Néhány hete jelent meg az Alkotmánybíróság határozata a sajtótörvényről, és pár nappal később mutattak be a mozik egy filmet, amely a szólásszabadság korlátait vizsgálja. Milos Forman filmje, a Larry Flynt, a provokátor azt példázza, hogy Amerikában a közélet szereplőinek még az obszcén gúnyolódást is el kell tűrniük a kifejezés szabadsága miatt. Ennek kapcsán érdemes megnéznünk, mit engednek meg a magyar bíróságok a politikusokkal és más közszereplőkkel szemben. Az alkotmánybírósági döntés pedig azt a kérdést veti fel, hogy cenzúrának minősül-e, ha az ügyész és a bíró a közerkölcs védelmére hivatkozva megtilthatja könyvek és újságok nyilvános közlését.
A filmben bemutatott jogeset (Hustler Magazine v. Falwell) a következő: Larry Flynt lapjában megjelentetett egy italreklám-paródiát, amely Falwell tiszteletest, a neves vallási vezetőt ábrázolta, amint részegen saját anyjával közösül a mosdóban. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a közszereplők érzelmi gyötrelmek elszenvedése címén nem igényelhetnek kártérítést a mégoly durva és visszataszító publikációkkal szemben sem. Kivétel, ha bizonyítják, hogy az újság szándékosan vagy egyébként rosszhiszeműen valótlan tényeket állított. Erre viszont az ügyben nem kerülhetett sor, mert a lapból egyértelműen kiderült, hogy nem tények közléséről, hanem karikatúráról van szó. A döntés ezzel megerősítette a közügyek vitathatóságának és a szólás szabadságának elsőbbségét a nyilvános szereplést vállalók jogaival szemben. Egyrészt a legsértőbb vélemények is kifejezhetők, másrészt a valótlan állítás, a tévedés is megengedett, ha a szerző nem rosszhiszemű. (Az elv egy korábbi eset nyomán New York Times-szabályként ismert.)
Nálunk az 1990-ben hatalomra került kormányzat megszigorította a hatóság vagy hivatalos személy megsértése nevű bűncselekmény büntetési tételét, növelte a védett személyek körét, emellett több büntetőeljárást kezdeményezett miniszterei védelmében. Lengyel László ügyében ("a miniszterek korruptak") és Eörsi Mátyás ügyében ("a belügyminiszter azt fontolgatta, hogy a tömegbe lövet") elítélő jogerős bírósági határozatok születtek. A várható strasbourgi elmarasztalásnak az Alkotmánybíróság vetett gátat, megsemmisítve a köztisztséget viselőket védő paragrafust. Kimondatott, hogy a szólásszabadság különleges védelmet élvez, amikor a közügyeket és a közéletben szerepet vállalókat érinti. Alkotmányos érdek, hogy "a polgárok bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban". Az alkotmánybírák szerint nem büntethető a közszereplőket sértő értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás, és becsületsértő tényállítás is csak akkor, ha a nyilatkozat szándékosan vagy súlyos gondatlanságból állított valótlant (36/1994. ABh). A New York Times-szabály szellemisége ezzel megjelent a magyar jogban.
A döntés ugyanakkor nem szüntette meg a büntetőjogi fenyegetettséget. Szűkebb keretek között, de a közszereplőket is védi a rágalmazást és a becsületsértést büntető paragrafus. A korábbi ítéletek ismeretében előrelépést jelent, hogy már a rendes bíróságok határozataiban is felbukkan az alkotmányos érvelés. 1995-ben felmentettek egy polgármestert, aki azt nyilatkozta egy lapszerkesztőről, hogy hazug. Az indoklás szerint aki a nyilvánosság elé lép, annak "számolnia kell az ezzel kapcsolatos bírálattal, kritikával, és vállalnia kell azt, még ha elmarasztaló is". Ezért "a vádlott véleménye, kijelentése miatti elmarasztalás a véleménynyilvánítás szabadságába történő beavatkozást jelentené" (BH.1995.77). Mindezek ellenére ma a szélsőséges véleménynyilvánítás és a rosszhiszeműen tett hamis tényközlés következménye akár börtönbüntetés is lehet.
Az Alkotmánybíróság döntéséből és a bírói gyakorlatból következik, hogy a büntetőjog által nem tiltott, de sértő kifejezéseket a polgári jog szankcionálja. Ennek viszont olyan eredménye lehet, mint Maczó Ágnes 1994-es ügyében a Legfelsőbb Bíróságon. A Kurír szatirikus mellékletében a képviselőnő portréjához montírozott fürdőruhás, izmos női testet ábrázoló kép jelent meg. A bírák logikája szerint az arckép "a lapban jogosulatlanul lett felhasználva (mert nem a felperes nyilvános közszerepléséről készült, és a felperes a megjelentetéséhez nem járult hozzá), az ábrázolás módja pedig - a ruhátlansága - a felperest női mivoltában, emberi méltóságában is sérti. Ebből következően, ha a fénykép a politikusi megnyilvánulások karikírozásának lenne is tekinthető, az ábrázolás módja miatt a jogsértés ugyancsak fennáll" (BH.1994.127). Az újságot több százezres kártérítésre és közérdekű bírság megfizetésére kötelezték.
Két tanulságot fogalmazhatunk meg: azzal, hogy a közszereplőkre vonatkozó egyes vélemény- és tényközléseket kivonták a büntetőjog köréből, még nem váltak megengedetté, hiszen a polgári jog jogellenesnek nyilváníthatja és az érintett javára szóló kártérítéssel szankcionálhatja őket. Tehát továbbra sincs jogunk erős kritikára, maró gúnyra, és továbbra is veszélyes ténybeli hibát ejtenünk. A másik tanulság ott olvasható a Larry Flynt karikatúráját értékelő amerikai ítéletben: a tréfás politikai rajz nem választható el egyértelműen a sértő, felháborító karikatúrától. A közéleti diskurzus szabadsága érdekében el kell tekinteni a korlátok felállításától, mert ha megtiltjuk az utóbbit (például Flynt rajzát), akkor könnyen tilossá válik az ártatlan szatíra (például a képviselő nő montázsképe) is.
Mindebből nem következik, hogy a közszereplőkkel kapcsolatban a vitának korlátlannak kell lennie. Az viszont leszögezhető, hogy e téren nincs helye büntetőjogi beavatkozásnak, börtön- vagy másfajta büntetés kilátásba helyezésének. A közélet szereplői, ha akarják, pereljék be azokat, akik rosszhiszeműen valótlant állítottak róluk, és kártérítésként fizettessenek velük százezreket. Ugyanakkor legyenek kötelesek eltűrni a legszélsőségesebb véleményeket is. Az Alkotmánybíróság behozta a magyar jogba a Flynt-ügyben is alkalmazott New York Times-szabályt. Érvényesülési körét a rendes bíróságok áttolhatnák a büntetőjogból a kártérítések jogkörébe, ahová Amerikában is tartozik.
Az Alkotmánybíróság a közéleti szólásszabadságról hozott döntés mellett az elmúlt években számos határozattal tágította a véleményszabadság határait. A sajtótörvényről szóló mostani ítélettel (20/1997. ABh.) azonban nem egy további lépést tett előre, hanem kettőt hátra.
Egy beadvány sérelmezte, hogy az ügyész indítványára a bíróság megtilthatja könyvek, folyóiratok és egyéb kiadványok nyilvános közlését a személyiségi jogokra, a közerkölcs védelmére vagy arra hivatkozva, hogy a közlés bűncselekményt valósít meg. Másrészt cenzúrát látott abban, hogy az ügyész maga is felfüggesztheti a közlést a bíróság későbbi döntéséig.
Két alkotmánybíró teljesen helyénvalónak találta a szabályokat. A többséget alkotó öt bíró alkotmánysértőnek nyilvánította az ügyész és a bíróság jogosítványait, de csak ha személyiségi jogok sérelmére vagy magánvádas bűncselekmény (ilyen a rágalmazás és a becsületsértés, amikor maga a sértett képviseli a vádat) megvalósulására hivatkoznak. Érveik szerint mindenki maga dönti el, hogy személyiségi jogai védelmében fellép-e a sajtótermék kibocsátóival szemben. Aki rágalmazónak vagy a jó hírnevét sértőnek ítél egy cikket, kérjen helyreigazítást, vagy perelje be a lapot, de ne az ügyész érvényesítse helyette a jogait a bíróság előtt.
Vegyük észre, hogy ezek az érvek az önrendelkezési jogra hivatkoznak. Persze helyesen. Ám azokban a kérdésekben, ahol tisztán a véleményszabadság korlátozásáról van szó, a többség is alkotmányosnak ítélte a szabályokat. Összesen két bíró akadt (Sólyom és Lábady), aki a szólás- és sajtószabadság védelmében szólalt meg. Õk úgy foglaltak állást, hogy cenzúráról nemcsak akkor van szó, ha a közhatalom a megjelenés előtt kötelezően ellenőrzi a lapokat és dönt a közölhetőségről. Cenzúra az is, amikor az ügyészi ellenőrzés esetleges, ha az ügyész széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, miközben nincs garancia arra, hogy a bíróság igen rövid időn belül határoz a sajtótermék "szabadlábra helyezéséről". Éppen ezért minden esetben alkotmánysértő az ügyésznek adott felhatalmazás a közlés azonnali felfüggesztésére.
A két alkotmánybíró külön is kifogásolta, hogy az ügyész a közerkölcs védelmére hivatkozva is felfüggesztheti az árusítást. Az indoklás szerint a véleményszabadság korlátozására csak kivételesen kerülhet sor, elsősorban mások jogainak védelmében. A közerkölcs viszont "olyan elvont érték, amely mögött a legkevésbé állapítható meg egyes egyéni alapjogok sérelme", ezért a legkevésbé szolgálhat korlátozás alapjául. Az érvelés szépen hangzik, de következetlen. Ugyanis nemcsak az sérti a véleményszabadságot, ha az ügyész a közerkölcsre hivatkozva felfüggeszti egy lap terjesztését, hanem az is, ha felfüggesztés nélkül a betiltását indítványozza, az erkölcsvédő bíró pedig betiltja. Másfelől közelítve: a bíróság - végső esetben - az érintett indítványára tiltsa meg a súlyosan rágalmazó, becsületbe gázoló, méltóságot sértő kiadványok megjelenését. (Erre lehet példa az a könyv, amelyik a hozzátartozók tiltakozása ellenére közölt borzasztó felvételeket és leírásokat egy szexuális gyilkosság áldozatairól.) Persze a közszereplők itt is más megítélés alá esnek. Hasonlóképpen az ügyész kezdeményezésére tiltsa be a bíróság a nyilvánvalóan erőszakra felbujtó lapot és a szigorú államtitkot nyilvánosságra hozó könyvet. De még a bíróság sem akadályozhatja meg olyan kiadvány megjelenését, amely mások jogait nem sérti, bűncselekményt nem valósít meg, pusztán a "közfelfogás" szerint erkölcstelen. A Legfelsőbb Bíróság az Új Hölgyfutár-ügyben (a lap a Szent Koronához hasonló koronát obszcén figurák társaságában ábrázoló címlappal jelent meg) a közfelfogást az értelmiségi tiltakozások miatt nem látta egyértelműnek, ezért nem minősítette erkölcstelennek a grafikát. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy akár művészeti alkotások is betilthatók (ha gyorsan nem tiltakozik néhány ismert értelmiségi), és az eljárásban bizonygatni kellett, hogy nem is a Szent Koronáról van szó (BH. 192.454). Ehhez hasonló procedúrára bármikor sor kerülhet, és kevésbé szerencsés esetben a kiadványt betilthatják. Az erkölcsrendészet bármikor diadalmaskodhat a kifejezés szabadsága felett.
Látható, hogy összesen két alkotmánybíró tett bizonytalan és sikertelen kísérletet a szólásszabadság védelmében, a nagy többség viszont elfogadta a széles körű jogkorlátozást biztosító szabályokat. Az írás első felében azt javasoltam, hogy a közéleti vita szabadsága érdekében a rendes bíróságok fejlesszék tovább az alkotmánybírák által meghonosított jogelveket. Be kell látni, hogy erre vajmi kevés esély van, ha a gondolkodásmódban messze a bíróságok előtt járó Alkotmánybíróság is a felvilágosodás előtti korok felé fordul.
