Tapsos kutya

  • Csáki Judit
  • 2006. augusztus 17.

Publicisztika

Van nekem egy álmom: villanyfényes nézőtéren vastapsra rendeződnek a tenyerek, én fölállok, és sűrű bocsánatkérések közepette kiverekszem magam a hatodik sor közepéről.

Van nekem egy álmom: villanyfényes nézőtéren vastapsra rendeződnek a tenyerek, én fölállok, és sűrű bocsánatkérések közepette kiverekszem magam a hatodik sor közepéről. Tüntetek a közönség parancsa ellen: önként nem lehet vastapsolni. A vastaps mindig kényszer, ha más nem, hát igazodási.

Még a lexikonok sem képesek egyetérteni abban, mióta tapsol az emberiség olyankor, ha valami neki tetszőt lát. Az egyik szerint nagyjából a 17. század óta tapsolunk, ha véget ér a színházi előadás - Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának végén Puck föl is szólít bennünket a tapsra, ha "jóbarátok" vagyunk -, de színháztörténész ismerősöm arra hívja föl a figyelmemet, hogy Néró utolsó szavait (lásd legalább) ugyancsak tapsra való fölhívásnak kell értelmeznünk.

Szóval a taps - mármint a színházi - masszívabb jelenség, mint a színház bármilyen, hagyományosnak tudott tartozéka. A színpad, a katarzis, de még a dráma sem oly stabil velejárója az előadásoknak, mint az előadás végi taps.

Boldog taps ritkán van. Legutóbb Bécsben volt benne részem, egy szép Varázsfuvola után: a közönségnek nagyon tetszett, ezért hát erősen csapdosta össze a tenyerét, jó sokáig. Tapsvihar volt; morajlottunk-viharzottunk, az énekesek kimentek, visszajöttek, megint ki-, megint vissza, aztán már mosolyogtak, azazhogy kimosolyogtak ránk, mi tovább tapsoltunk, végül Sarastro és Papageno a színpad széléről visszaintett, és akkor abbahagytuk. És kifelé mentünkben még szóba elegyedtünk idegen nézőkkel: ugye, milyen jó voltÉ

Van, amikor visszaszámolunk a tapsig; nem én, az undokul keveset tapsoló kritikus, hanem a művelt közönség. Amikor a színpadon egymásra találnak a szerelmesek és besomfordálnak a mellékszereplők is, laza félkör alakul, senki nem takar senkit, a zsöllyékben elengedik a zsebkendőt, műsorfüzetet, mobiltelefont, cukorkászacskót, és készítik a tenyereket a megkönnyebbült tapsra. De jó, hogy vége, ennyit jelent ez. Ez a tapsfajta vált leggyorsabban vastapsba: tudjuk, hogy nem ússzuk meg e nélkül, legyünk hát túl rajta minél előbb, irány a ruhatár.

Azt mintha mindenki tudná, hogy a vastapsban a "vas" nem az ütem keménységéről kapta a nevét, hanem a színházi vasfüggönyről: akkora siker volt, hogy még a leeresztett vasfüggöny kis ajtaja elé is kitapsolták a művészeket. Aztán egyszer csak - nem, nem Rákosi, hanem már Sztálin és Hitler is - az ütemes tapsra ráakadt a "vas" szó, egyben rögvest le is hullott a vasfüggönyről, és vastaps lett minden, ami ütemes. És az ütemessé vált taps bevonult a színházba, függetlenedett a játéktól, minden előadásvégi taps kötelező része lett. Vad tapsoncok háromszor-négyszer is elindítják és begyorsítják, a közönség meg tapsol, mínusz lázadók és kritikusok.

Egyedül is lehet vastapsot generálni. Az ember lassabban ütögeti össze a tenyerét, mint a szomszédja, viszont erősebben, felhívó jelleggel: "igazodj hozzám", mondja ilyenkor a két tenyér, és a szomszéd két tenyere felel, igazodik; aztán a másik szomszédé is, ez már a vastaps. Tessék kipróbálni, elsőre sikerülni fog. A vastaps produkció: a közönség megmutatja, hogy ő is tud valamit.

A vastapsra rácsodálkozik a külföld, kivált a nyugat felé eső. S a ciki enyhítése végett kitalálta a "viszonttapsot": a vastaps kezdetén a művészek is bekapcsolódnak, ők is tapsolnak, így aztán jól elvagyunk, tapsoljuk magunkat mi mind. Egy angol színész elárulta nekem, hogy azt hitték, ha ők is tapsolnak egyet-kettőt, abbamarad a taps a nézőtéren.

A legesleggyakoribb a kikényszerített taps. Addig tapsolunk, míg haza nem engednek bennünket. Az engedés jele, hogy fény gyúl a nézőtéren, és a nénik kinyitják az ajtókat. Amíg sötét van, tapssal kérleljük: legyen világosság. Ascher Tamás volt híres arról, hogy a taps első hullámának végén már "százon volt a fény". Mostanában három-négy vastapsig sötét van - nincs más választásunk, tapsolunk.

A megrendezett tapsról a rendező gondoskodik. Ez a tapsrend: a színészek meghajlásának sorrendje, formája, tempója, alakzata. A tapsrend ma már az előadás része - bizonyos finálék szinte észrevétlenül tapsrenddé válnak. A jó tapsrend frappáns, de főleg rövid. És csak akkor ismétlik - teljes nézőtéri fényben -, ha a közönség úgy akarja. Az én kedvencem egyébként a "rohangálós" tapsrend: színész beszalad, meghajol, kiszalad; ilyenkor úgy érzem, tényleg neki tapsolok. Az egyiknek igen, a másiknak meg nem, a kény és kedv már csak ilyen.

A provokált tapsról nem a rendező, hanem a színész gondoskodik. A jópofa. Akinek az utolsó pillanatban, a tapsnál is eszébe jut még valami, egy mókás gesztus, egy megbotlás, egy vicces fintor. A hatás nem marad el.

És van a klakk, sok fajtája neki. Bértapsonc, nem pénzért, ingyér. Előfordul, hogy maga a rendező kezdi a tapsot - nem vettük észre, hogy vége a darabnak. Vagy a lelkes hívek, rajongók. A látottakhoz ennek nincs köze, taps pour taps. A tüntetős tapsnak meg nem a látottakhoz - valami máshoz van köze; egyszer ilyenkor kivonult az egész ötödik sor: szép volt, de szép.

A lelkes taps arról ismerszik meg, hogy igazi tetszésnyilvánítás kíséri: lábdobogás, bravózás, fütytyögés. Ezt kedvelem; talán mert sosem "vas": vastapsolás közben nem lehet dübögni, nem bírja egymást a kétféle ritmus. A lelkes taps intenzitása hullámzó: a jobban tetsző színész többet kap belőle.

A nem taps jóféle taps. Például Gothár a megmondhatója, milyen nehéz olyan előadásvéget rendezni, hogy ne legyen taps, legyen ez a taps. A Krétakör csapata is jó tapsot játszott el a Sirájban: addig tapsoltak a felvonásvégeken, míg nekünk a végére már nem maradt tapsolnivaló.

A legmegrendítőbb taps a néma taps. Egyszer láttam. A Pelsőczy Réka-féle, siketeknek játszott Liliom-előadás után. Tudják, hogy tapsolnak a siketek? Kezüket az ég felé emelik, kézfejüket csuklóból hevesen forgatják ide-oda, mintha tenyerükkel kelyhet formáznának. Ez nem közösségi mutatvány, hanem nagyon is individuális köszönetmondás. Viharos méghozzá.

Nem tudom, mérik-e még az ügyelők a színpad mellett, hány percig tapsol a közönség. Nem tudom, hiszik-e még, hogy spontán köszönet dübörög odalentről. Erről a tapsos kutya jut eszembe: tudják, helyes fehér kiskutya, ha tapsolunk, bukfencezik. Míg tart az elem.

A taps el van rontva. Kóbor lovagok és lelkes szabadcsapatok dolgoznak a megjavításán.

Applaudite amici, comoedia finita. Mondta Néró, akit ötezres klakk kísért a turnéin - és meghalt.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”