Jó szezonja van a magyar minőségi és látványsportnak. Olimpiai csapatunk Londonban 17 érmet, közte 8 aranyat szerzett, és evvel 9. helyen végzett a hivatalos éremtáblázaton. Ez valóságos csoda - önmagában is, nem csak a borús várakozásokhoz képest. Ráadásul a nyerő széria ősszel folytatódott. A Videoton FC a jóval erősebbnek ítélt török Trabzonspor kiejtésével az UEFA Európa Liga főtáblájára jutott, és az utolsó fordulóig eséllyel harcolt a továbbjutásért. Arra sem sokan mertünk volna fogadni, hogy válogatottunk októberben magabiztosan legyőzi a félholdasokat a Népstadionban, s megőrzi az esélyt a kijutásra a 2014-es brazil futball-világbajnokságra.
Csak vidi a pénzt
Fotó: Illyés Tibor / MTI
Szeptemberben elindult a jégkorongszezon. Az első számú magyar csapat, a jó nevű Sapa Fehérvár AV19 29 meccs után a 12 csapatos EBEL Ligában - melyben szlovén, osztrák, horvát, cseh csapatokkal vetélkedik - úgy áll pozitív mérleggel a 6. helyen, hogy nemcsak több előrébb rangsorolt csapatot győzött le, de a jelenlegi listavezetőt is.
Férfikosárlabdában szeptember utolsó napján rajtolt a Szolnoki Olaj KK az Adria Kupában. Bár jelenleg utolsó a 14 csapatos "exjugó" bajnokságban, jobbnak bizonyult a magasabban jegyzett Cibona Zagreb és Split együttesénél. Sikert sikerre halmoztunk kézilabdában is. Az MKB Veszprém és a Győri Audi ETO KC a Bajnokok Ligájában legázolta ellenfeleit; de a "második vonal", a Ferencváros és a Pick Szeged is szépen menetelt. A vízilabda BL-ben az A-Híd Szeged Beton (igen, ez egy csapat neve) négy meccs után vezeti a csoportját, megelőzve a nagy vetélytárs szerb Partizánt is. Tény, hogy ezek egyelőre csak részsikerek - elvégre a Vidi végül kiesett, és a nemzetközi bajnoki címek is odébb vannak még -, de ezeket az európai sportszórakoztatás jelentős ágazataiban értük el (és számítsuk ide most az olimpiai médialátványosságot is).
Mint ahogy figyelemre méltó az is, hogy a sportgazdasági alapvetésekből nem következnek ezek az eredmények. Sőt, éppenséggel ellentmondani látszanak az elméleteknek.
Az egyes országok által megszerzett olimpiai érmek száma és az országok 2011-es GDP-je, azaz megtermelt bruttó hazai terméke között erős statisztikai összefüggés mutatható ki. A korrelációs együttható +0,85, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy egy adott ország gazdasági fejlettsége tulajdonképpen meghatározta, hogy csapata hány érmet szerzett a XXX. nyári játékokon. Ebből a sorból mi, magyarok igencsak kilógunk. Míg GDP-nk az 57. az induló országok között, az éremszám alapján 14.-ek lettünk a rangsorban (a doppingvétség miatt utólag nekünk ítélt birkózóbronzérmet is beszámítva). A sportközgazdaságtan szerint a győzelmek számára befolyással van a piac nagysága és a hivatásos csapat által kínált szórakoztatás vonzáskörzetének gazdasági ereje is. Ha - például - a Trabzonspor költségvetése háromszorosa a Videotonénak, akkor négy meccsből háromszor a török csapatnak "kell" nyernie, és csak egyszer a magyarnak. De a törökök egyszer sem nyertek, és a továbbjutásról döntő 11-esek is a Vidi sikerét hozták.
Mi a titkunk?
Hogyan történhet meg az, hogy az aprócska Magyarország sportolói - és a velük együtt küzdő külföldi munkavállalók! - komoly eredményeket érnek el, éppen most, amikor hazánkat recesszió sújtja, s komoly gazdasági, társadalmi feszültségek rázzák?
Az uralkodó "hivatalos" gondolkodás szerint az elméletekben van a hiba. Komoly kormányzati posztot betöltő régi kedves ismerősöm szerint a sportközgazdasági tankönyveket már rég szemétre kellett volna dobni. Ezen irány ezotériába forduló változata szerint a magyarok genetikailag alkalmasabbak a sportsikerekre, mint más népek - lásd még: zöld-fehér turul -, különösen a futballban. Addig azonban, amíg megírják a magyar sportolók felsőbbrendűségét bebizonyító származástani tankönyveket, keressünk ésszerű magyarázatot a jelenségre. Ilyen lehet a kulturális hatás, a véletlen szerepe - vagy a sporttevékenységek előállításának finanszírozási sajátosságai.
A sport hosszú távú ciklusokkal dolgozik. A szakágak zömében 12-15 év kell ahhoz, hogy egy-egy tehetséges serdülőből vagy kölyökből komoly teljesítményre képes hivatásos szórakoztatóipari munkás váljék. Egyik napról a másikra önerőből, azaz az országhatáron belül született fiatalokból képtelenség nagy csapatot építeni.
A dologhoz még infrastruktúra is kell. Nemcsak stadionok, edzőközpontok, de edzők, nevelők is, akik megtalálják a tehetségeket, és átadják a magas színvonalú sportszakmai tudást. Szükség van a tágabb értelemben vett kulturális környezetre is, a hagyományokra, a sajátos tudásokra. Egy cselt meg lehet tanulni, de ahhoz generációk meccsre járása meg iskolai szünetben folyó futballcsatái szükségeltetnek, hogy a trükköt a futballista a játék közben, kreatívan alkalmazni tudja. Fontos a nemzeti történelem és a nemzeti sporttörténelem, a személyes dicsőségen és a pénzen túl ez ad motivációt egy magyar, szerb vagy lengyel sportolónak. Olimpiai sikereinkben ezek a tényezők bizonyára nagy szerepet játszanak, és építhetünk is rájuk - egészen addig, amíg ez a sportkultúra máshol is ki nem alakul. Márpedig az utóbbi évtizedekben rohamtempóval fejlődött szerte a világon.
Az őszi sportsikerekkel azért is kell óvatosan bánni, mert egyelőre nem világos, hogy tartós tendenciát látunk-e, vagy a véletlen tényezők álltak szerencsésen össze. A sportközgazdasági elméletek is valószínűségekkel dolgoznak, azaz sok lejátszott mérkőzés, megrendezett verseny alapján vonják le következtetéseiket. Az alapállításuk azonban az lenne, hogy minden egyéb feltétel esetén a következő két-három meccset a Trabzonspor nyeri a Videoton ellen. És ugyanígy: a Videotonról is elmondható, hogy az EL-ben csoportkörében lejátszott hat meccsén a szerencsés győzelmeket kiegyenlítették a balszerencsés vereségek, a magyar csapat számára pozitív bírói tévedéseket a kárára megítélt hibák. A főáramú elméletek alapján trendhatásról tehát csak akkor beszélhetnénk, ha a sportcsapataink és a vetélytársak mögött álló gazdasági erők kicsit kiegyensúlyozottabbak lettek.
Futja rá
Nos, vannak jelei annak, hogy például a mediterrán országok túlfűtött sportgazdaságát érzékenyen érintette a gazdasági válság. Ők most inkább magukkal és az EU-val vannak elfoglalva. De az is jól látható, hogy nem csak az ellenfelek lettek szegényebbek. A magyar sportszórakoztatásba többletpénz került, és nem is kevés. Fent emlegetett vezető csapatainknál, sőt hazai versenytársaiknál is sorra bukkannak fel a nemzetközi mérce szerint is legalább másodosztályú spanyol, portugál futballisták, balkáni és amerikai kosarasok, klasszis női és férfi kézilabdázók. A korábban a nemzetközi élvonalban játszó csapatokból is hazatér egy-két magyar sztár, gondoljunk csak Nagy Lászlóra, a világ - állítólag - legjobban fizetett kézilabdázójára.
A többletpénzt viszont nem a stadionok közönsége fizeti. A teremsportágak létesítménykapacitása kicsi, a belépőjegyek árai nem szöktek az égbe, a futballmeccsek átlagos látogatottsága 3000 fő alatt van (közte sok az "akciós", nem fizető néző). A közpénzből finanszírozott magyar televízió a labdarúgás közvetítési jogaira komoly összeget áldoz, de kupacsapataink költségvetésében a tévétől kapott pénz nem meghatározó; más sportágakban pedig egyenesen elhanyagolható.
Az elmúlt két évben a központi költségvetésből közvetlenül és közvetve súlyos összegek érkeztek a magyar sportba - és a sportszponzorálás megannyi ellentmondástól lett terhelt. Míg a közép- és kiscsapatok egyre nehezebben találnak támogatót, a kiemelt csapatok esetében - a korábban említetteken kívül elsősorban a Ferencváros ilyen - láthatóan megnőtt az adakozási kedv. Ennek lehet racionális oka is, mint a siker, az ismertség, a lokális népszerűség, de kétségek is megfogalmazhatók (az alacsony nézőszám és televíziós nézettség meg a társadalmi ellenérzések okán). A gyanakvók politikai összefüggéseket fedeznek fel, de én elképzelni sem tudom, hogy a kemény üzleti érdekeken vagy a dicséretes módon felismert társadalmi felelősségvállaláson túl milyen politikai motivációja lehet például egy kizárólagos állami tulajdonban lévő vállalatnak 250 millió forintos adományt - nem szponzorálásról van szó! - juttatni a legnagyobb kormányzó párt igazgatója által elnökölt Ferencvárosnak.
Az olimpiai sportágak a közvetlen központi költségvetési támogatáson kívül a létesítményhasználat révén, a látványsportágak (és a klubok magántulajdonosai) a társasági adókedvezmények, a központi akarattal összefüggésbe hozható televíziós jogdíjak, tulajdonosi és vállalati támogatások révén több tíz-, de inkább százmilliárdos közvetett költségvetési támogatásban részesülnek. Az utánpótlás-fejlesztésre szánt társaságiadó-támogatások jelentősen és legálisan gazdagították a profi csapatokat (amelyek komoly összegeket költöttek a fiatal sportolókra). Így vagy úgy, de a magyar sportszórakoztatás sokat köszönhet az adófizetőknek. Gondolom, az adófizetők is köszönik mindezt.
