Go Westminster!

  • 1997. május 1.

Publicisztika

Ha a toryk mégis visszajönnek a süllyesztőből, az olyan csoda lesz, amilyet a közvélemény-kutatás feltalálása óta nem látott Nagy-Britannia. Még 1992-ben sem, amikor pedig közvetlenül a választások előtt szintén a Munkáspárt vezetett néhány ponttal, de csak hogy ismét John Major alakítson kormányt aztán. Hogy most miért is kellene a konzervatívoknak menniük, az nem teljesen világos: leginkább azért, mert különben meg ittmaradnak azzal a ronda pofájukkal meg a kihívó nézésükkel, amit már annyira, de annyira un mindenki. Új hülyéket a hatalomba! Amúgy a gazdaságot rendbe szedték, az infláció két és fél százalék körül, a munkanélküliség az európai átlag alatt, és egyáltalán, abból a kuplerájból, amit 1979-ben megörököltek, és amit a széles közvélemény hagyománytiszteletből Nagy-Britanniának hívott, normális országot csináltak, ahol néhány Moszkvából pénzelt szakszervezeti vezető nem járathatja a bolondját Õfelsége kormányával. És tettek néhány nagy szívességet a Munkáspártnak is: a nyolcvanas évek nagy privatizációira vagy a szakszervezetek lenyomására a Labour soha nem lett volna képes, meg volt is nagy vinnyogás annak idején: de most visszacsinálni mindezt eszük ágában sincs Tony Blairéknek. A New Labour, az egyre inkább az amerikai demokratákra emlékeztető Új Munkáspárt éppúgy a szabad piac és a szigorú pénzpolitika híve, mint a konzervatívok. És mégis: ha a május elsejei választásokon ők nyernek, nagy változások lesznek Nagy-Britanniában. A Munkáspárt, bár evvel nem szívesen dicsekedett a kampány alatt, könnyebben fogadja majd el a közös európai valutát, és egyáltalán, nagyobb barátja lesz az európai integrációnak, mint a toryk voltak, akik a választások előtti hetekben épp az izolacionizmus kártyájára tettek föl mindent. Ráadásul a Munkáspárt olyan belső politikai reformokon is spekulál, mint a skót parlament létrehozása, a regionalizáció, sőt az arányos választási rendszer bevezetése. A kampány utolsó két hete, láss csodát, a brit nacionalizmus jegyében telt, főként a konzervatívok akarata szerint; így kerülhetett például egy kicsinyített Tony Blair egy konzervatív választási hirdetésen a nevető Kohl kancellár térdére ("Ne küldjetek egy kisfiút a férfit próbáló feladat elvégzésére!"). Nem kell a németek pénze! Nem kell a föderális Európa! Nem kell német parlament! Ne hagyjuk veszni az Egyesült Királyságot! Pedig lehet, az Egyesült Királyság épp akkor kerül majd nagy bajba, ha a toryk mégis visszahozzák a sírból a győzelmet, és John Majorrel vagy nélküle, kihátrálnak az európai integrációból. Néhány év múlva, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz boltot csináltak, sokkal nehezebb lesz majd, hülyén és önmaguk által megalázottan, visszasomfordálni a hátsó ajtón.
Ha a toryk mégis visszajönnek a süllyesztőből, az olyan csoda lesz, amilyet a közvélemény-kutatás feltalálása óta nem látott Nagy-Britannia. Még 1992-ben sem, amikor pedig közvetlenül a választások előtt szintén a Munkáspárt vezetett néhány ponttal, de csak hogy ismét John Major alakítson kormányt aztán. Hogy most miért is kellene a konzervatívoknak menniük, az nem teljesen világos: leginkább azért, mert különben meg ittmaradnak azzal a ronda pofájukkal meg a kihívó nézésükkel, amit már annyira, de annyira un mindenki. Új hülyéket a hatalomba! Amúgy a gazdaságot rendbe szedték, az infláció két és fél százalék körül, a munkanélküliség az európai átlag alatt, és egyáltalán, abból a kuplerájból, amit 1979-ben megörököltek, és amit a széles közvélemény hagyománytiszteletből Nagy-Britanniának hívott, normális országot csináltak, ahol néhány Moszkvából pénzelt szakszervezeti vezető nem járathatja a bolondját Õfelsége kormányával. És tettek néhány nagy szívességet a Munkáspártnak is: a nyolcvanas évek nagy privatizációira vagy a szakszervezetek lenyomására a Labour soha nem lett volna képes, meg volt is nagy vinnyogás annak idején: de most visszacsinálni mindezt eszük ágában sincs Tony Blairéknek. A New Labour, az egyre inkább az amerikai demokratákra emlékeztető Új Munkáspárt éppúgy a szabad piac és a szigorú pénzpolitika híve, mint a konzervatívok. És mégis: ha a május elsejei választásokon ők nyernek, nagy változások lesznek Nagy-Britanniában. A Munkáspárt, bár evvel nem szívesen dicsekedett a kampány alatt, könnyebben fogadja majd el a közös európai valutát, és egyáltalán, nagyobb barátja lesz az európai integrációnak, mint a toryk voltak, akik a választások előtti hetekben épp az izolacionizmus kártyájára tettek föl mindent. Ráadásul a Munkáspárt olyan belső politikai reformokon is spekulál, mint a skót parlament létrehozása, a regionalizáció, sőt az arányos választási rendszer bevezetése. A kampány utolsó két hete, láss csodát, a brit nacionalizmus jegyében telt, főként a konzervatívok akarata szerint; így kerülhetett például egy kicsinyített Tony Blair egy konzervatív választási hirdetésen a nevető Kohl kancellár térdére ("Ne küldjetek egy kisfiút a férfit próbáló feladat elvégzésére!"). Nem kell a németek pénze! Nem kell a föderális Európa! Nem kell német parlament! Ne hagyjuk veszni az Egyesült Királyságot! Pedig lehet, az Egyesült Királyság épp akkor kerül majd nagy bajba, ha a toryk mégis visszahozzák a sírból a győzelmet, és John Majorrel vagy nélküle, kihátrálnak az európai integrációból. Néhány év múlva, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz boltot csináltak, sokkal nehezebb lesz majd, hülyén és önmaguk által megalázottan, visszasomfordálni a hátsó ajtón.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.