Ha a toryk mégis visszajönnek a süllyesztőből, az olyan csoda lesz, amilyet a közvélemény-kutatás feltalálása óta nem látott Nagy-Britannia. Még 1992-ben sem, amikor pedig közvetlenül a választások előtt szintén a Munkáspárt vezetett néhány ponttal, de csak hogy ismét John Major alakítson kormányt aztán. Hogy most miért is kellene a konzervatívoknak menniük, az nem teljesen világos: leginkább azért, mert különben meg ittmaradnak azzal a ronda pofájukkal meg a kihívó nézésükkel, amit már annyira, de annyira un mindenki. Új hülyéket a hatalomba! Amúgy a gazdaságot rendbe szedték, az infláció két és fél százalék körül, a munkanélküliség az európai átlag alatt, és egyáltalán, abból a kuplerájból, amit 1979-ben megörököltek, és amit a széles közvélemény hagyománytiszteletből Nagy-Britanniának hívott, normális országot csináltak, ahol néhány Moszkvából pénzelt szakszervezeti vezető nem járathatja a bolondját Õfelsége kormányával. És tettek néhány nagy szívességet a Munkáspártnak is: a nyolcvanas évek nagy privatizációira vagy a szakszervezetek lenyomására a Labour soha nem lett volna képes, meg volt is nagy vinnyogás annak idején: de most visszacsinálni mindezt eszük ágában sincs Tony Blairéknek. A New Labour, az egyre inkább az amerikai demokratákra emlékeztető Új Munkáspárt éppúgy a szabad piac és a szigorú pénzpolitika híve, mint a konzervatívok. És mégis: ha a május elsejei választásokon ők nyernek, nagy változások lesznek Nagy-Britanniában. A Munkáspárt, bár evvel nem szívesen dicsekedett a kampány alatt, könnyebben fogadja majd el a közös európai valutát, és egyáltalán, nagyobb barátja lesz az európai integrációnak, mint a toryk voltak, akik a választások előtti hetekben épp az izolacionizmus kártyájára tettek föl mindent. Ráadásul a Munkáspárt olyan belső politikai reformokon is spekulál, mint a skót parlament létrehozása, a regionalizáció, sőt az arányos választási rendszer bevezetése. A kampány utolsó két hete, láss csodát, a brit nacionalizmus jegyében telt, főként a konzervatívok akarata szerint; így kerülhetett például egy kicsinyített Tony Blair egy konzervatív választási hirdetésen a nevető Kohl kancellár térdére ("Ne küldjetek egy kisfiút a férfit próbáló feladat elvégzésére!"). Nem kell a németek pénze! Nem kell a föderális Európa! Nem kell német parlament! Ne hagyjuk veszni az Egyesült Királyságot! Pedig lehet, az Egyesült Királyság épp akkor kerül majd nagy bajba, ha a toryk mégis visszahozzák a sírból a győzelmet, és John Majorrel vagy nélküle, kihátrálnak az európai integrációból. Néhány év múlva, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz boltot csináltak, sokkal nehezebb lesz majd, hülyén és önmaguk által megalázottan, visszasomfordálni a hátsó ajtón.
Go Westminster!
Ha a toryk mégis visszajönnek a süllyesztőből, az olyan csoda lesz, amilyet a közvélemény-kutatás feltalálása óta nem látott Nagy-Britannia. Még 1992-ben sem, amikor pedig közvetlenül a választások előtt szintén a Munkáspárt vezetett néhány ponttal, de csak hogy ismét John Major alakítson kormányt aztán. Hogy most miért is kellene a konzervatívoknak menniük, az nem teljesen világos: leginkább azért, mert különben meg ittmaradnak azzal a ronda pofájukkal meg a kihívó nézésükkel, amit már annyira, de annyira un mindenki. Új hülyéket a hatalomba! Amúgy a gazdaságot rendbe szedték, az infláció két és fél százalék körül, a munkanélküliség az európai átlag alatt, és egyáltalán, abból a kuplerájból, amit 1979-ben megörököltek, és amit a széles közvélemény hagyománytiszteletből Nagy-Britanniának hívott, normális országot csináltak, ahol néhány Moszkvából pénzelt szakszervezeti vezető nem járathatja a bolondját Õfelsége kormányával. És tettek néhány nagy szívességet a Munkáspártnak is: a nyolcvanas évek nagy privatizációira vagy a szakszervezetek lenyomására a Labour soha nem lett volna képes, meg volt is nagy vinnyogás annak idején: de most visszacsinálni mindezt eszük ágában sincs Tony Blairéknek. A New Labour, az egyre inkább az amerikai demokratákra emlékeztető Új Munkáspárt éppúgy a szabad piac és a szigorú pénzpolitika híve, mint a konzervatívok. És mégis: ha a május elsejei választásokon ők nyernek, nagy változások lesznek Nagy-Britanniában. A Munkáspárt, bár evvel nem szívesen dicsekedett a kampány alatt, könnyebben fogadja majd el a közös európai valutát, és egyáltalán, nagyobb barátja lesz az európai integrációnak, mint a toryk voltak, akik a választások előtti hetekben épp az izolacionizmus kártyájára tettek föl mindent. Ráadásul a Munkáspárt olyan belső politikai reformokon is spekulál, mint a skót parlament létrehozása, a regionalizáció, sőt az arányos választási rendszer bevezetése. A kampány utolsó két hete, láss csodát, a brit nacionalizmus jegyében telt, főként a konzervatívok akarata szerint; így kerülhetett például egy kicsinyített Tony Blair egy konzervatív választási hirdetésen a nevető Kohl kancellár térdére ("Ne küldjetek egy kisfiút a férfit próbáló feladat elvégzésére!"). Nem kell a németek pénze! Nem kell a föderális Európa! Nem kell német parlament! Ne hagyjuk veszni az Egyesült Királyságot! Pedig lehet, az Egyesült Királyság épp akkor kerül majd nagy bajba, ha a toryk mégis visszahozzák a sírból a győzelmet, és John Majorrel vagy nélküle, kihátrálnak az európai integrációból. Néhány év múlva, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz boltot csináltak, sokkal nehezebb lesz majd, hülyén és önmaguk által megalázottan, visszasomfordálni a hátsó ajtón.
