A fantompártja éléről és a politika színpadáról észrevétlenül távozó Fodor Gábor három évtizedes pályafutása során mindig úgy érezte, karnyújtásnyira van tőle a lehetőség, hogy liberális politikai válaszokat adjon a társadalom lényegi problémáira, de képtelen volt megérinteni a hatalom gyümölcseit és megfogalmazni a teendőket.
A köztársaság bukását követően pedig politikai, intellektuális és morális értelemben teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a jogállamiság, a szabadságjogok és a társadalmi szolidaritás iránt elkötelezett szabadelvű politikai pólust hozzon létre egy olyan korszakban, amikor a liberalizmus jobb- és baloldalon egyaránt szitokszó, sőt valamennyi szereplő számára a legfontosabb taszítópont. A Fidesz egyik alapító politikusa, majd tizenhat éven keresztül szabad demokrata képviselő, a többször miniszterként, majd egy évig pártelnökként is szolgáló Fodor Gábor bukása szomorú, de jelentéktelen epizód lenne, csakhogy a gyümölcsök most is ott vannak a faágon és a víz az ajkunk előtt.
A rendszerváltás éveiben, majd a köztársaság első parlamenti ciklusának idején fideszes képviselőként Fodor az egyik legnépszerűbb és legnagyobb tekintélyű politikus volt. Kellemes baritonja, konciliáns, megértő szóhasználata, racionális érvelése miatt a jövő nagy ígéretének tartották, pontosabban a szabadelvű Magyarország hívei gondolták úgy, hogy néhány év múlva, ha az ország túllendül az átmeneti krízis szörnyű időszakán, ő lehet az emberarcú jogállamiság emblematikus politikusa.
Nagy remények
Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság elnöki székében ülve végtelen türelemmel igyekezett korrigálni kormánypárti képviselőtársai rémületes horthysta szellemiségű hozzászólásait.
| ||
Frakciója vezérszónokaként Fodor 1991 őszén higgadtan érvelt amellett, hogy az elévült bűncselekményeket ismételten büntethetővé tévő „igazságtételi” törvényjavaslat összeegyeztethetetlen az elemi jogállami normákkal, de közben valamennyi vitapartneréhez volt egy „doromboló”, bókoló, barátságos vagy éppen vigasztaló szava. Másfél évvel később saját frakciójával is szembekerülve bizonygatta, hogy a „destruktívnak” bélyegzett egyházak diszkriminációja a lelkiismereti és vallásszabadság egészét veszélyezteti. Személyes népszerűsége elvont és többnyire népszerűtlen alkotmányossági vagy emberi jogi elvek következetes gyakorlati védelmén alapult.
Az évek során azonban beleragadt a jövőorientált aranytartalék szerepébe. A politikai küzdelmek örök második helyezettje lett, néhány sorsdöntő helyzetben pedig még azt sem vállalta, hogy ringbe szálljon. Alulmaradt a listavezetői helyről, majd a frakcióvezetőről döntő szavazáson 1990-ben, és elhárította, hogy budapesti főpolgármester-jelölt legyen. Két év múlva meg sem kísérelte, hogy ő legyen a népszerűségi listákat akkor toronymagasan vezető Fidesz kormányfőjelöltje.
A következő év tavaszán el sem indult pártja első elnökválasztásán Orbán Viktorral szemben, jóllehet mindenki számára világos volt, hogy a tét ezúttal nemcsak a pártelnök személye, de az is, hogy a Fidesz végrehajtja-e története legjelentősebb pálfordulását, és addigi elveit megtagadva megkezdi-e hosszú menetelését a jobboldali pólus felé. Minden szemtanú arról számolt be, hogy a meccs egyáltalán nem volt lefutott, Fodornak komoly támogató bázisa volt azon a Debrecenben tartott kongresszuson.
Ő mégsem ismerte fel a döntő pillanatot, amikor alakítója lehetett volna az eseményeknek, vagy ha mégis, nem kívánt élni vele. Ismét a jövő ígérete akart maradni, miközben a politikai küzdelmeknek csak jelen idejük van. Az elnökválasztást követően pedig kérte szépen a választmányi elnöki posztot a Fidesz újonnan megválasztott elnökétől, méghozzá azért, hogy vele szemben hatalmi ellensúlyt építhessen fel a párton belül. Nem kapta meg. Ekkor érkezhetett meg az SZDSZ ajánlata.
| ||
A Fidesz legnépszerűbb politikusának és két társának átigazolása fél évvel a választások előtt drámai módon véget vetett a centrumpolitizálásnak, jóllehet a választási szövetség néhány hónapig formálisan még fennmaradt a két liberális párt között. Az SZDSZ vezetői úgy ítélték meg, hogy a konzervatív irányba fordult Fidesz már nem kevésbé halálos ellenségük, mint a jobboldali pártok, és ebben a helyzetben csak a rövid távú politikai észszerűség szerint dönthetnek.
Soha nem derülhet már ki, mi történt volna abban az esetben, ha Fodor kivár, és 1994 nyarán esetleg megkísérli megszerezni a Fidesz elnöki posztját és a politikai centrumban tartani a pártját. De hát ezt akkor sem kísérelte meg, amikor 1993-ban hívei csak a jelre vártak és készek voltak harcolni érte. „Disszidálásakor” Fodor inkább szerencsétlen, kikészített baleknak tűnt, és nem olyan politikusnak, aki keményen küzdött az elveiért, és pillanatnyi veresége ellenére is emelt fővel folytathatja pályáját. Ez lett volna a bűn, amivel magára mérte a szörnyű büntetést? Mindenesetre soha nem tudott magának tekintélyt kivívni az SZDSZ-ben. Amikor szükség volt a népszerűsége révén megszerezhető többletszavazatokra, akkor „a politikai etika hercegének” nevezték, de végig megvetés övezte a pártban.
A pártváltással Fodor számára elérkezett a politikai jelen idő. A Horn-kormány első művelődési és közoktatási minisztereként kellett volna állnia a sarat a költségvetési megszorítások és a forráskivonás, a szocialista és szakszervezeti intrikák, a kormányfő eredendő bizalmatlansága és a jobboldali támadások közepette.
Népszerűsége hamar elenyészett
Emberi lényének kellemessége mit sem számított, szép szavai üresen kongtak, a naponta felmondott szabad elvű krédó kínos, tartalmatlan közhelygyűjteményként hangzott a szájából, mert a fiatal miniszter nem tudta leplezni, hogy nem látja át a tárcájával kapcsolatos érdekviszonyokat, nem érti partnerei észjárását, hagyja magát megvezetni, nem küzd a forrásokért és nincs kommunikációs stratégiája sem: egyszerűen nem ért ahhoz, amit csinál.
Nem csak az oktatásról nem volt távlatos koncepciója, de a tágabb politikai kontextusról sem. Fodor Gábornak a gazdasági stabilizáció legnehezebb éveiben és a reformkorszak zenitjén kellett irányítani a minisztériumát. A Bokros-csomag a fenyegető államcsődtől mentette meg Magyarországot és állította – évtizedek óta először – fenntartható növekedési pályára a gazdaságot, újabb súlyos reálbér- és reálfogyasztás-csökkenés, illetve forrásszűkítés árán. Fodor naivan elhitte, hogy egy szakminiszternek nem ágazata érdekeit kell képviselnie a kormányban, hanem a kormánypolitika egészét kell lenyomnia az intézmények és a közalkalmazottak torkán. Horn Gyula annyira utálta miniszterét, hogy rászabadította a szocialista kötődésű pedagógus-szakszervezeteket, de még arra is kész volt, hogy kiszolgáltassa őt a Fodor vérét akaró jobboldalnak.
Elveszve
Ahhoz, hogy megértsük Fodor politikai pályájának első számú dilemmáját, vissza kell lapoznunk néhány évet. A rendszerváltást követő évek szabadelvű politikájának legfontosabb feladványa az volt, hogy vajon értelmezhető-e a társadalmi, illetve elosztási igazságosság fogalma és gyakorlata a liberális paradigmán belül. A két liberális párt merőben eltérő választ adott erre a kérdésre.
A Fidesz lényegében az esélykiegyenlítő újraelosztást minimalizáló, jobboldali, libertárius álláspontot foglalt el – Fodor Gábor sem képviselt mást, mint a fideszes derékhad –, majd konzervatív fordulata után a párt a középrétegeknek kedvező, a különböző rétegeket „érdemük” szerint támogató elosztási politika mellett kötelezte el magát. A SZDSZ azonban kezdettől szociálliberális pártként határozta meg magát és igyekezett összeegyeztetni a piacgazdaságot a társadalmi igazságossággal, s olyan elosztási rezsim kialakítását tartotta szükségesnek, amely segíthet a legszegényebbeken.
A liberális reformdiskurzus évei voltak ezek. Az egykori demokratikus ellenzék társadalomkutatói és a reformközgazdászok egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a szocialista korszak elosztási mechanizmusa annyira méltánytalan volt, hogy leépítése, az ellátások rászorultsági elvű átalakítása, az egészségügyi és felsőoktatási szolgáltatások részleges piacosítása és fizetőssé tétele nem csak költséghatékonyabb, de egyben igazságosabb elosztáshoz vezet. A rendszerváltás utáni folyamatok azonban látványosan cáfolták a reformlecke társadalompolitikai tételeit.
A foglalkoztatási katasztrófa éveiben kizárólag a viszonylag magas újraelosztás, az univerzális vagy csoportosan célzott ellátások, a nyugdíjrendszer, a családtámogatási ellátások, a dinamikusan bővülő közoktatás és felsőoktatás volt képes megakadályozni a társadalom teljes dezintegrálódását, a nagyságrendileg nagyobb szegénységet, vagy a jóval nagyobb jövedelmi különbségeket.
Az SZDSZ már akkor meghasonlott eredeti társadalompolitikai elveivel, amikor 1990 ősze után politikai tőkéje jelentős részét az önkormányzati rendszerbe, illetve önkormányzati pozícióiba fektette, és futott a helyhatóságok érdekei után. Így például politikailag fedezte a bérlakások tömeges privatizációját, ami csaknem felszámolta a közösségi lakásszektort, és az állomány roppant mértékű felújítási elmaradását és hasznát a létező legegyenlőtlenebb módon osztotta szét.
A Bokros-csomag 1995 tavaszán nyílttá tette az elosztásról szóló vitát, mert nemcsak a makrogazdasági egyensúlyt állította helyre, de a pénzügyminiszter megkísérelte érvényesíteni társadalompolitikai prioritásait, és a gyakorlatba kívánta ültetni a liberális reformdiskurzus tantételeit. Bokros víziójától nem csak a szocialisták hőköltek vissza, de az SZDSZ is. Nem lehetett kétséges ugyanis, hogy ha a pénzügyminiszter végigvinné a jóléti ellátások átalakítását, az drasztikusan növelné a szegények számát; ha nemcsak jelképes összegű, de a költségeket jobban tükröző tandíjat vezetne be a felsőoktatásba, az széles rétegek előtt zárná be ismét az egyetemek kapuit, és ha megvalósulnának Bokros államháztartási reformelképzelései, az megakasztaná a középfokú expanziót.
Fodor Gábor nem abba bukott bele, hogy nem volt távlatos víziója a tanszabadságról, az iskolaszerkezet jövőjéről vagy a méltányos közoktatásról. Azért volt alkalmatlan feladatára, mert a szabadság, illetve az egyenlőség, a társadalmi igazságosság, az elosztási igazságosság, a közoktatási méltányosság kapcsolatáról nem volt koncepcionális elképzelése vagy lényegi mondandója. Utóda, Magyar Bálint ellenben pontosan tudta, hogy mit akar; azt is, hogy mi forog kockán, és esze ágában sem volt megfékezni a látványos középiskolai és felsőoktatási expanziót, sőt azt, a sok évtizedes mesterséges alulképzés után teljes joggal korszakos eredménynek tartotta. Ráadásul skrupulus nélkül, körömszakadtáig harcolt az oktatás pénzügyi pozícióinak javításáért. Két ciklussal később pedig megkísérelte a közoktatás esélykiegyenlítő rendszerkorrekcióját.
Végjáték
A reformdiskurzus azonban az ezredfordulóra végérvényesen összeomlott, mert kiderült, hogy a rendszerreformok növelnék az egyenlőtlenségeket és a liberálisok képtelenek értelmezni a biztonság fogalmát, illetve nem tudnak mit kezdeni a társadalom elementáris biztonságigényével. Az SZDSZ elveszítette politikai iránytűjét, és Magyar Bálint, illetve Kuncze Gábor vezetésével elmozdult egy baloldali, esélykiegyenlítő, modernizációs irányba.
Fodor Gábor a Bauer Tamás, Szent-Iványi István fémjelezte pártellenzékhez csatlakozott, és előbb Demszky Gáborral, majd Kuncze Gáborral, végül Kóka Jánossal mérkőzött a pártelnöki posztért sikertelenül. Amikor negyedszerre végre megkapta az elnöki széket, kiderült, hogy végig blöffölt és semmiféle komolyan vehető koncepciója, jobboldali liberális elképzelése sincs. A párt ekkorra már a felbomlás állapotába került.
A hattyúdal végképp méltatlan volt a kezdetben szépen ívelő politikai karrierhez. Több év kihagyás után Fodor Gábor 2014-ben politikai potyautasként került be ismét a parlamentbe az Összefogás lista befutó negyedik helyéről, annak köszönhetően, hogy az általa gründolt, mérhetetlenül csekély támogatottságú és semmiféle politikai teljesítményt felmutatni nem képes Magyar Liberális Párt (MLP) formálisan része lett az ellenzéki koalíciónak.
Négy évvel később a pártelnök ismét csak a választási rendszer diktálta összefogáskényszer lélektani pillanatát használta ki haszonszerzésre. Arra számított, hogy a nyögvenyelősen alakuló pártközi együttműködési tárgyalások heteiben a szocialisták nem akarnak majd nemet mondani Fodor „együttműködési” ajánlatára, jóllehet mindenki tudta, hogy a magát liberálisnak nevező formáció mögött valójában nincsenek szavazók. Fodor Gábor személyéről azonban az MSZP vezetői hallani sem akartak, így került az MSZP–Párbeszéd listáján befutó helyre Bősz Anett. A helyzet azonban lényegesen különbözött a korábbitól, mert 2018 áprilisában a Magyar Liberális Pártra még áttételesen, kapcsolt listán sem szavazott senki.
Az új parlament megalakulását követően Fodor Gábor emelte a tétet: nem létező támogatóira és szavazóira hivatkozva jelentős forrásokat, maga számára pedig befutó helyet követelt az idei EP-választásokra összeállítandó baloldali listán. A visszautasítást követően kijátszotta egyetlen és utolsó zsarolási lehetőségét, és arra kötelezte Bősz Anettet, hogy bedöntve a Párbeszéd frakcióját, független képviselőként folytassa országgyűlési munkáját. Szabó Tímea visszafogottan fogalmazott, amikor Fodort politikai élősködőnek nevezte; a liberális pártelnök tavalyi manővere valójában már a politikai alvilágban mértékadó normákra hajazott. Egykor fényesen indult politikai pályafutásának kétségtelenül ez volt a morális mélypontja és egyben végállomása is.
A magát liberálisnak nevező fantompárt most véget érő kalandja azonban nem csak politikai szélhámosság volt, mivel súlyosan visszaélt a liberalizmus fogalmával. „Illiberális” demokrácia ugyanis nem létezik; a hatalommegosztás; a fékek és ellensúlyok elvét felszámoló „vezérdemokrácia” abszurdum. Az egyenlő emberi méltóság, az emberi jogok tagadása, garanciáinak elpusztítása szükségképpen embernyomorító zsarnoksághoz vezet, mint ahogyan az is, ha nem tartják tiszteletben az ember saját életére vonatkozó szuverén döntéseit. A jobboldali és baloldali „illiberális” rezsimek egyaránt tudatlanságba és nyomorba döntik országaikat. Magyarországnak is ez lesz a sorsa, ha nem sikerül szabadelvű, ugyanakkor szolidáris politikai alternatívát létrehozni.
