"Mivel Orbánékat a tehetetlenségi erő (vagy saját butaságuk, vagy új B-közepük) változatlanul mind jobbra viszi, a mérsékelt MSZP-ellenes szavazók szabad prédává lettek. E helyzetet az 1996-os pártszakadás óta többször (például általunk is) temetett MDF akár ki is használhatná, és újra a jobbközép meghatározó ereje lehetne."
"Dávid Ibolya nem pusztán az MDF önállóságának a híve, hanem arra törekszik, hogy a Fórum újra a jobboldal vezető, de legalábbis meghatározó ereje legyen."
"Az MDF nemcsak a kormányt, de a jobboldal jelenlegi vezető pártját is le akarja váltani."
A három idézet Dávid Ibolya három Narancs-interjújához fűzött kommentárunk, sorrendben 2002 decemberéből, 2004 júliusából és 2006 márciusából. Noha négy, illetve két évvel ezelőtt az elnök asszony maga még nem fogalmazott ennyire kategorikusan, mondandójából (és pártja stratégiájából) más értelmet, mint a fenti megállapítások, kiolvasni nem lehetett. Az idei kampányban Dávid Ibolya viszont már nem vacakolt: "Orbán Viktornak mennie kell" - jelentette ki lapunk március 23-i számában. Most pedig a pártelnökség megbízásából készített friss elemzés - amelyet a hvg.hu múlt szombaton ismertetett részletesen - egyértelmű célként fogalmazza meg az Orbán nélküli jobbközép koalíció megteremtését, amelyhez szerinte kellő alapot ad az MDF mind kimutathatóbb erősödése, illetve a Fideszen belüli Orbán-ellenes mozgolódás.
Az analízis főbb állításai - a két nagy párt, s különösen a Fidesz kampánybeli irracionális viselkedése, jelenlegi zavarodott útkeresése (MSZP), illetve csapdahelyzete (Fidesz), vagy az, hogy ebben a szituációban felértékelődik a józanságra törekvő politikai magatartás - szerintünk helytállók. Az MDF helyzetét azonban a kelleténél optimistábban ítéli meg. Mintha elfelejtené: a kisebbik ellenzéki pártról manapság azért esik egyáltalán szó, mert április 9-én 2429 darab vokssal többet kapott az 5 százalékos bejutási küszöbnél; vagyis a parlamentbe kerülésekor, figyelembe véve a választás első fordulójában leadott összes szavazat mennyiségét (5 408 050), igencsak rezgett a léc. Az október 1-jei önkormányzati választáson pedig az ezúttal mindenhol önállóan induló MDF öszszességében rosszabbul teljesített a négy évvel ezelőtti eredményekhez képest (amikor 11 megyében és Budapesten közös listát állított a Fidesszel) - még ha ezt az elemzés, sőt Szekeres Imre is másként látja. Messzemenő következtetéseket az aktuális közvélemény-kutatásokból sem vonnánk le - mint teszik azt a tanulmányírók -, hiszen egy ciklus elejei számsor a három és fél évvel később esedékes országgyűlési választásokra az égvilágon semmit nem vetít előre. (Még a ciklus végi sem: a fideszesek sokat mesélhetnének erről.) A két nagyból kiábrándultak ilyenkor lazán behúzatják a kérdezőbiztosokkal az ikszet a kispártokra; például 1996-ban a kisgazdapárt népszerűsége 30 százalék körül mozgott. A dolgozat legvitathatóbb része azonban az, amelyben túl könnyedén írja le Orbán Viktort; nem azért, mert az orbáni politikát megújulásképtelennek tartja, hanem mert Orbán pártbéli pozícióját, szavazóinak nagyságát és elszántságát becsüli alá, s mert a pártelnök vélt ellenzékének önjáróságáról és önállóságáról gondol többet a valóságosnál.
Október közepén azt írtuk: az MDF az önálló jobboldali politizálás meghirdetése óta már a negyedik választáson maradt talpon; nagyon küzd, de ez a legtöbb, ami róla elmondható. Most ehhez hozzátehetjük: értelmes és távlatokban gondolkodni képes tanácsadói is vannak. De a jó tanácsokhoz komoly párt is kell, nem csak egy-két kirakatarc. És éppen ez az, ami továbbra sem látszik.
