Pedig az Európai Unió városmegújító programjaiban kiemelt helyen szerepel a lakótelepek rehabilitációja. A sok esetben panelekből, gyorsan felhúzott, sokemeletes lakótelepi házak mai állapota részint egy letűnt korszak problémahalmazát örökíti át a jelenbe, részint viszont egy másik, nagyon is aktuális jelenség, a városi szegregáció folyamatosan újratermelődő kérdéseit mutatja fel. Ma Európában mintegy 56 millió lakótelepi lakásban nagyjából 170 millió ember él. Nyugat-Európában a teljes lakásállománynak 8-10 százalékáról van szó, Kelet-Közép-Európában viszont van olyan ország, ahol a lakások 60 százalékát teszik ki a panelek. Nálunk az országos átlag 17 százalék körül van, Budapesten ez 29 százalék, és az egykori nehézipari központok városaiban akár 40 százalék körül is lehet.
Szégyenbélyeg
Magyarországon 1961-től – miként a keleti blokkban mindenütt – főként a szovjet házgyári technológiát alkalmazó panelházakból épültek lakótelepek. Olcsó, egyszerű, több tízezer lakót befogadó, sokemeletes, lapos tetős dobozházak nőttek ki a földből, papírvékony válaszfalakkal és a főfalakon kiszökő meleggel.
A rendszerváltás körül a 800 ezer panellakásban élő nagyjából 2 millió lakóra szégyenbélyegként olvadt rá a „panel” szó, sokan minél rövidebb úton menekülni próbáltak onnan. Ma viszont, körülnézve az ingatlanpiacon, megdöbbenő lakótelepi négyzetméterárakkal találkozunk: az elmúlt öt év alatt szinte mindenütt a duplájára nőtt a panellakások ára. A panelprogram mégis évek óta szünetel, dacára annak, hogy a tavaszi kormányváltás előtt még ott szerepelt az első számú teendők között.
A 2001-ben elindított program sokáig sikertörténet volt, az egyetlen olyan hosszú távú lakóépület-rehabilitációs projekt, amely kormányváltásoktól függetlenül haladt tovább.
A célja az volt, hogy a házgyári technológiával épült lakóházak korszerűtlen energiafogyasztását műszaki megoldásokkal – elsősorban a házak külső szigetelésével, illetve a nyílászárók cseréjével, épületgépészeti beavatkozásokkal – korszerűbbé és hatékonyabbá tegye. Az egyenszürke panelre szigetelőréteg és színes, sokszor tarkabarka köntös került, a lakók és az energiaszolgáltatók mellett még a városok levegője is jól járt.
A második panelprogram 2008-ban indult, erre már a szén-dioxid-kvóta nemzetközi kereskedelméből lett forrás, és a kiírás tartalmazta a megújuló energiaforrások felhasználásának támogatását is, bár hogy utóbbiból mi valósult meg és hogyan, arról nemigen van hír. Majd jött a recesszió, és 2011-ben a programot bizonytalan időre felfüggesztették. Innentől a soron következő parlamenti választások előtti néhány hónapban – 2013 decemberében, aztán 2018 kora tavaszán – menetrendszerűen felrepült a következő panelprogram indításának híre, aztán szép csendben el is ült. Ami nem feltétlenül nagy baj; nemcsak azért, mert a kívül teljesen leszigetelt panelházakban most már a szellőzés hiánya és az ebből következő nedvesedés, penészedés a probléma. Hanem elsősorban azért, mert az energetikai értelemben korszerűsített lakótelepi ház még mindig elsősorban sivár környezetben álló, igen gyakran 8-10 emeletnyi betondoboz, rengeteg szociális, egészségügyi és környezeti hátránnyal. A lakók komfortérzete ugyanis nem ér véget a lakás falánál.
Nem csak ház
Lépjünk vissza az elejéhez. Európában a panelrehabilitációnak sokféle módját próbálgatják, bőséges a példatár, amiből tanulni lehetne. Az energiahatékonyság szinte mindenütt kiegészül szociális, közösségi, környezetrehabilitációs és/vagy ökológiai szempontokkal. Vilniusban például az egyik lakótelep kifejezetten az új, 21. századi városfejlesztési kísérlet terepe lett, ahol a helyiek bevonásával ötletelnek, mitől lesz jobb a közbiztonság, működőképesebb a közösségfejlesztés és a magánberuházások odacsábítása. Az egykori NDK egyik nagyvárosában, Magdeburgban az önkormányzat évente bizonyos összeget elkülönít arra, hogy a lakók döntsék el, milyen közcélú beruházásra fordítják. Ebből lett futópálya, buszmegálló, bicikliút és kisállatkertet fenntartó alternatív játszótér – és nem utolsósorban olyan közösségi magatartás, amely a saját falán túl is képes felelősen gondolkodni.
A lakótelep ugyanis nemcsak ház, hanem közösen használt tér is, emellett olyan városrész, amelynek megjeleníthető és a jelenben is kohéziót erősítő múltja van. A házak között zöld területek vannak, amelyek komposztálásra ugyanúgy alkalmasak, mint a közösség által kezdeményezett köztéri alkotások befogadására. A hazai lakótelepeket jellemző parkolóhelyhiány, a járdákat elfoglaló autók eltüntethetők lennének, ha az átfogó megoldásokat nem a hivatal diktálná, hanem a közösség találná meg a neki leginkább megfelelőt. A köztéri építmények, a tájépítészeti elemek és az utcabútorok – padok, játszóterek, kutyafuttatók, testépítő eszközökkel felszerelt fitneszparkok, sétautak – az otthonosság érzetét, a helyhez kötődést erősítik. Ahol a közösségnek fontos mindaz, ami a magántulajdonában lévő négyzetmétereken túl van, ott jobb a közbiztonság, kevesebb a bűnözés, viszont jobban megélnek a helyi kis boltok, és akad, aki figyel az egyedül élő öregekre.
A racionálisan végigvitt lakótelep-rehabilitáció nem a forráskereséssel kezdődik, hanem a közösségfejlesztéssel és a lakók ötleteit, vágyait, kreativitását bevonó participációval, a civilek aktivitásával. Nem az ingatlanpiac méregetésével. Mert ha abból indulunk ki, logikus, hogy az egyetlen hazai lakótelepi emelet-visszabontást célzó ötlet csírájában megbukott, holott sok sikeres példa mutatja, hogy a 8-10 emeletes pontházak egy részének visszabontása, és ezáltal nagyobb, esetleg tetőteraszos lakások kialakítása rohamosan javítja a környék nívóját. 2017-ben Hódmezővásárhelyen el is indult egy – igaz, csupán egyetlen, 210 lakásos épület felső szintjeit elbontó – kezdeményezés, de rögtön kiderült, hogy a ház összes lakóján keresztülvinni a procedúrát a támogatás adott feltételeivel gyakorlatilag lehetetlen. Kérdés, hogy ha az önkormányzatok és az állam tisztábban kommunikálná az ilyen projektek célját, lehetőségeit és előnyeit, ne adj’ isten még hozzátenne egy közösségfejlesztő programot is, az segítene-e. A panelprogramot egyelőre az egyre súlyosabb szakemberhiány is visszafogja, de mintaprojektekre sokkal nagyobb szükség van, mint az összes lakótelepre egyformán kiszabott megoldásokra.
A József Attila lakótelepen idén nyáron kezdődött meg az első olyan átalakítás, amely egy négyemeletes panelházat könnyűszerkezetes elemekkel bővít ki. Itt a lakók támogatják a projektet, mert – az önkormányzat által tavaly meghirdetett pályázat nyertes terve alapján – az ötödik emelet ráépítéséért cserébe liftet és lakásonként egy-egy teraszt vagy új szobát kapnak, a lapos tetőkön grillterasz és napozóhely alakítható ki. A tervezés költségét az önkormányzat állja, az építkezéshez pedig magánberuházót keres, amely a befektetett összeg fejében megkapja az újonnan épített emelet lakásait. Az önkormányzati és magántőke ilyen kombinációjával mindenki jól jár, és az együttműködés sikere akár újabb befektetők újabb ötleteit is hozhatja. Mindez jó példa arra, hogy a kisebb körben, részleteiben kidolgozott, konkrét igényekre szabott programok valóban segíthetnek a panelházak „születési” hibáinak korrigálásában, de ehhez a kormányzati akaraton túl arra is szükség lenne, hogy a fejlesztés lehetőségét se a lakók, se az önkormányzat ne teherként, ne is pénznyerő gépként, hanem esélyként éljék meg.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.
