Mint tudod, én, persze indokkal, amit mindjárt le is fogok írni, nem küldtem vissza Áder Jánosnak a saját érdemrendjeimet. Az első kérdés tehát az, hogy mit gondolok azokról, akik Kaltenbach Jenő, kedves óidőkbeli ombudsmantársam példáját követve, épp ezt tették. Döntésüket nem csupán erkölcsileg tartom indokoltnak, de még az ész ítélete szerint is helyesnek. A visszaküldéssel erős nyomatékot adtak jogos felháborodásuknak. Jelezték, hogy ha a lovagkereszttel kitüntetettek a kiválóak klubja, és hát legalábbis elvben az, akkor a jól ismert B. Zs. kitüntetése után már ebbe a klubba nem óhajtanak tartozni. Ha tehát te is úgy döntesz, hogy visszaküldöd, ugyancsak tisztelni foglak érte. Arany János kiskeresztje óta Magyarországon kitüntetettnek lenni amúgy is gyanús dolog.
Nemritkán állunk viszont olyan döntési helyzetben, amelyben morálisan többféle döntés is igazolható.
Én, bármennyire is szeretném, nem tudom visszaadni a kitüntetéseimet.
Önvallomásod szerint téged a végső dolgok érdekelnek, az tehát, hogy miféle lény az ember, továbbá, hogy emberi életünkben mi mozgat minket. Az általad most feltett kérdés bizonyosan nem a végső kérdések valamelyike, hiszen a NER kitüntetéspolitikája nem más, mint roncsderbi. De mint minden olyan ügy, amely morális tartalmú, valahogy kapcsolatban van a nem megválaszolható végső kérdésekkel.
Először is, tán mondanom sem kell, osztom a felháborodásodat. Az érdemtelenségnek különböző szintjei vannak, és vérmérséklet dolga, min háborodik fel az ember. Ami B. ZS. kitüntetésével megtörtént, bárhonnan is nézzük, tűrhetetlen.
Fő kérdésed tehát az, hogy kontinuus-e a jogállami forradalom állama a NER-rel, ebből következően ugyanazon a polcon lehetnek-e a jogállam és a NER kitüntetései.
Azt nem lehet elvitatni, hogy a formális értelemben vett legalitás tekintetében van összekötő szál a jogállam és a NER között. Az alaptörvény elfogadása a korábbi alkotmány alapján történt, aminthogy a jogállami alkotmány elfogadása a sztálinista alkotmány alapján. Azaz a legalitás ezen fonala nem csupán a jogállamot kötötte össze a sztálinista alkotmánnyal, és nem csupán a jogállami alkotmányt az alaptörvénnyel, hanem mindhármat. Bármilyen furcsa, csak az 1949-es sztálini alkotmány volt ún. eredeti alkotmányozás eredménye. Magyarország végleges demokratikus alkotmánya reményeim szerint megszakítja majd ezt a folytonosságot. A legalitási száltól nem függetlenül, például a korábbi állam által vállalt nemzetközi kötelezettségek ugyancsak kötelezik a későbbit – nemzetközi jogi értelemben változás nem történt. Ugyancsak hasonló formai legalitási szál kapcsolta a Harmadik Birodalmat a weimari köztársasághoz. Ezek, aligha vitathatóan, mégiscsak különböző rendszerek, különböző államok. Többször kifejtett alkotmányos meggyőződésem szerint a negyedik módosítása óta az alaptörvény tartalmi értelemben már nem alkotmány. Ha tehát most már a tartalmat nézzük, a liberális demokrácia állama – más néven alkotmányos állam – nem lehet azonos ennek tagadásával.
Talán nem mellékes, ha itt a saját második érdemrendem történetére utalok (az elsőt a hat év ombudsmani szolgálatért kaptam Mádl Ferenctől, ami, ha nem is jár, adni mégis szokásos). De a másodikkal (középkereszt a csillaggal) Bajnai miniszterelnök előterjesztésére Sólyom László elnök azért tüntetett ki, mert ORTT-elnökként minden lehetséges eszközzel ellenálltam az MSZP és a Fidesz közösen elcsalt frekvenciaosztásának. Atlantiszi világ volt az, mai történetként ezt ugyan ki tudná akár csak elképzelni? A „jogállami forradalom” állama, emlékezzünk vissza, alkotmányosságát tekintve méltán örvendett jelentős nemzetközi elismerésnek.
Fontos tehát, hogy az alkotmányos Magyarországot emlékének megőrzésével elhatároljuk a mai illiberális államtól, a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől. Nemcsak jogászi pedantéria szüli ezt az igényt, hanem a jól felfogott nemzeti érdek. Erre legfőképp jövőnk miatt van szükségünk. Majdnem lehetetlen küzdenünk az alkotmányos Magyarországért, ha közben elfelejtjük, semmibe vesszük igazi alkotmányos történetünket: az 1848-as áprilisi törvényeket, a kiegyezés közjogi művét, a demokratikus jogállamot létrehozó 1946. évi I. törvényt (a Károlyi Mihály nevével fémjelzett Népköztársaságot, ezt nem tudom itt kifejteni, nem sorolom ide). És az 1990-től 2010-ig létezett, számos bűnnel terhelt, korrupt, a szegényeket és a romákat megvédeni képtelennek bizonyult, de közjogi tekintetben valódi szabadságot biztosító harmadik köztársaságnak nevezett államot.
Csupán jelzem, hiszen köztudott, mi mindent veszítettünk el, ami már megvolt: a nemzeti együttműködés lebontotta a hatalommegosztás építményét, és ezzel nemcsak a hatalmat ellenőrző szervek függetlensége szűnt meg, de ellenségének tekint kivétel nélkül minden autonómiát, olyanokat például – amint ezt a bőrödön naponta érzed te is –, mint az egyetemit. A boldogtalan szegényeket nem gyámolítja, hanem alaptörvényébe foglalja, hogy a hajléktalanokat nyomorúságukért meg lehet büntetni. A vallásszabadság egyéni gyakorlását eltűri, de a vallásszabadságot sértő felekezeti-egyházi egyenlőtlenségeket a NER, többszintű és látványos nemzetközi bírósági elmarasztalása ellenére, makacsul fenntartja. A korrupciót az állam működésének normájává tette. A család fogalmát olyan brutálisan szűkítette le, hogy mára jogi értelemben még a nagyszülők és az általuk nevelt unokák sem család. A NER az európai minimumkövetelményeket sértve, bírói felülvizsgálat nélkül hallgatja le polgárait. De ezekkel nyilván csak untatlak, hiszen ezeket te legalább annyira jól ismered, mint amennyire én. Szerintem abban is egyetértünk, hogy a különbségekre akár naponta újból és újból rá kell mutatnunk, nem utolsósorban azért, hogy elhiggyük, van innen visszaút, van kiút.
Eltérő helyzetben vannak tehát azok, akik a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől kaptak kitüntetést, és azok, akik a jogállami Magyarországtól. Az utóbbiak gondolhatják úgy is, hogy az erkölcsi rosszallásuk kifejezésére a visszaküldés helyett más eszközt kell keresniük. Az előbbiek erkölcsi dilemmáját pedig maga az alaptörvény fogalmazza meg, amelynek értelemszerű idézése szerint a köztársasági elnök kitüntetéseket adományoz. De a köztársasági elnök, ha a kitüntetés aktusa az alaptörvény értékrendjét sértené, az adományozást megtagadja. (Nem megtagadhatja!) Ha az alaptörvény szavait nézzük, amely az emberi méltóság alapértékeit, akárcsak egy igazi alkotmány, deklarálja, akkor, ha a köztársasági elnök olyan valakit tüntet ki, aki az emberi méltóságot semmibe veszi – szerintem egyébként ez a helyzet –, az elnök kötelezettségszegése megállapítható, de, mivel ellenjegyzéshez kötött hatáskör, ez nem szankcionálható. Másrészt – az illiberális állam gyakorlata alapján – mondhatja valaki azt is, hogy az alaptörvény mindennapi értékrendjének nagyon is megfelel B. Zs. kitüntetése.
A hosszú távra berendezkedni óhajtó magyar illiberális állam itt azt kockáztatja, hogy értéktelen bádogdarabbá válhatnak kitüntetései, és valóságos teljesítményt felmutató polgárai, hacsak a visszautasítás nem jelent majd egzisztenciális fenyegetést és nem adnak mellé egy zsák pénzt is, elhárítják azt. Sőt, lesznek, akik még így is ezt teszik majd.
Mit gondoljunk végül azokról, akik szerint viszont nem kell nézni, kitől kapjuk az elismerést? A Nobel-díjas Kertész Imrétől kifejezetten rossz néven vettem, hogy elfogadta a NER rendjelét. Ráadásul éppen akkor olvastam egyik újabb művét. És Kertész, örömömre, az olvasás közben semmivel nem tűnt kevésbé jelentékeny írónak, mint a kitüntetése előtt. Ez az evidencia, bármilyen furcsa, engem valamiféle elégtétellel töltött el. Az erkölcsi elismerés és a teljesítmény elválhat. És ez inkább jó.
Kedves Misu, akár visszaküldöd az érdemrendedet, akár másképp fejezed ki tiltakozásodat és ellenkezésedet, őszinte barátsággal üdvözöllek.
