Eörsi István: Még egyszer az Írószövetségről (Első számú bevezető megjegyzés)

szerző
Eörsi István
publikálva
1997/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Népszava március 27-i számában kurtán összegeztem nézetemet az Írószövetségről. Mivel cikkemet azzal a hírrel indítottam, hogy néhányan egy új íróegyesületen törik a fejüket, írásomat némelyek közös megnyilatkozásnak értelmezték. Ezért elöljáróban megvallom, hogy cikkemben a saját nézeteim és temperamentumom kifejezésére törekedtem. Egy nem létező egyesület - melynek egyébként nem tartozom szervezői közé - nincs is abban a helyzetben, hogy megnyilatkozzon.

Eörsi István
Még egyszer az Írószövetségről

A Népszava március 27-i számában kurtán összegeztem nézetemet az Írószövetségről. Mivel cikkemet azzal a hírrel indítottam, hogy néhányan egy új íróegyesületen törik a fejüket, írásomat némelyek közös megnyilatkozásnak értelmezték. Ezért elöljáróban megvallom, hogy cikkemben a saját nézeteim és temperamentumom kifejezésére törekedtem. Egy nem létező egyesület - melynek egyébként nem tartozom szervezői közé - nincs is abban a helyzetben, hogy megnyilatkozzon.

Második számú bevezető megjegyzés

Ugyanez érvényes a most készülő írásomra is.

Az Írószövetség anakronizmusa

Az írószövetségek a szovjet hatalmi övezetben kettős célt szolgáltak. Egyrészt a pártállamnak lekötelezett írók és írófunkcionáriusok segítségével biztosították az irodalom pártirányítását. A diktatúrák keményebb korszakaiban ez elsősorban diktátumok formájában valósult meg. Az írók függtek a rájuk oktrojált szervezettől. A Szovjetunióban tudomásom szerint évtizedeken át csak írószövetségi tagok publikálhattak. Az NDK-ban tartós szilenciummal járt, ha valakit kizártak a betűvetők állami gittegyletéből. Nálunk 1956 után a irodalomellenesség jegyében alakították újra az Írószövetséget. Kezdetben a tagfelvételnek éppolyan szigorú ideológiai-életrajzi feltételei voltak, mint az 1953 és ´56 között besározódott írók publikálási lehetőségeinek. Felvettek egy egész sereg olyan firkászt, aki írásban hódolt az új hatalomnak, és jó alaposan felduzzasztották a szervezetet olyan egyedekkel, akiknek létérdeke volt a lojalitás. Nem utolsósorban a kedvükért tűnt fel olyan hamar a korbács mellett a mézesmadzag is: a különféle szociális előnyök. Szabadulásom után néhány évvel jelentkeztem az Irodalmi Alapba, mert két kisgyerekem volt, állásom viszont nem, és az alaptagság egészségügyi biztosítással járt. Az Alap akkori vezetője, Földeák János azt mondta, hogy nem vesz fel, mert ellenforradalmár vagyok. Én meg néztem a pipáját, mely éppen belepasszolt a töredezett fogai közti ferde résbe, és megkérdeztem tőle, hogy akkor sem vesz-e fel, ha belépek az Írószövetségbe. "Akkor kénytelen vagyok rá" - felelte. (A happy end kedvelőit megnyugtatom, hogy hála Veres Péter és Benjámin László ajánlásának felvettek: már 1964-et írtunk.) Később a diktátumokra kevésbé volt szükség, mert az Írószövetség, a kiadóvállalatok és a szerkesztőségek többnyire kifogástalanul és önerőből biztosították a rendet, tehermentesítve így a központi apparátust. A kegyek is megsokasodtak, díjaknak, ösztöndíjaknak és utazásoknak, továbbá azoknak a személyre szabott jótéteményeknek a formájában, melyeket Aczél György záporoztatott az írói elit kalapjára. (A központi művészszervezetekre rárímelt a művészi teljesítmények központi, állami díjazása: ugyanannak az etatista struktúrának a hajtása és maradványa mind a kettő.) A privilégiumokért cserébe az Írószövetség - amíg a rendszer izmai dagadoztak - nem tiltakozott a cenzurális intézkedések, sőt még a listarendszer ellen sem, mely nem pusztán műveket, hanem életműveket is kivont rövidebb-hosszabb ideig a forgalomból.

Az Írószövetség másik feladata az volt, hogy fenntartsa az irodalom egységének fikcióját. A tagságot műfajok szerint tagolták a szakosztályokra, és mi természetesnek tekintettük ezt a dedós felosztást. Politikai, kulturális, sőt stiláris ideálok körül viszont nem alakulhattak ki írói műhelyek. Kádár pártja monopolhelyzetben volt ugyan, de csak úgy győzhetett a vitákban, ha nem volt szabad válaszolni neki. Ennek tudatában küzdött a pluralizmus oroszlán-, sőt még macskakörmei ellen is. Az irodalmi élet szereplői, kiváltképpen 1968 után, mégis táborokba kezdtek tömörülni a régi törésvonalak mentén, de persze a különféle felfogások és kultúrák és ízlések kizárólag klikkekben és érdek-, véd- és dacszövetségekben manifesztálódhattak. A pártállam egységesítő nyomásának tulajdonítható csak, hogy ezek a csoportosulások mégsem csaptak össze egymással, sőt a nyolcvanas években, a hatalom gyöngülésekor még közös fellépésekre is kerestek és találtak alkalmat. Így hát ideig-óráig valóban teremtett valami törékeny egységet a pártállam, lehanyatlóban - önmaga ellen.

Mihelyt megszűnt Kádárék hatalmi monopóliuma, az Írószövetség elvesztette létjogosultságát. Nem lehetett többé transzmissziós szíj, mely bekapcsolja az írókat a hatalom szolgálatának vagy legalábbis elfogadásának mechanizmusába. Még kevésbé tehetett kísérletet a többpártrendszer körülményei között az irodalom egységének demonstrálására. Sok hibával funkcionáló rendszerünk egyik legnagyobb érdeme, hogy leleplezte az egységes szocialista nemzet, a közös táborban gyülekező irodalom, a társadalmat átfogó közös vállalkozás hazugságát, és lehetővé teszi a benne élő emberek számára, hogy artikulálják érdekeik és ideológiájuk sokféleségét.

Az Írószövetség ennek ellenére él és virul. Miért?

Mire jó ma az Írószövetség?

A rendszerváltozás előtt mintegy nyolcszáz tollforgatót ölelt magába az Írószövetség. Többségük valamiféle véletlennek, baráti gesztusnak, jó időben kieszközölt publikációnak, olyan érdemeknek köszönheti tagságát, amelyekre már a konszolidált kádárizmusnak sem volt szüksége. Ezt az elképesztő taglétszámot tovább növelték részben kisebbségi és emigráns írókkal a nemzeti felbuzdulás jegyében. Nemcsak a valódi írókat vették fel, hanem mindazokat a jelentkezőket, akiknek a neve - mint ezt már a Népszavában megírtam - valaha is nyomdafestéket látott. Ez a tömeg - jelenleg ezerkétszázan vannak - a mindenkori főnökség biztos támasza. Ávós múlt éppúgy elfér itt, mint hungarista érzület, de szép számmal vannak köztük tisztes polgárok, családapák, nyugdíjasok, akiknek szívét, presztízsét, talán icipicit még tárcáját is duzzasztja a tagkönyvecskéből áradó láthatatlan fluidum.

1945 óta fokozatosan elvékonyult nálunk a művészileg is erőteljes népies irodalom, melynek legfőbb szociális követelései - a feudális Magyarország lerombolása, ezzel együtt a földreform, a népi eredetű értelmiség kialakítása - elvesztették időszerűségüket. A népies irodalom utolsó fellobbanásának - Nagy László, Galgóczi Erzsébet, Szabó István működésének - társadalmi hátterében a téeszcsésítés drámái dúltak. Azóta irodalmi értelemben érdemleges teljesítményt nem hozott létre ez az irányzat, így hát az urbánus-népi konfliktus esztétikai szempontból megszűnt. Ezért ez - bárki bármit ír - fel sem éleszthető. A magukat népinek valló szellemi szántóvetők írói minőségükben urbánus alkotásokat remekelnek. (Vagy remekeltek, amíg a szakmában működtek.) A népi ideológia azonban széles körben és hihetetlen vehemenciával burjánzott tovább, de - ó jaj! - Németh Lászlóék tájékozottságához és felkészültségéhez képest igen alacsony színvonalon, nem ritkán egy letűnt kor akaratlan karikatúrájaként. Az érdekeltek tudomásom szerint nem vetettek számot azzal, hogy világnézetüket szakadék választja el művük tartalmától és stílusától. Pedig az ilyen szakadékba csak belebukfencezni lehet. Ez az oka szerintem néhány elnémulásnak. A tábor többsége még csak nem is érzékeli a veszélyt, és rossz közérzetét agresszióval fojtaná el.

A rendszer végnapjaiban e szekértábor igen eredményesen szervezkedett az Írószövetség kebelében. Még párttámogatásra is okkal számíthattak, mert exponenseik jó kapcsolatot építettek ki a pártvezetésnek azokkal a tagjaival, akik már a Kádár utáni időkre készülődtek. Huzamosabb ideje élvezték Pozsgay Imre támogatását, de a jelek szerint az utolsó években kapcsolatban álltak Berecz Jánossal és Horváth István belügyminiszterrel is. 1986 után fokozatosan túlsúlyra jutottak az Írószövetségben. Az Antall-kormány megalakulását követően, és főként Tornai József elnökségének idejétől, a szervezet vezetése úgy viselkedett, mint a Magyarok Világszövetségének írótagozata. (Hogy kissé megnehezítsem azoknak az írótársaimnak a dolgát, akik olvasni nem, csak félreolvasni tudnak, hangsúlyozni szeretném, hogy ez az értékelésem nem az Írószövetség minden tagját, még csak nem is minden választmányi és elnökségi tagját minősíti, hanem a testületet mint olyat, elsősorban Nahlik és Csúcs boldog uralmának fényes napjaiban. Újabban egy chartás múltú, tehát - hogy divatos náci kifejezéssel éljek - "liberálbolsevik" irányban is tárgyalóképes elnököt kényszerítettek magukra, míg fel nem virradnak az új, fényes napok.)

Az Írószövetségnek mint szervezetnek így hasonló a funkciója, mint Kádárék idejében: hazug egységgel szolgál, még hiteltelenebbül, gyérülő privilégiumokért. Ráadásul a politikai szabadság mozgásterében teszi mindezt. Ezúttal persze nem a gulyáskommunista, legvidámabb barakkos szocializmus monolit szellemképét kínálgatja, az úgynevezett "közmegegyezés" jegyében, hanem - széljárástól függő buzgalommal - nemzeti-populista bölénykedést produkál, mégpedig önkéntesen.

Pár szó Csaplár Vilmosnak

Az alakulni készülő új írószervezet egyik kezdeményezője, Csaplár Vilmos a szememre vetette, hogy túl politikus megnyilatkozásaimmal elijesztem számos kollégánkat. Az író dolga más, mint a politikusé, és ha új szervezetet alkotunk, ez nem politikai okból van, hanem azért, mert az Írószövetségben nem érezzük jól magunkat.

Felmerül a kérdés: miért nem érzi ott jól magát Csaplár Vilmos? (Rólam itt nem lehet szó, mert én már 1986 után kimaradtam onnan.)

Csaplár Vilmos antipolitikus pátosza szintén egy letűnt kor karikatúrája. Fennkölt lelkek a pártállam körülményei között egyebek közt azért ódzkodtak a politikától, mert így állami jóváhagyással élvezhették erkölcsi és szellemi fensőbbségüket. Ezt a mentalitást ma a szabadság által ránk szabadított tenyészet, a "Megragadni minden koncot" visszataszító gyakorlata tovább erősíti. (Azért éppen Arany János szavaihoz folyamodom, mert némelyek az ő magas példájával indokolják politikaundorukat.) Ráadásul attól is kiveri őket a hideg, hogy valamely párt aklába sorolják őket, és így elvitatják függetlenségüket, mihelyt leszállnak egükből. Ha jól értelmezem Csaplár vehemenciáját, ahogyan többek kérésére "elhatárolta magát" tőlem (az ő kifejezése), akkor arra a furcsa következtetésre kell jutnom, hogy a politikai szabadság nemcsak az írótársadalom politikaellenességét nem szüntette meg, amit - ismétlem - megértek, hanem a félelmeit sem. A félelem túlélte a veszélyt, és részben ennek tulajdonítható, hogy a gondolatok kíméletlen kifejtését ma divat éppolyan szélsőségnek tekinteni, mint a rágalmazást és az uszítást.

Ha Csaplárt nem vonzza a politikummal megterhelt művészet, akkor is észre kellene vennie, hogy más az irodalom és megint más az írói szervezkedés. Ha egyesületet gründol egy már meglévő szervezet ama tagjai számára, akiknek az érzékenysége vagy tájékozódása hasonló az övéhez, akkor csak azt nyilatkoztatja ki organizatórikusan is, ami már régóta végbement benne: kulturális és politikai különválását egy tőle idegen szellemiségtől.

Hadd nyugtassam meg Csaplár Vilmost: sem személytől, sem szervezettől nem kívánom, hogy többet politizáljon, mint szeretne, csupán azt óhajtanám, hogy ne képmutatóskodjunk, ne csapjuk be magunkat, és legalább a már lezajlott folyamatokat ne tagadjuk le magunk előtt.

szerző
Eörsi István
publikálva
1997/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk