Tapsos kutya

  • Csáki Judit
  • 2006. augusztus 17.

Publicisztika

Van nekem egy álmom: villanyfényes nézőtéren vastapsra rendeződnek a tenyerek, én fölállok, és sűrű bocsánatkérések közepette kiverekszem magam a hatodik sor közepéről.

Van nekem egy álmom: villanyfényes nézőtéren vastapsra rendeződnek a tenyerek, én fölállok, és sűrű bocsánatkérések közepette kiverekszem magam a hatodik sor közepéről. Tüntetek a közönség parancsa ellen: önként nem lehet vastapsolni. A vastaps mindig kényszer, ha más nem, hát igazodási.

Még a lexikonok sem képesek egyetérteni abban, mióta tapsol az emberiség olyankor, ha valami neki tetszőt lát. Az egyik szerint nagyjából a 17. század óta tapsolunk, ha véget ér a színházi előadás - Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának végén Puck föl is szólít bennünket a tapsra, ha "jóbarátok" vagyunk -, de színháztörténész ismerősöm arra hívja föl a figyelmemet, hogy Néró utolsó szavait (lásd legalább) ugyancsak tapsra való fölhívásnak kell értelmeznünk.

Szóval a taps - mármint a színházi - masszívabb jelenség, mint a színház bármilyen, hagyományosnak tudott tartozéka. A színpad, a katarzis, de még a dráma sem oly stabil velejárója az előadásoknak, mint az előadás végi taps.

Boldog taps ritkán van. Legutóbb Bécsben volt benne részem, egy szép Varázsfuvola után: a közönségnek nagyon tetszett, ezért hát erősen csapdosta össze a tenyerét, jó sokáig. Tapsvihar volt; morajlottunk-viharzottunk, az énekesek kimentek, visszajöttek, megint ki-, megint vissza, aztán már mosolyogtak, azazhogy kimosolyogtak ránk, mi tovább tapsoltunk, végül Sarastro és Papageno a színpad széléről visszaintett, és akkor abbahagytuk. És kifelé mentünkben még szóba elegyedtünk idegen nézőkkel: ugye, milyen jó voltÉ

Van, amikor visszaszámolunk a tapsig; nem én, az undokul keveset tapsoló kritikus, hanem a művelt közönség. Amikor a színpadon egymásra találnak a szerelmesek és besomfordálnak a mellékszereplők is, laza félkör alakul, senki nem takar senkit, a zsöllyékben elengedik a zsebkendőt, műsorfüzetet, mobiltelefont, cukorkászacskót, és készítik a tenyereket a megkönnyebbült tapsra. De jó, hogy vége, ennyit jelent ez. Ez a tapsfajta vált leggyorsabban vastapsba: tudjuk, hogy nem ússzuk meg e nélkül, legyünk hát túl rajta minél előbb, irány a ruhatár.

Azt mintha mindenki tudná, hogy a vastapsban a "vas" nem az ütem keménységéről kapta a nevét, hanem a színházi vasfüggönyről: akkora siker volt, hogy még a leeresztett vasfüggöny kis ajtaja elé is kitapsolták a művészeket. Aztán egyszer csak - nem, nem Rákosi, hanem már Sztálin és Hitler is - az ütemes tapsra ráakadt a "vas" szó, egyben rögvest le is hullott a vasfüggönyről, és vastaps lett minden, ami ütemes. És az ütemessé vált taps bevonult a színházba, függetlenedett a játéktól, minden előadásvégi taps kötelező része lett. Vad tapsoncok háromszor-négyszer is elindítják és begyorsítják, a közönség meg tapsol, mínusz lázadók és kritikusok.

Egyedül is lehet vastapsot generálni. Az ember lassabban ütögeti össze a tenyerét, mint a szomszédja, viszont erősebben, felhívó jelleggel: "igazodj hozzám", mondja ilyenkor a két tenyér, és a szomszéd két tenyere felel, igazodik; aztán a másik szomszédé is, ez már a vastaps. Tessék kipróbálni, elsőre sikerülni fog. A vastaps produkció: a közönség megmutatja, hogy ő is tud valamit.

A vastapsra rácsodálkozik a külföld, kivált a nyugat felé eső. S a ciki enyhítése végett kitalálta a "viszonttapsot": a vastaps kezdetén a művészek is bekapcsolódnak, ők is tapsolnak, így aztán jól elvagyunk, tapsoljuk magunkat mi mind. Egy angol színész elárulta nekem, hogy azt hitték, ha ők is tapsolnak egyet-kettőt, abbamarad a taps a nézőtéren.

A legesleggyakoribb a kikényszerített taps. Addig tapsolunk, míg haza nem engednek bennünket. Az engedés jele, hogy fény gyúl a nézőtéren, és a nénik kinyitják az ajtókat. Amíg sötét van, tapssal kérleljük: legyen világosság. Ascher Tamás volt híres arról, hogy a taps első hullámának végén már "százon volt a fény". Mostanában három-négy vastapsig sötét van - nincs más választásunk, tapsolunk.

A megrendezett tapsról a rendező gondoskodik. Ez a tapsrend: a színészek meghajlásának sorrendje, formája, tempója, alakzata. A tapsrend ma már az előadás része - bizonyos finálék szinte észrevétlenül tapsrenddé válnak. A jó tapsrend frappáns, de főleg rövid. És csak akkor ismétlik - teljes nézőtéri fényben -, ha a közönség úgy akarja. Az én kedvencem egyébként a "rohangálós" tapsrend: színész beszalad, meghajol, kiszalad; ilyenkor úgy érzem, tényleg neki tapsolok. Az egyiknek igen, a másiknak meg nem, a kény és kedv már csak ilyen.

A provokált tapsról nem a rendező, hanem a színész gondoskodik. A jópofa. Akinek az utolsó pillanatban, a tapsnál is eszébe jut még valami, egy mókás gesztus, egy megbotlás, egy vicces fintor. A hatás nem marad el.

És van a klakk, sok fajtája neki. Bértapsonc, nem pénzért, ingyér. Előfordul, hogy maga a rendező kezdi a tapsot - nem vettük észre, hogy vége a darabnak. Vagy a lelkes hívek, rajongók. A látottakhoz ennek nincs köze, taps pour taps. A tüntetős tapsnak meg nem a látottakhoz - valami máshoz van köze; egyszer ilyenkor kivonult az egész ötödik sor: szép volt, de szép.

A lelkes taps arról ismerszik meg, hogy igazi tetszésnyilvánítás kíséri: lábdobogás, bravózás, fütytyögés. Ezt kedvelem; talán mert sosem "vas": vastapsolás közben nem lehet dübögni, nem bírja egymást a kétféle ritmus. A lelkes taps intenzitása hullámzó: a jobban tetsző színész többet kap belőle.

A nem taps jóféle taps. Például Gothár a megmondhatója, milyen nehéz olyan előadásvéget rendezni, hogy ne legyen taps, legyen ez a taps. A Krétakör csapata is jó tapsot játszott el a Sirájban: addig tapsoltak a felvonásvégeken, míg nekünk a végére már nem maradt tapsolnivaló.

A legmegrendítőbb taps a néma taps. Egyszer láttam. A Pelsőczy Réka-féle, siketeknek játszott Liliom-előadás után. Tudják, hogy tapsolnak a siketek? Kezüket az ég felé emelik, kézfejüket csuklóból hevesen forgatják ide-oda, mintha tenyerükkel kelyhet formáznának. Ez nem közösségi mutatvány, hanem nagyon is individuális köszönetmondás. Viharos méghozzá.

Nem tudom, mérik-e még az ügyelők a színpad mellett, hány percig tapsol a közönség. Nem tudom, hiszik-e még, hogy spontán köszönet dübörög odalentről. Erről a tapsos kutya jut eszembe: tudják, helyes fehér kiskutya, ha tapsolunk, bukfencezik. Míg tart az elem.

A taps el van rontva. Kóbor lovagok és lelkes szabadcsapatok dolgoznak a megjavításán.

Applaudite amici, comoedia finita. Mondta Néró, akit ötezres klakk kísért a turnéin - és meghalt.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.