1.
Patetikusan szólva: a csend azon a szabadkai tüntetésen, melyen a fiammal vettem részt, amikor az áradó zaj után mindenki elhallgatott, és az elhunytakra emlékezett. A csend nem az enyém volt, nem is a mellettem álló polgároké. Közös, szenvedélyes hallgatás. Erő.
2.
Fiam osztálytársa félig magyar, félig szerb, a családjával együtt utaztunk Szabadkára a délutáni tüntetésre. Mindenhonnan emberek özönlöttek, nemcsak szabadkaiak, hanem más szerbiai városokból is patakzottak, füttyögtek, dudáltak, csengettek, ételt, italt osztottak. A fiam csodálkozva kérdezte, ez a sütemény tényleg ingyen van? Adományokból készül, válaszoltam, és becsúsztattam a miénket az arra kihelyezett dunsztosüvegbe. A főbb tereken a DJ-pultokról szerb és külföldi alternatív zene szólt, és senki sem volt részeg. Szerbia kapcsán talán az első sztereotípia a šljivovica, az atomrészegség, a második a turbófolk. De nem, a szabadkai tüntető társadalom józan volt, a józanságával tüntetett. Turbófolk helyett karneváli happeningben volt részünk, politikai ESEMÉNYBEN. Oldott séta az elektromos térben: Bajaga, Beogradski sindikat, Disciplin A Kitschme, Ðorđe Balašević, Eyesburn, Ekatarina Velika, Goblini, 5 Minuta Slave, Marčelo, Partibrejkers, New Order, Rage Against the Machine… Különböző zenei irányzatok, rap, rock, reagge, funk, punk, metal, közös bennük a társadalomkritika. Arra gondoltam, hasonló lehetett a magyar rendszerváltás előtti időkben, amikor tapinthatóvá vált a félelemnélküliség légköre, ami Bibó szerint a demokrácia egyik alapköve.
3.
Nádas az Emlékiratok könyvében az ’53-as NDK-s forradalmat testi, fiziognómiai változásként érzékelteti, a szerelem megtapasztalásának lehetőségeként. Arcot adni a halottnak hitt személyiségnek, a személyessé vált tömegnek: „A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá, mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak, és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki.” Pontosan ezt érzékeltem azon a szabadkai tüntetésen, hogy nem pusztán a közvetlen családtagommal, a fiammal, hanem másokkal is egy nagy test vagyunk, Szent Pállal szólva: tagjai egymásnak. Az igazmondás bátorságában nem a testvéri szabadság, hanem a darabjaira tört világ válik illúzióvá.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
