Karsai László

Tévedések és megtévesztések

Vitában Gerő Andrással

  • Karsai László
  • 2014.12.14 11:11

Publicisztika

Gerő András úgy véli, hogy a januári Mazsihisz-sajtótájékoztatón használt hangnemem miatt kizártam magam a párbeszédből, ezért a maga részéről a vitát lezárta.

Sajnálom, hogy a nyilvánosság előtt kell emlékeztetnem arra, hogy alig pár nappal a most általa is idézett esemény után, egészen pontosan február 1-jén még hajlandó volt velem a Bálint Házban szép számú érdeklődő közönség előtt vitatkozni. Még a vita megkezdése előtt kedélyesen figyelmeztetett, hogy: „Mari be akar perelni, mert holokauszttagadónak nevezted…” Mint ezt helyszíni filmfelvétel is bizonyítja, amint rájöttem, hogy mit mondtam, javítottam magam, és „holokausztrevizionistának, történelemhamisítónak” neveztem a Terror Háza Múzeum főigazgatóját. Azóta is hiába várom, hogy a történész asszony bepereljen.

 

*

Gerő András téved, és félreérti Lázár Jánost is. A Mazsihisz csak vallási jellegű szervezet, de nem egyház, viszont vannak történész szakértői is. Schmidt Mária nekik sem, másoknak sem hajlandó feltárni, mit készül bemutatni a Sorsok Házában. Gerő Heisler Andrást idézi, én Toronyi Zsuzsát, aki szintén ott volt azon a júliusi értekezleten, amikor Schmidt állítólag ismertette a Sorsok Háza koncepcióját. A Magyar Zsidó Levéltár vezetője a következőket írta: „A Terror Háza kommunikációja szerint 2014. július 28-án a Terror Házában megtartott egyeztetésen Heisler Andrással együtt láttam a Sorsok Háza leendő kiállításának forgatókönyvét. Valóban ott voltam, nagyon figyeltem, megjegyeztem, amit láttam és hallottam, s ez nem volt más, mint a leendő kiállítás látványterveinek ismertetése. Schmidt Mária megmutatta az épülő létesítmény makettjét, valamint a tervezett kiállítás néhány berendezési tervét. Ezek a Terror Háza ins­tallá­ciói­hoz hasonló színpadias látványtervek, amelyek keretében majd a főigazgató asszony ismertetése szerint szinte kizárólag visszaemlékezésekre alapozva bemutatják a magyarországi holokauszt történetét – illetve a történetnek az általuk helyesnek tartott olvasatát. Láthattunk a visszaemlékezésekből is egy pár perces válogatást – ezek a »szokásos« oral history interjúk, amelyekből majd összeállítják azokat a multimédia-tartalmakat, melyeket a látogató a »Házmestersarok«-ban, a »Patyomkin-gangos ház«-ban, vagy a »Fejreállított tanterem«-ben megismerhet. Ahogy Schmidt Mária többször is utalt rá, ez nem hagyományos mú­zeum lesz (autentikus, múltból megőrzött tárgyak, dokumentumok bemutatásával), hanem oktatási intézmény. A bemutatott tervek alapján inkább egy groteszk élménypark, amely műfaj hasznos és oktatási szempontból is remek lehet például a biodiverzitás élményszerű megértéséhez, a genocídiumhoz nekem legalábbis furcsa. Viszont akármi is lesz, a részletek a forgatókönyvből derülnek, derülnének majd ki.”

Azóta Schmidt közzétett egy 26 perces filmet a július 28-i prezentációjáról. Ebből kiderül: csak azt nem fogja megtudni a Sorsok Háza állandó kiállítását megtekintő nebuló vagy felnőtt, hogy a holokauszt idején kik voltak a „jók” és kik a „rosszak”. Kínos volt Gerő hebegését nézni, hallgatni, amikor a szintén jelen lévő Kovács András ezt az egyszerű kérdést feltette, és rá hárult a nehéz feladat, hogy megmagyarázza: pont ezt a fontos kérdést ­miért is nem válaszolja meg a kiállítás.

Gerő András joggal várhatja el a szekularista elveket, de eléggé bajos azt épp a jelenlegi kormánykoalíció kétharmados többségével a parlamenten átnyomott alaptörvényre hivatkozva megtennie. Ugyanis e jogi szörnyszülemény preambulumának második sorában ez az állam kereszténynek deklarálja magát, és az alapértékek közt nevezi meg a nemzet mellett a keresztény hitet. Gerő sem feledheti, hogy – a Strasbourgban azóta csúfosan megbukott – egyházügyi törvényében Schmidt államhatalma maga rendelkezik az egyházak felett. Szekularista intelmeit így elsősorban a mai magyar kormánynak illene címeznie. Rá­adásul neki, mint a Habsburg-kort kutató történésznek is tudnia kellene, hogy egy vallási jellegű szervezet nem feltétlenül egyház. Lehet például katolikus árvaház, református gimnázium vagy evangélikus ingyenkonyha.

Holokausztkutató történészként is úgy vélem, hogy a zsidó vallási és világi szervezetek igenis szereplői voltak a holokausztnak: a gettósítás, majd deportálás költségeit ugyanis a magyar állam a zsidó hitközségekre, magukra a zsidókra terhelte, és hogy mindez olajozottan működjön, a vagyonbehajtásról az állam gondoskodott.

Gerő abban is téved, hogy a zsidó/izraelita vallás nem volt része a holokausztnak. Az 1867-es emancipációs törvény (a zsidók izraelita vallású, de magyar identitású, egyenrangú polgárrá válása elvének) felrúgása volt az 1920-as numerus clausus, az I. világháború utáni Európa első antiszemita törvénye. Gerő látszólag az állam és az egyház szétválasztásának liberális elvét védi, de a valóságban azért küzd, hogy egyes-egyedül Schmidt Mária és az általa kiválasztottak dönthessék el, mit és hogyan mutassanak be és tanítsanak a holokausztról a Sorsok Házában.

Gerő nem csupán a zsidó szervezeteket kívánja távol tartani a Sorsok Háza projekttől, de a holokausztkutató történészeket is mint az emlékezést károsan befolyásoló tényezőket említi. Pedig mi, holokauszttörténészek is értelmezzük a holokausztot, nem csak az az amerikai filmrendező, aki a könnyzacskók tartalmát jelentősen könnyítő filmet készít egy német zsidómentőről. Gerő impozáns névsorában szerepel például Tadeusz Borowski és Primo Lévi, mindketten Auschwitz-túlélők, ők „csak” saját emlékeiket írták le. Ember Mária szegény szintén nem érdemelte meg, hogy Gerő azok között említse, akiket az érdekel, hogyan mozdult meg az emberben a gonosz. Ő is saját holokausztemlékeit dolgozta fel csodálatos tényregényében, amelyben nemcsak emlékeit, érzéseit írta le, hanem könyvében sűrűn szerepelnek még eredeti levéltári dokumentumok is. A magam részéről soha nem állítottam, hogy a holokauszt csak azoké, akik tudják, kik, mikor, hol, hogyan, kiket öltek meg. Ám a mai magyar állami hivatalos emlékezetpolitika, melynek éppen a Horthy-korszakot dicsőítő és a holokauszttal kapcsolatos magyar felelősséget tagadó vagy azt legjobb esetben is relativizálni próbáló kidolgozója és fő propagandistája éppen Schmidt Mária, a hazai és nemzetközi (történészi) tiltakozásokra sem reagál.

Gerő téved: Ihász István csak a nevét adta az 1999-es auschwitzi magyar kiállítási tervhez, az a forgatókönyv minden ízében, sorában Schmidt Mária történelemszemléletének hű lenyomata. Schmidt akkor Orbán Viktor történész főtanácsadója volt, és javaslom Gerőnek, kérdezze meg Schmidttől, hogy milyen kétségbeesetten és milyen módszerekkel próbálta akkoriban Zoltai Gusztávot és Tordai Pétert rávenni arra, hogy a Mazsihisz és a mögötte álló történész szakértők ne tiltakozzanak, ne hozzák nyilvánosságra bírálatukat.

 

*

Soha nem volt szándékomban Schmidt Máriát „ördögösíteni”. Hódmezővásárhelyen 2004-ben egy színtelen, szagtalan, picike holokausztkiállítást szervezett a történész asszony. Ott csak azt nem tudja meg a látogató, hogy kik és miért üldözték a zsidókat, az viszont kiderül, hogy nagyon sok kisgyerek nagyon szomorú volt, amikor apukáját és anyukáját is megölték. Amikor Schmidt nívótlan, hibás, holokausztrevizionista, történelemhamisító tevékenységének egy-egy darabja tár­gyiasult formában (cikkek, beszédek, a Terror Háza Múzeum állandó kiállítása stb.) elém került, megbíráltam. Van valami, amit valószínűleg sem Schmidt, sem Gerő nem ért, de talán Lázár János igen. Ha Schmidt egy holokausztrevizionista kiállítást szervez, amelynek látogatói csak azt nem tudják majd meg, hogy a holokauszt idején kik voltak a „jók” és kik a „rosszak”, abból nemzetközi botrány is lesz. Erre sem Magyarországnak, de megkockáztatom, még Schmidt Máriának sincs szüksége.

A vita eddigi cikkei:

Gerő András: A felülről megosztott felelősség. Ki építi a Sorsok Házát?, 2014. október 9.

Karsai László: A történészek felelőssége, 2014. október 23.

Gerő András: Tévedések és eltérések, 2014. október 30.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.

Magyarország farhátra megy

  • A szerk.

A Farhát-kormány legújabb népélet-javító intézkedését rögzítő 06/2022. (01.14.) sz. korm. rend. szövege, s ez mindenképpen a dicsőségére válik, precízen kitér arra, hogy az a kereskedő, aki a rendelet valamely utasítását megszegi, milyen szankciókkal sújtható.