Új Miatyánk - A paternalizmus útjai

  • Rudas János
  • 2011. május 12.

Publicisztika

"Pater noster qui es in coelis..." (A Miatyánk első szavai) Volt egyszer egy közepes lakosszámú, közepes gazdálkodású, közepes problémákkal küszködő, közepesen eladósodott falu Magyarországon. Eljött a 2010-es esztendő vége, és néhány bajjal kellett szembenézniük. Egy éve beadtak egy pályázatot a Leader program keretében a játszótér megépítésére, máig sincs eredményhirdetés. Lejárt a településőrök szerződése, nincs finanszírozó. A közcélú munkát végzők szerződése is lejárt, és nem működik még az új közmunkaprogram. Az ÁNTSZ fogorvosi ellátást írt elő, de az engedélyt nem adja ki, mert az önkormányzatnak nincs pénze a feltételek megteremtésére. A vis maior alapból igényelt pénzt nem kapták meg, de az ígért óvodai normatívát sem. A hivatal pénzügyi tevékenységét nem szervezhetik ki, bár gazdaságos lenne.

"Pater noster qui es in coelis..."

(A Miatyánk első szavai)

Volt egyszer egy közepes lakosszámú, közepes gazdálkodású, közepes problémákkal küszködő, közepesen eladósodott falu Magyarországon. Eljött a 2010-es esztendő vége, és néhány bajjal kellett szembenézniük. Egy éve beadtak egy pályázatot a Leader program keretében a játszótér megépítésére, máig sincs eredményhirdetés. Lejárt a településőrök szerződése, nincs finanszírozó. A közcélú munkát végzők szerződése is lejárt, és nem működik még az új közmunkaprogram. Az ÁNTSZ fogorvosi ellátást írt elő, de az engedélyt nem adja ki, mert az önkormányzatnak nincs pénze a feltételek megteremtésére. A vis maior alapból igényelt pénzt nem kapták meg, de az ígért óvodai normatívát sem. A hivatal pénzügyi tevékenységét nem szervezhetik ki, bár gazdaságos lenne.

A példák valóságosak - és nem azért soroltam őket, hogy tárgysorozatba vegyem a hazai közigazgatás szétzilált állapotát. Hanem hogy rámutassak a helyben tervezett megoldásmódra. Arra, hogy a polgármester leveleket írt az - ÁNTSZ-nek, a Foglalkoztatási Hivatalnak, a pénzügyekben illetékes, a vis maior alap ügyében illetékes, a közoktatás ügyében illetékes és a közmunkaprogramban illetékes államtitkárnak meg a településőrségek ügyében illetékes miniszternek. És nem is róhatjuk meg érte. Mert nálunk már évtizedek, évszázadok óta ez a módi. Ettől várható eredmény tán. Attól, hogy a mennyben lakozó Államhoz, illetve az ő személyes, földi képviselőihez fordul egy átlagos, ámde bajba került falu vezetője. (A levelekre a törvény által megszabott határidőig nem érkezett válasz a címzettektől.)

Nem véletlen, hogy immár évek óta a liberalizmus, a szabadelvűség szitokszónak számít minálunk, a szabadság utáni vágy, netán a vele élés pedig illetlenségnek. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy van-e liberális párt Magyarországon, és ha igen, hogyan politizál. Ugyanis az antiszabadság ideológusai nem önmagában a szabadságtól rettegnek, hanem a vele járó felelősségtől. Ezt az összetett attitűdöt - nem mindig végiggondolva - paternalizmusnak szokták nevezni.

De vajon kulturális, történelmileg meghatározott és hosszú távon észlelhető, avagy politikailag meghatározott és rövid távon is befolyásolható jelenséggel van dolgunk? És milyen egyén- és csoportpszichológiai tényezők tartják életben?

Igen is, meg nem is

Az elmúlt ezer évben a katolicizmus (és a politikai propagandával ellentétben: nem a kereszténység) mint István, a király óta államvallás a saját hierarchiájának és ehhez kapcsolódó ideológiájának általánossá és elfogadottá tételében paternalista mentalitást hozott létre és támogatott. Ez a folyamat túlterjedt a római katolikus egyház belső hierarchiáján, és olyan laikus intézményeknél is hatott, mint a közigazgatás vagy az iskolarendszer (az utóbbin nemcsak a szervezetet, hanem az ún. porosz típusú nevelést is értem).

Igen ám, de ha a vallást mint a paternalista kultúra gerincét és hordozóját fogjuk föl, akkor azt is látnunk kell, hogy a katolicizmus előtt és után is volt, van élet. A hierarchia más hazai vallásokra már nem jellemző. A protestáns egyházaknak nincs a Vatikánhoz hasonló központjuk, sem a római pápához hasonló fejük. A nálunk legelterjedtebb régi keresztény egyházaknak, a reformátusnak és az evangélikusnak papja sincs, csak lelkésze, aki a hitélet főszereplője, míg a gyülekezet megfelelő működéséről és a szervezet igazgatásáról a presbitérium gondoskodik, élén a választott főfelügyelővel, illetve főgondnokkal. A zsidó hitközségek szintén függetlenül, nem hierarchikusan működnek, a kilét választott elöljáróság irányítja, élén a rasekollal, és a rabbi sem pap, hanem tanító.

A magyar történelem elmúlt 150 évében szintén mindkét hagyományra találunk példát. A Ferenc József-, Horthy-, Rákosi-, Kádár-éra a paternalista vonulatot erősítette. Ám a köztes időszakok inkább távolították a hagyományokat, értékeket és normákat attól, amit atyáskodónak szoktunk nevezni. De antipaternalisztikus hatásúnak tarthatjuk például a szakszervezeti mozgalom mintegy fél évszázadát a XIX. századi kezdetektől az 1940-es évek második feléig, úgyszintén az államtól függetlenedő gazdasági életet, a sokszínű többpártrendszert, a lassan kibontakozó civil társadalom előretörését az 1989-es békés fordulattól Orbán Viktor ellenforradalmáig.

Azaz kimondhatjuk: a nálunk egyre látványosabban reneszánszát élő (és a világ értelmesebb irányítású országaiban egyre inkább visszaszoruló) paternalizmus kulturálisan is rögzült, meg nem is, rövid távú politikai és rendszerváltozások által befolyásolt is, meg nem is.

KiÞnomultabb formák

De vajon mi készteti az egyént, a nagyobb és kisebb közösségek tagját arra, hogy alávesse magát egy nem mennybéli atya uralmának, hogy - szinte feltétel nélkül - engedelmeskedjen neki?

Az atya (főnök, cár, diktátor, vezér) számára a jó alattvalók legkellemesebb típusa az az egyéni fejlődés szintjének legkorábbi szakaszában megrekedt személy, aki olyan, mint a kisgyerek. Ez a személy tőle kap mindent: erőt, hatalmat, tág értelemben táplálékot, gondoskodást. Amikor törvényileg nagykorúvá válik, akkor is szüksége lesz másokra: barátokra, házastársra, főnökre vagy éppen egy rajongásra alkalmasnak talált kedves vezetőre. Akkor érzi jól magát, ha ilyenek társaságában van - valóságosan, ha pedig nem lehet, virtuálisan. A szülőhöz való ragaszkodás ebben a tágabb szociális térben is megjelenik.

Téves viszont az a közkeletű elképzelés, amely az ilyen személyeket a függőség szempontjából írja le. Bár a baráttól, társtól, vezértől függhetnek, nem a függés élvezete motiválja őket, hanem - bármilyen meglepőnek is tűnik - a hatalom élvezete. Ugyanis a szülőfigura valóságos hatalma rájuk is kisugárzik, őket is hatalommal ruházza föl. Azt, hogy hatalmasokat szolgálhatnak, nem a függőség miatt élvezik, hanem mert ők is erőt nyernek általuk. A közbeszéd az ilyen embereket - némileg jogosan - a szervilis, mameluk, alázatos, táskahordó, biciklista, seggnyaló, csicskás és más hasonló jelzőkkel látja el. Ám a lényeg mégiscsak a hatalom akarása, ami ezúttal úgy valósul meg, ahogy a gyermek szívja magába az anyatejet.

Rengeteg példát kaphatunk ki a történelemből erre, de gondoljunk tán a XX. század egyik jellegzetes munkakörére: a kápóra. A KZ-lágerek rabjai közül kiválasztott és külön szabályok alá sorolt, egyúttal kivételezett kápókon kiválóan lehet tanulmányozni az itt leírt jelenséget.

A hatalomorientált egyének egy másik jellegzetes típusa a hierarchikusan berendezett társadalomban azoké, akiket a segíteni akarás vezet. Látszólag itt az altruizmusnak, a szeretetnek, a mások iránti jóságnak az esete forog fenn. Erre a látszatra magukat kereszténydemokratának nevező hazai politikusok szoktak ráerősíteni. Ám ez a ráerősítés jobb esetben önbecsapás, rosszabb esetben képmutatás.

Hisz arról van szó, hogy a segítséget kapó, hogy ne mondjam: elszenvedő elismerten gyengébb, mint az, aki őt segíti. Amilyen mértékben segít, és ezzel nyer az egyik, olyan mértékben kap, és ezzel veszít a másik. Ebből ered az a jelenség is, hogy a szegények, elesettek, kiközösítettek nemegyszer önérzetesen elutasítják az adományokat, a viszonzatlan (mert viszonozhatatlan) segítséget, mondván, őket ne alázza senki, se állam, se ember. A paternalista hierarchia csúcsán levő személyek pedig nyugodtan hátradőlhetnek. Egyrészt mert csökkenthetik saját bűntudatukat, másrészt mert rátestálhatják a szociális érzékenység szerepét egy erre alkalmas és engedelmes csoportra. Olyanokra, akik késztetésében a mások kontrollálása, manipulálása, dominálása játszik fő szerepet ilyen sajátos formában megjelenve.

Paternalista tipológiánk következő képviselőire kezdetben, életük korai szakaszában az agresszivitás, a fizikai erőszak jellemző. Ez azután kifinomultabb formáknak adja át a helyét: mások manipulálásának, kontrollálásának, győzelemre törekvő alkupozícióknak, a versenytársnak tekintett környezet kicselezésének, átverésének, legyőzésének. Itt a hatalom forrása nem valami szülőfigura, hanem saját maga: az erőt saját hatalmi tevékenységéből meríti. A paternalizmushoz annyi köze van, hogy e típus zavartalan kielégülése tartósan és igazán csak egy szigorúan működő, vezérrel rendelkező hierarchikus szervezet ernyője alatt lehetséges.

Reakció

Próbáljuk meg most egymásra vonatkoztatni a szülői (atyai) szerepet betöltő vezért és a gyermeki helyzetben levő, alárendelt alattvalókat. Mi tartja életben ezt a kapcsolatot, amely nem létezne, ha valamelyik fél kilépne belőle?

A helyzet kulcsa talán ott lehet, hogy - legalábbis a mi országunkban - a lakosság nagy részének nemzedékeken keresztül hol össztársadalmi, hol csoportos, családi, hol pedig egyéni kudarcokat kellett megélnie. Jól számolom: ha valaki még a II. világháború előtt született, és ma is él, akkor 8 (nyolc) rendszerben volt szerencséje létezhetni és túlélni? Ha ehhez még hozzávesszük a generációk közötti kultúraátadás zavarait, akkor el kell ismernünk: ez a nép (nemzet, akármi) szomjazza a jót, harmonikus életet akar, saját és családja, környezete életének szebbé, de legalábbis elviselhetővé válását óhajtja. Mármost mi tudjuk, hogy ez sok mindenen (egyénen, családon, szocializáción, mentalitáson stb.) múlik - de vannak, akik nem tudják. Ezért a megoldást nem önmagukban, kapcsolataikban, döntéseik jóságfokában, élő és élettelen környezetükhöz való viszonyukban keresik. Hanem egy felsőbb lényben. Odáig már eljutottak, hogy ez a felsőbb lény nem a Teremtő, az Örökkévaló, az Atya, akinek eljő majd az országa - hanem az ő személyes küldötte, akinek eljöttét a próféták megjósolták: a Messiás, aki megváltja a világ bűneit. Ezért teremtenek maguknak messiásokat az emberek tömegei. (Annak pedig nem mindenki van tudatában, hogy a messiások, az első autentikusnak mondható Messiást is beleértve rendre hogyan végezték.) És mivel kudarcaikat, várt örömeiket, vágyaikat kivetítik egy erre alkalmas személyre, elhiszik, hogy ez a személy hozza el nekik a megváltást.

Mármost a messiási szerepbe került vezetők kell hogy rendelkezzenek kiemelkedő személyes tulajdonságokkal, bizonyos képességekkel, vagyis karizmával, s emiatt el is tudják és akarják vállalni ezt a rájuk rakott szerepet. Ha végignézünk a világban - és itthon - azokon a vezéreken, uralkodókon, államférfiakon, akiket népük messiásnak kent föl, akkor nehéz megtalálni azt a közös tulajdonságot, ami mindegyikükben megtalálható. Hiszen ha csak olyan, népszerű diktátorokra gondolunk, mint Mussolini, Sztálin, Hitler, Kadhafi vagy Castro, akkor reménytelenül széttárjuk a kezünket. Mégis, van egy nagyon fontos személyiségjegy, amely mindegyikükben és az itt fel nem soroltakban is közös. Ez a túlburjánzott énkiterjedés (egodiasztolé). Az az attitűdjük - meggyőződésük, érzelmi irányultságuk és cselekedeteik -, amely lehetővé teszi, hogy képesek legyenek átlépni hétköznapi és valóságos adottságaiknak megfelelő korlátaikat, és legalább képzeletben, de sokszor a valóságban is ha nem is a világ, de egy körülírható világ mindenható uraivá váljanak.

'srégi téves hiedelem azt tartani az ilyen karizmatikus személyiségekről, akiket tömegek imádnak és hordanak a vállukon, hogy őrültek, elmebetegek. Szó sincs róla: látszólag hétköznapi emberek, olyanok, mint mi is vagyunk, akik imádjuk és a vállunkon hordozzuk őket. Néhány más, a fent említettnél lényegtelenebb aprócska tulajdonságban is hasonlítanak egymásra: személyes vonzerővel rendelkeznek; hiányzik belőlük a megbánás és a szégyenérzet, ezért saját tévedéseikkel nem is néznek szembe; másokat szoktak hibáztatni kudarcaikért; empátiahiányban szenvednek; agresszivitásuk kontrollálatlan; manipulálnak másokat, akikre csupán mint cselekvésük tárgyaira néznek; valójában rejtett egoisták, akik szándékosan hajlandók megszegni a közösségi normákat; zavaró érzelmek nem befolyásolhatják stabil és magas szinten tartott teljesítményüket. Az ilyen személyek megnyilvánulásait pszichopátiás vagy szociopátiás (disszociális vagy antiszociális) reakcióknak szokták nevezni a pszichiátriai kézikönyvek.

*

Két igen eltérő irány válaszútján állunk (most és mindörökké).

Az egyik igen bonyolult: hosszú távú stratégiák és rövid távú döntések eredőjeként jöhet csak létre. Az utóbbi időben sokan sokat írtak és beszéltek erről, itt is. Ezért csak utalnék arra, hogy az autonóm családi gyerekneveléstől és a porosz módszerű közoktatással való szakítástól kezdve az önálló, öntevékeny gazdasági és civil tevékenység, az öngondoskodás serkentésén át a hierarchikus viszonyok (majdnem) minden területen történő leépítésére volna szükség. Az átfogó változás érdekében a téma egészleges kezelésére.

A másik irány a paternalizmus erősítésének útja. A messiásvárás útja.

Az emberiség már több ezer éve várja a Messiást, aki egyes hitek szerint először, más hitek szerint másodszor fog előbb-utóbb megérkezni. Közben a magyarok, a Kárpát-medence ezeréves lakói itt ülnek magukban, nem tudják, hogy honnan jön majd ő. A Hargitáról? A Nagy-Fátrából? Netán a Felcsúti Havasokból? Ám ha egyszer úgy gondolják, hogy eljött, akkor letérdelnek előtte, és elimádkozzák az új imát: "Miatyánk, ki vagy a hegyekben..." Majd az "Ámen" kimondása után keresztre feszítik.

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

És tényleg a fejükre omlik

Üzletszerűen, bűnszervezetben elkövetett költségvetési csalás és pénzmosás bűntettével, hamis magánokirat felhasználásának vétségével gyanúsítják a Magyar Pünkösdi Egyházhoz tartozó Közösségi Misszió előzetes letartóztatásban lévő ügyvezetőit. Az egyházvezetés 2019 óta mindenről tud, de nem foglalkozott a feltárt visszásságokkal. Most is hallgatnak.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidogoznia. Beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.