Szeptember elsejével az eddig ismert, csaknem száz százalékban állami tulajdonú Bábolna Rt. lényegében a múlté lett. A tulajdonos állam - úgy tudni: a cég jelenlegi vezetésének a koncepció-ját elfogadva - úgy döntött, hogy a korábban a nemzetközi piacon is meglehetős hírnevet szerző vállalatot jogutód nélkül felszámolja, részeit veszteséges és nyereségessé tehető egységekre válogatja szét. Az előbbiek eszközeit értékesítik, az utóbbiakat privatizálják.
A cég az utóbbi tizenöt évben olyasféle kísérleti eszköz volt a mindenkori hatalom kezében, mint az autószerelő tanműhelyekben az "inasmotor": jönnek az új diákok, szétszedik, megnézegetik a darabjait, jól-rosszul összerakják, megforgatják, aztán a következő társaság végigcsinálja ugyanezt. Maga a motor ugyan évről évre rosszabb állapotban van, de ez senkit sem érdekel, hiszen az iskola költségvetése úgyis kibírja a szükséges "szakjavításokat". Nos, ez a játék Bábolnán az ország pénzéből - a zsebünkből - több tízmilliárd forintot vitt el eddig is, s a zárómérleg is meglehetősen vaskos összeget fog mutatni. Ám ha ezt a végszámlát kiállítják, legalább befejeződik az a kilátástalan folyamat, amelynek az utóbbi években eluralkodott vezérlő elve szerint az állami tulajdonú Bábolna egyrészt a rokonok, barátok és üzletfelek költségvetési finanszírozású, könnyed kifizetőhelye, másrészt egy meglehetősen nagy kistermelői kör - szintén adóforintokra alapozott - szociális biztonságának a záloga. Aki viszont egy kicsit is ismeri a cég első számú igazi érdekeltségi körének, a baromfiágazatnak (s benne a szintén meghatározó takarmánygyártásnak) a világpiaci viszonyait, azt mondja erre: egy frászt kell ez nekünk.
A valutatermelő
Kevesen tudják, hogy a szocialista állami gazdasági szektor emblematikus cégévé fejlődött, a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején szinte naponta érkező nemzetközi szakmai csoportok elámulására mutogatott Bábolnai Állami Gazdaság több mint kétszáz éve katonai céllal jött létre: itt tenyésztették ugyanis az akkori osztrák-magyar katonaság meghatározó erejét jelentő huszárság lovait. Aztán változtak az idők, s az egy-kori ménesbirtok helyén a vállalat Burgert Róbert vezetésével a hatvanas évek közepétől Kelet-Közép-Európa legkorszerűbb baromfi-előállító cége lett. Bábolna körül a szocialista táborban példa nélküli magánérdekeltségre alapozott beszállítói rendszer (integráció) jött létre. Csak megemlítem: akkortájt Moszkvában a szocialista tábor legjellemzőbb kapitalista gazdasági elhajlásaként minősítették a bábolnai modellt, igaz, a fogadáson aztán bábolnai brojlercsirkét ettek.
Mai értékelések szerint Bábolna akkori sikere az alábbi okokra vezethető vissza: 1. Burgert Róbert a szakma legjobb erőit felvonultató munkatársait alaposan megfizette; a hetvenes-nyolcvanas években a havi 40 000 forint jóformán felfoghatatlannak számított; 2. Burgert mert támaszkodni a magyar "gazdasági" titkosszolgálat jelentéseire: a sokat emlegetett tetra baromfi ugyanis egy technológia ellopásának az eredménye. Persze Bábolna valamennyi üzleti partnere tisztában volt azzal, hogy ez a "lopás" semmiben sem különbözik a "csirkevilág" meghódításának épp akkortájt nekiinduló távol-keleti termelők gyakorlatától.
A rendszerváltást közvetlenül megelőzően, a növekvő értékesítési nehézségek ellenére a bábolnai szisztéma még vaskosan nyereséges volt, s a cég tekintélyes szá-zalékokkal járult hozzá az ország úgynevezett valutatermelő képességéhez. A kilencvenes évek elején természetesen Bábolnán is új szelek kezdtek fújdogálni: onnantól kezdve lett a cég az állam agrárius "inasmotorja". A gazdaságot előbb szétszervezték kisebb részlegekre, káeftékre, a rendszert összefogó állami gazdaságot pedig részvénytársasággá alakították. Pár év múlva újra egységes szervezetté formálták, majd 1997-ben a "váratlanul" kibukó combos veszteség "konszolidálásával" - értsd: adóforintok-kal - újra (bár ekkor már nagyobb) részekre bontották, aztán megint visszarendezték az egészet. Ennek a sajátos illatú folyamatnak a pillanatnyi mérlege: csaknem tizennyolc milliárdos állami tartozás (a korábbi kereskedelmi bankos hiteleket előbb a Magyar Fejlesztési Bank, majd az állami vagyonkezelő vette át), néhány milliárdos beszállítói tartozás és úgy általában egy teljesen kilátástalan vergődés az utóbbi években tökéletesen átalakult világpiaci viszonyok között.
Mit eszik a haszon?
A helyzet a következő: az egykori baromfiipari csúcstechnológia és beszállítói rendszer mára képtelen versenyben maradni az egyre erősebb vetélytársakkal szemben. A kilencvenes évek elején hihetetlen léptékű tőkekoncentrációs folyamat indult be ebben az élelmiszer-ipari szektorban (is), vagyis a termelést a befektetők olyan területekre helyezték át, ahol a kulcstényezői - a meghatározó brojlercsirke fajtája, a neveléséhez szükséges takarmány mennyisége és ára, a munkaerő ára, valamint az éghajlat, vagyis hogy a melegigényes állatra kell-e fűteni vagy sem - optimálisak voltak. E négy kritériumból Bábolna 1996-ig csak kettőt tudott versenyképes szinten tartani: a fajtát és munkabérköltségeket. A takarmány ára "határos", az éghajlat meg olyan, amilyen. Jómagam egy magánvállalkozásban üzemeltetett húszezres pulykanevelőben dolgoztam hosszabb időszakon át; ha hideg volt (ami februárban előfordul), még a kilencvenes évek elején viszonylag olcsó gázolaj is zabálta az elképzelt hasznot.
Ma az európai szabályozásban egyáltalán nem támogatott ágazat egységeit pontosan úgy kell elképzelnünk, mint valami gyárakat, amelyek ketreceiben számítógépes rendszerekkel működtetett, grammokra kiszámolt takarmányozással hizlalják az állatokat, s amelyekben a mozdulatokra lebontott vágási és csomagolási fázis csúcstechnológián alapul. Ebben manapság Argentína, Brazília, a Távol-Kelet (elsősorban Kína) a legerősebb, s az ottani szállítók még véletlenül sem tisztán nemzeti cégek: bizony, a rút nemzetközi tőke tarol arrafelé, aminek az eredményeként tavaly például az aktuális hazai ár harmadáért, hatvanöt eurócentért lehetett Hamburgban tökéletesen tisztított dél-amerikai csirkemellfilét, negyvenért pedig combot kapni - holott az árut áthajóztatták az óceánon is. Ezeket a számokat jól jegyezzük meg: érdemes eszünkbe idézni, amikor a nagy bevásárlóközpontok akciós pultjai között sétálunk.
E folyamat, pontosabban a piaci viszonyok öt-hat év alatti gyökeres megváltozása gazdaságilag lehetetlen helyzetbe hozta Bábolnát. A veszteség drámaian megnőtt, aminek a fedezésére, illetve néhány kétségbeesett fejlesztés beindítására hitelek sorát vette fel a cég - és ezeknek a visszafizetésére ma már gyakorlatilag nincs esély. A jelenlegi vezetés - az elnök Velez Zoltán - becsületére legyen mondva: a 2002-es, hétmilliárd forintot (!) meghaladó negatívumot tavalyra harmadára szorította le, de hogy a korábban emlegetett állami tar-tozás elfüstöl, az biztos. Igaz, ez még mindig olcsóbb megoldás, mint ha a cég mondjuk még két évig szembepisilne a világpiacon uralkodó széljárással.
A zsír
Érdemes elgondolkodni néhány dolgon. Minden szakember pontosan tudta, hogy a magyar baromfiipar "büszkesége" versenyképtelenné válik a látványosan beindult nemzetközi tőkekoncentráció viszonyai között. Azzal is tisztában volt mindenki, aki csak egy kicsit is értett az ágazat ügyeihez - és értsünk ide néhány politikust is -, hogy a szocialista időkben "dollárkiváltó" szerepben tetszelgő magyar baromfiexport, sőt a belső szállítások rendszere is a megváltozott viszonyok között csak piaci alapon létezhet tovább. És az sem volt titok, hogy az Európai Unió egyetlen centet sem fog adni a baromfiágazatnak, mert azt - miként a sertéságazatot - gyakorlatilag ipari szektornak tekinti.
Nos, mindezek után joggal kérdezhető: mi a túrónak kísérleteztek az egymást követő kormányok Bábolnával? Mi értelme volt szétszedni részekre és csinálni egyik feléből megint ménesbirtokot, ha aztán újra egésszé gyúrták össze?
Nem én mondom meg a választ, hanem Papócsi László egykori miniszterhelyettes, a céget hét éven át vezető vezérigazgató, aki 1997-ben kijelentette: "Bábolna zsírja mindenkinek kellett."
Bábolnával az elmúlt tizennégy év óta - átszervezések ide, összevonások oda - nem tudtak mit kezdeni az egymást követő kormányok. Talán nem is akartak. Az imént felemlített zsír ugyanis szépen csöpögött a mindenkori baráti kör bödönébe. A bábolnai "üzleti játéktér" a lényeget tekintve ugyanis alig különbözött a sokat emlegetett olajügyektől vagy éppen a sztrádaépítési számlázgatás játékaitól. Legföljebb a méretekben van különbség: Bábolnáról tízmilliárdokat egyben nem lehetett hazavinni. De kisebb-nagyobb stiklikkel, túlszámlázásokkal, soha meg nem valósított marketingmegbízásokból, a cég újbóli és újbóli "átvilágításából" néhány milliót, néha tízmilliót, olykor egy-kétszáz mikulást viszont már igen. És az nagyon jól jött azoknak a barátoknak, akiknek az aktuális hatalom nem akart saját kasszából fizetni bizonyos szolgálatokért.
Bábolna "közgazdaságilag" azért ment tönkre, mert hosszú éveken át drágán vett és olcsón adott el. Ne habozzunk ideírni azt sem: a cég mindenkori vezetésének ehhez politikai felhatalmazása volt. A cipőnek a sarka is, orra is szorított. Egyrészt ott a sok kifizetendő politikai jó barát meg üzletfél, másrészt senki sem merte eddig megkockáztatni, hogy a mintegy hétezer beszállító (kistermelő, viszonteladó, szolgáltató stb.) és a hozzájuk kapcsolódó, egyes felmérések szerint akár ötvenezer fős magyar polgártömeg egy drasztikus lépéssel bizonytalan helyzetbe kerüljön.
Legyünk pontosak: az igazi terhet ez utóbbi jelenti ma a cégnek. Mert Bábolna kistermelői szemmel sokáig maga volt a tuti létbiztonság. Aki ide szállított, az bizonyosan pénzéhez jutott - jó, néha kisebb késéssel -, mert a cég mögött ott volt az állam, amely mindig meghallgatja azt, aki elég hangosan sír. És az utóbbi években a bábolnai cég - amelynek, ismételjük meg, hihetetlenül hatékony, pénzügyileg vaskosan kisámfázott konkurencia ellenében kellett volna helytállnia - emiatt olyan szoros szociális hálóba fonta bele magát, hogy abból már tényleg csak egy határozott nyisszentéssel lehet szabadulni.
Ha jól látjuk, most ez követ-kezik.
Menni a tutira
Baj lesz-e ebből? Nem hinném.
Bábolna mai helyzete ugyanis világosan mutatja, mi a baj az unióhoz csatlakozott agrártársadalmunkkal: a tutira megy mindenki, csak éppen azzal nem foglalkozik, hogy a világ merre halad. A hazai termelők zöme mostanában főként azt számolgatja, mikor is jön az összességében harminchatezer forintos földalapú támogatás, meg hogy mennyi is lesz a biztosan felvásárolandó, intervenciós gabona ára. Hallani: a regisztrált, vagyis a támogatásban részesíthető területek ára intenzíven növekedni kezdett. Az állami pénz a biztos, a jövő meg alig valakinek jut az eszébe.
Mindeközben Ausztriában a támogatások nagyobb részét az úgynevezett alternatív forrásokból veszik fel a gazdák; tájgazdálkodásra, környezetkímélő, hagyományőrző módszerekre álltak át, és ezt már a legközelebbi jövőben tekintélyes összegekkel díjazza az EU költségvetése. Nálunk viszont - nem adok rá egy hónapot - attól lesz hangos a napi- és szaksajtó, hogy mi lesz a Bábolnának szánt kistermelői baromfival. Tetszik, nem tetszik, ennek a "technológiának" éppúgy vége, mint a Bábolna Rt. eddigi működésének. A világ új rendje ugyanis ezt diktálja.
Nem hittem, hogy lesz kormány, amely mindezen konfliktusforrással együtt vállalni mer egy ilyesfajta döntést. Ám ha az egész agrártársadalomban megindulna egy ésszerű, a hatékonyt a gazdaságtalantól szétválasztó folyamat, akkor az hosszú távon olyannyira a magyar mezőgazdaság érdekeit szolgálná, hogy ennek vállalásába akár belebukni is érdemes lenne egy agrárkormányzatnak. Sőt, kettőnek is.
A szerző a Szabad Föld főszerkesztője, háromgyerekes falusi középpolgár, a helyi pénzügyi bizottság elnöke. Horgászik is.
