A népszavazásnak a hatalmon lévő politikai erő szempontjából szinte semmi köze nem volt a Magyarországra esetleg betelepülő menekültekhez vagy Európa megvédéséhez, a kultúrák keveredéséhez, amelyeket hónapok óta recsegtetett a fülünkbe és a tudatunkba a kormánypropaganda.
Mi volt tehát a tét?
Orbán Viktor saját demagóg és manipulatív népszavazását azután kezdeményezte, hogy mások népszavazási kezdeményezéseit meghiúsította, és – amint kormányzása idején oly sokszor – most is jó szimattal találta meg azt a gumicsontot, amelyet a nép közé vetve, azok marakodásából kizárólag neki származik politikai haszna. Orbán migráns-népszavaztatása nem volt más, mint egy jól előkészített politikai teszt, hogy miként áll a népszerűsége, milyen az általa képviselt nézetek, politikai irányvonal elfogadottsága.
A népszavazást megelőző mesterségesen felhergelt, és egyre fokozódóan hiszterizált cselekvési és szövegkörnyezetben Orbánnak sikerült felélesztenie és ismét antagonisztikussá élesítenie a vitát, ami még jobban eltávolította azokat, akik között Orbánt és a politikáját illetően eddig sem volt semmiféle közös nevező. Ezt a célt szolgálta az is, hogy a menekültekkel (migránsokkal) kapcsolatos tények és információk folytonos maszatolásával, megmásításával és hazug általánosításokkal sikerült az egész kérdéskört oly élesen feketére és fehérre mázolnia, hogy a lehetséges válaszok is végletesen leegyszerűsítve feketék vagy fehérek lettek. A szemben állók képtelenek voltak árnyaltan fogalmazni: az egyik oldal argumentációjában a menekültek szinte kivétel nélkül háborúk és erőszak megnyomorított áldozataiként lettek feltüntetve, míg a másik oldal szinte kizárólag a megbúvó terroristákat látta a menedéket kérők tömegeiben. (A kérdés ennél jóval bonyolultabb és összetettebb, és hogy mennyire az, érzékelhető abból is, ahogy más európai országokban, amelyeket nem egy populista népvezér irányít, milyen nehéz a demokrácia törvényeit és a liberális emberiességi elveket is betartó, és azokkal összeegyeztethető politikai döntéseket hozni ebben a kérdésben.)
Nem véletlen, hogy Orbán olyan témát választott, ami a magyar lakosság számára nem is létező mindennapi probléma, ide nem özönlenek a menekültek, ezt jó előre kivédte a kerítéssel. Orbán tehát olyasmivel riogatta a lakosságot, amelyről a honi szavazók körében senkinek nem volt személyes tapasztalata. Így a félelmüket sokkal könnyebben felkelthette részben a külföldről származó hírek megszűrt és torzítottan közvetített, meghamisított információival, másrészt az eleve meglévő idegengyűlöletre alapozva.
| ||
Már ebből is elég hasznot húzhatott Orbán, de egyáltalán nem elhanyagolható „járulékos elemként” még az is bejátszott, hogy ez az egész cirkusz az utórezgéseivel
továbbra is elfedi a kérdésnél jóval égetőbb és valóban meglévő problémákat:
az egészségügy és az oktatás csődhelyzetbe juttatását, a törvények átszabásával törvényesített rablásokat, az ellenőrizhetetlen költségvetésű és költségfelhasználású beruházásokat, nevetséges látszatbefektetéseket, a kormányközeliek törvénytelen haszonhoz juttatását, egyszóval a kormányzás teljes társadalmi csődjét. Ezek az ügyek beleolvadtak és továbbra is beleolvadnak majd a migránskérdés és az erről tartott népszavazás hatalmas masszájába – így gond nélkül folytathatók, hiszen addig nem kell tartaniuk attól, hogy e galádságok szemet szúrnak Orbán rajongóinak.
Mi az, ami Orbán számára hasznosítható a népszavazás eredményeiből?
Szinte minden, kivéve azt, hogy a népszavazás teljes egészében érvénytelen lett.
Korrekt politikus ilyen népszavazási eredményre nem hivatkozhatna, azt sikerként nem kommunikálná. Csakhogy kevés az ilyen korrekt politikus, Orbán pedig végképp nem az. Egyfelől röhejes, hogy a miniszterelnök és a Fidesz vezérkara úgy kommunikálta, és természetesen folyamatosan úgy is fogja kommunikálni az eredményt, mintha az őket támogató nem szavazatok számaránya a teljes szavazóképes lakosságot illetően lenne 98 százalék.
Természetesen a nem szavazatok negyvenszázaléknyi többsége is jó (sőt riasztóan magas) eredmény, de nem ez számít a Fidesznek. A 15 milliárdos költséggel (ez több, mint amennyibe a Brexit került a briteknek!) lebonyolított népszavazás valódi tétje ugyanis nem az volt, hogy az előre kiszámíthatóan begyűjthető szavazatokat megszerezzék, hanem az, hogy mennyit tudnak efölött begyűjteni, hiszen akiket egyszer sikerült megszólítani, azokat esetleg könnyebb is megtartani. Valójában a szavazók aktivitása, az aktivizálható tömeg nagysága és a mozdíthatatlan, passzívan hallgató tömeg előzőhöz viszonyított számaránya volt Orbán számára az egyik legfontosabb információ, hogy kiolvashassa, hogy milyen támogatottsággal rendelkezik másfél évvel a 2018-as választások előtt.
És ha innen nézzük az egészet, Orbánék akkor is kudarcot vallottak.
A népszavazás azért lett érvénytelen, mert képtelenek voltak az elkötelezett idegengyűlölőkön és a kormánypropaganda hazugságaival legkönnyebben megtéveszthetőkön túl bárkit megmozdítani, vagy csak arra rábírni, hogy legalább menjenek el szavazni.
Ráadásul a nemmel szavazók között nagy számban és egészen biztosan ott voltak a Jobbik meggyőződéses idegengyűlölői is, akik soha nem fognak Orbánra szavazni. Tehát látszólag ugyan több nemmel szavazót sikerült Orbánnak maga mellé állítania, mint amennyi szavazattal megnyerte a legutóbbi választást, valójában és lényegében azon a stabilnak látszó szavazótáboron túl, amely őt hatalomba juttatta és egyelőre a hatalomban is tartja, nem sikerült senkit megmozdítania. Mindez különösen nagy kudarcnak látszik, ha az aktivizálható szavazók negyvenszázaléknyi számarányát összevetjük a népszavazást megelőző kampány hevességével, a költségeket számolatlanul emésztő kíméletlenségével és a kampány során propagált ideológiák össztársadalmi kártékonyságával.
Természetesen naivitás volt az ellene szavazók, a demokratikus ellenzéki pártok és az ellenzéki médiumok részéről azt várni, hogy Orbán a legcsekélyebb mértékben is kudarcként is kommunikálja a népszavazási eredményt. Éppen ellenkezőleg tette, de nyilván érzi, hogy nem minden annyira kerek, se nem könnyen kerekké tehető, mint amennyire szeretné a saját helyzetét annak látni.
Az a 60 százaléknyi (nagyon is beszédes) csend – a nem mozdíthatók, a hallgatók, a várakozók egyre növekvő száma – változatlanul azt jelzi, hogy a magyar lakosságban van igény Orbán leváltására. De fontos (lenne), különösen a demokratikus baloldal pártjainak (már sokadszor) azzal is szembesülni, és az eddigieknél jóval alaposabban meg kell vizsgálni annak okát, hogy ez a rejtőző választói igény miért NEM a jelenlegi baloldali pártok számára kínálkozó lehetőség.
Ezek a pártok eddig minden alkalommal bizonyították politikai erőtlenségüket, taktikai alkalmatlanságukat és képtelenségüket a közös cél érdekében való összefogásra. A népszavazással kapcsolatban sem volt különösebb stratégiájuk. Még abban sem volt összhang közöttük, hogy mire inspirálják a saját szavazóikat: menni és igennel szavazni vagy menni és érvénytelen szavazatot leadni, vagy távol maradni – teljes volt a zűrzavar.
Ez nem vall határozottságra, tudatosságra, előre átgondolt stratégiára.
Márpedig ezek nélkül egy ilyen, minden politikai rafinériával jól felfegyverzett, vérbeli populistával szemben, amilyen Orbán Viktor, kevés esélye marad bizonytalan vagy semmilyen stratégiával nem rendelkező pártoknak, és az Orbán leváltását remélő, váró, akaró lakosságnak is.
Holott fogy az idő.
Orbán a saját játékterén egyre hevesebben és elszántabban fog küzdeni a saját céljaiért, a politikai hatalom megőrzéséért, illetve az EU irányítása feletti mind erősebb befolyás megszerzéséért. Nem véletlenül szerepel az a fontos mondat a népszavazási eredményekre vonatkozó kormánykommunikációban (szinte röhejes volt, hogy a szavazás estéjén a megkérdezettek ugyanazokat az előre megfogalmazott mondatokat mondták), miszerint „ha 2003-ban elég volt 3 millió szavazat az EU-csatlakozáshoz, akkor az ennél több 3,2 millió elegendő lesz arra, hogy a magyarok kizárólag a saját érdekeiket képviseljék Brüsszellel szemben”.
Vagyis – ha nem sikerül másképp –, akár az EU-ból való kilépés árán is.
És ez a kilépés a továbbiakban – akár egyik napról a másikra is – megtörténhet.
Hiszen a diktátor hajlamú, egyeduralmi kormányzást preferáló és más diktátorokkal barátkozó és szövetkező Orbán nem is annyira rejtett tervei között nyilvánvalóan ez is szerepel – ha korábban nem is annyira, de a 2014-es választásokat követően már jól érzékelhetően. És Orbán mostantól úgy érezheti, és azt is fogja kommunikálni, hogy a népszavazással akár erre is felhatalmazást kapott. Márpedig ha kilépünk az Európai Unióból, akkor végképp semmi nem állítja meg ennek az országnak a lesüllyedését egy fenyegetően erkölcstelen és erőszakosan ocsmány diktatúrába, amely nyomorúságot hoz majd mindenkinek: a teljes lakosságnak; azoknak is, akik nem látják át Orbán valódi terveit, és az elvakultan őt preferáló és támogató szavazataikkal egyre közelebb hozzák a rendszerváltás idején szinte még elképzelhetetlen, de ma már csak karnyújtásnyira lévő lehetőséget; és azoknak is, akik képtelenek megtalálni a társadalmilag és politikailag hatékony módját annak, hogy az Orbán irányvonalával szembeni politikai szándékaikat megvalósítsák, az ehhez csatlakoztatható lehetséges szavazókat megszólítsák és politikai aktivitásra inspirálják.
