Publicisztika

Ha a toryk mégis visszajönnek a süllyesztőből, az olyan csoda lesz, amilyet a közvélemény-kutatás feltalálása óta nem látott Nagy-Britannia. Még 1992-ben sem, amikor pedig közvetlenül a választások előtt szintén a Munkáspárt vezetett néhány ponttal, de csak hogy ismét John Major alakítson kormányt aztán. Hogy most miért is kellene a konzervatívoknak menniük, az nem teljesen világos: leginkább azért, mert különben meg ittmaradnak azzal a ronda pofájukkal meg a kihívó nézésükkel, amit már annyira, de annyira un mindenki. Új hülyéket a hatalomba! Amúgy a gazdaságot rendbe szedték, az infláció két és fél százalék körül, a munkanélküliség az európai átlag alatt, és egyáltalán, abból a kuplerájból, amit 1979-ben megörököltek, és amit a széles közvélemény hagyománytiszteletből Nagy-Britanniának hívott, normális országot csináltak, ahol néhány Moszkvából pénzelt szakszervezeti vezető nem járathatja a bolondját Õfelsége kormányával. És tettek néhány nagy szívességet a Munkáspártnak is: a nyolcvanas évek nagy privatizációira vagy a szakszervezetek lenyomására a Labour soha nem lett volna képes, meg volt is nagy vinnyogás annak idején: de most visszacsinálni mindezt eszük ágában sincs Tony Blairéknek. A New Labour, az egyre inkább az amerikai demokratákra emlékeztető Új Munkáspárt éppúgy a szabad piac és a szigorú pénzpolitika híve, mint a konzervatívok. És mégis: ha a május elsejei választásokon ők nyernek, nagy változások lesznek Nagy-Britanniában. A Munkáspárt, bár evvel nem szívesen dicsekedett a kampány alatt, könnyebben fogadja majd el a közös európai valutát, és egyáltalán, nagyobb barátja lesz az európai integrációnak, mint a toryk voltak, akik a választások előtti hetekben épp az izolacionizmus kártyájára tettek föl mindent. Ráadásul a Munkáspárt olyan belső politikai reformokon is spekulál, mint a skót parlament létrehozása, a regionalizáció, sőt az arányos választási rendszer bevezetése. A kampány utolsó két hete, láss csodát, a brit nacionalizmus jegyében telt, főként a konzervatívok akarata szerint; így kerülhetett például egy kicsinyített Tony Blair egy konzervatív választási hirdetésen a nevető Kohl kancellár térdére ("Ne küldjetek egy kisfiút a férfit próbáló feladat elvégzésére!"). Nem kell a németek pénze! Nem kell a föderális Európa! Nem kell német parlament! Ne hagyjuk veszni az Egyesült Királyságot! Pedig lehet, az Egyesült Királyság épp akkor kerül majd nagy bajba, ha a toryk mégis visszahozzák a sírból a győzelmet, és John Majorrel vagy nélküle, kihátrálnak az európai integrációból. Néhány év múlva, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz boltot csináltak, sokkal nehezebb lesz majd, hülyén és önmaguk által megalázottan, visszasomfordálni a hátsó ajtón.

Föl is kéne vonulni már. Mondjuk kivételesen nem esne az eső, most már úgysincs tétje az időjárásnak, és az esőnek is kényelmesebb, ha odafenn marad, mi meg vonulhatnánk, míg jólesik. A táblák és egyéb írásos bizonyítékok cipelésétől eltekintenénk, azokat úgyis azért rendszeresítették a bolsevikiak, hogy a dolgozók keze foglalt legyen, ne mindig a bérelszámolás fenekét fogdossák ezekben a meghitt pillanatokban, ha marad még végtagja a dolgozó népnek a transzparenscipelés mellett, azzal a tribünnek integessen inkább, szervusz, tribün.

A kilencvenes évek nemzetközi viszonyaiban uralkodó esetlegesség egyik jellegzetes megnyilvánulása az a megközelítés, amely szerint a közelgő katasztrófa még nem a katasztrófa maga. A looming catastrophe: a helyszíneket, az áldozatokat és a nemzetközi következményeket tekintve sok mindent előre lehetett látni az utóbbi években a Balkánon, Afrikában, a Közel-Keleten és egy sor más esetben. Mégsem történt általában az, vagy nem akkor és nem ott, ami milliók értelmetlen szenvedését megelőzhette volna. Az atomügyek is általánosságban ide sorolhatók, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a megelőzés szó itt többnyire csak az illem kedvéért hangzik el. Nézzünk néhány példát.

Lakiteleken, mint a hétvége ottani eseményeinek hozadékában - de az is lehet, hogy a holdudvarában, ezt csak az tudhatja pontosan, aki arra járt - fény derült erre, az euroatlanti integrációt, azt szeretik. Támogatják az euroatlanti integrációt, előre köszönnek neki a vegyesboltban, ha meghűl, priznicet raknak arra a hattyúnyakára neki, és egyáltalán, megtennének érte bármit. Jó lehet most euroatlanti integrációnak lenni Lakiteleken.

Itt volt például Romeo és Júlia. Szerették egymást, homlokzati díszítőelemeket másztak meg, aztán jött a rokonság, intrikált, és puff. Vagy Abélard és Eloïse: lelkük összeért, porhüvelyük dettó, mire fel megjelent a felettes hatóság a miskároló csaklival, és annyi. Nem is beszélve Violettáról és Alfrédról, akik másfél felvonáson át ha énekelhettek, aztán jött az öreg Germont, és úgy szétrecitálta őket, hogy nem csoda, ha abból tüdővész lett, meg párbaj is. Meg Szörényi és Bródy meg a köröttük settenkedő rosszakarók, a konkolyhintők.

A Népszava március 27-i számában kurtán összegeztem nézetemet az Írószövetségről. Mivel cikkemet azzal a hírrel indítottam, hogy néhányan egy új íróegyesületen törik a fejüket, írásomat némelyek közös megnyilatkozásnak értelmezték. Ezért elöljáróban megvallom, hogy cikkemben a saját nézeteim és temperamentumom kifejezésére törekedtem. Egy nem létező egyesület - melynek egyébként nem tartozom szervezői közé - nincs is abban a helyzetben, hogy megnyilatkozzon.

A testület nem volt határozatképes, a küldöttek egy része kivonult: Simsa tajtékzott, Cser elégedett volt, az obstrukció is vélemény. Kökény miniszter szerint kell az önkormányozósdi - megismételte szellemi termékét, hogy ha megromlik egy házasság, attól még nem a házasság intézménye a rossz, erre nagyon büszke lehet -, a sajtótájékoztatóra mindenki összeszedte magát. Amúgy zárt ajtók mögött anyáztak.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért ügyvivője.

Ki akar a Metész-vezetőkkel háborúzni? Senki normális, az önjelölt érdekvédelmi vezetőkkel már nem lehet mit kezdeni; hát persze, mondjon le a kormány is meg a szabadkőműves összeesküvők, hülyegyerek, csak maradjál már magadnak egy csöppet.

A fegyveres belviszályokra aggályos nemzetközi semmittevéssel szokás reagálni. Vagy elkapkodott - és sikertelen - beavatkozással. Attól függ, milyen természetű és mértékű közvetlen külső érdekeket sért a zűrzavar. A jövő héttől legalább nyolc ország katonái próbálják szelídíteni az albánokat, és nem biztos, hogy eldől idejében, lesz-e joguk visszalőni, ha lőnek rájuk, lesz-e joguk lefegyverezni a bandákat, amelyektől hivatalosan a segélyszállítmányokat védik. Rendesen segélyt osztani pedig csak akkor lehet, ha előbb összeszedik a fegyvereket. A görög védelmi miniszter szerint ez csak úgy sikerülhet, ha a nemzetközi erők szabályosan fizetnek a leadott fegyverekért, és e körül megint csak huzavona lesz.

Dühös vagyok. Általában is könnyen engedek az indulataimnak, de az ELTE Bölcsészkarának neve hallatán ösztönösen elfogulttá leszek. Nem csak azért, mert momentán itt tevékenykedem, tehát innen húzok vagy nem húzok fizetést. Fontosabb, hogy már az anyai nagyapám óta minden közeli hozzátartozóm itt tanult vagy tanított.

Még jó, hogy a magyar gazdákat nem lehet hülyíteni. És nem is kell, mert a magyar gazdák - de legyünk pontosak: a Metész nevű félparaszti és álpolitikai szervezetbe tömörülő magyar gazdák - egy része hülyét csinál magából rendesen, minden külső segítség nélkül.

Az ideit még megúsztuk, de ez volt az utolsó, és jövőre, ha eddig nem tudtuk volna, jaj nekünk, fejünk felett végképp összecsapnak az édes likőrök ármányos hullámai. Ezt jobb lesz, ha megszívleljük, mert nem afféle rémhír ez, hanem a Magyar Rádióban lett elhangoztatva, nem a