Felcsuti Péter-Molnár György-Simonovits András

Útravaló

Milyen elvek és értékek alapozzák meg a kormányváltást?

Publicisztika

"Akadályozzák meg a tragédiákat, amelyeket meg lehet akadályozni, és számolják fel az igazságtalanságokat, amelyeket fel lehet számolni!" - Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász arról, hogy mit tehetnek a cselekedni vágyó emberek a világon.

Senki, a politikus sem mindenható. Vannak tragédiák és igazságtalanságok a világban, amelyek minden igyekezet és a legjobb szándékok ellenére is megtörténnek. De lehet és kell is tenni azért, hogy az egyének és a közösségek élete jobb legyen; hogy kevesebb legyen a tragédia és az igazságtalanság.

Egy korszakváltást ígérő párt programja új megközelítést, új elveket, új értékeket tételez fel a politizálás tartalma és stílusa tekintetében. A legfontosabb, hogy - Sen tanácsát megfogadva - összeegyeztesse a reálpolitikai exigenciákat a magasabb eszmékkel és értékekkel. Ez tesz majd különbséget az ön(ös)célú hatalomgyakorlás és valódi országépítés között. Írásunkat az Együtt 2014-nek ajánljuk, mert ez a formáció áll legközelebb hozzánk - ám úgy hisszük, a demokratikus ellenzék bármely szereplője fontolóra vehetné.

A magyar társadalom rossz mentális állapota

A demokratikus versenyben egyetlen politikai formáció - legyen bármennyire elkötelezett is saját értékei és elvei mellett - sem hagyhatja figyelmen kívül annak a társadalomnak az értékrendjét és habitusát, amelynek a bizalmát el akarja nyerni. A magyarországi helyzet e szempontból sajátos: a nemzetközi összehasonlító és a hazai kutatások a magyar társadalom értékrendjéről paradox kettősséget mutatnak ki, ami jóformán egyedülálló az európai országok között. A magyar társadalom egyszerre fogalmaz meg erős igényeket az állam által nyújtott szolgáltatások szintjére vonatkozóan (legyenek széles körűek és jó minőségűek), másfelől alacsonyabb adókat és kevesebb jóléti kiadást szeretne látni. Ennek egyik magyarázata lehet a társadalom alacsony adótudatossága: a Tárki 2009-es tanulmánya szerint a magyar társadalom "alulértékeli az állami szolgáltatások adóárát, ezáltal magasabb elvárásokat fogalmaz meg az állammal szemben, mint amilyeneket az teljesíteni tudna". Közrejátszik ebben a társadalom egy másik erőteljes "személyiségjegye" is: az általános bizalomhiány és ennek részeként az állammal és az állami intézményekkel szembeni bizalmatlanság. A társadalom sok tagjában - aligha ok nélkül - él a hit, hogy a befizetett adója egy (nagy) részét elpocsékolják (ellopják), így lehetséges és erkölcsi értelemben jogos is többletszolgáltatást igényelni alacsonyabb adók mellett. A szakmai konszenzus ezt alapvetően a kádári rendszer örökségének tartja. Bármi legyen is az ok, a tényt - a bizalmatlanság e perverz megnyilvánulását - a gyakorlati politizálás során nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A közbizalom növelése, vagy a bizalmatlanság gerjesztése

A figyelembevételre két, egymással ellentétes irányú lehetőség adódik. Az egyik a meglévő rossz ösztönökre épít, az általános bizalmatlanságot erősíti, azt az érzést, hogy a hibákat, a nehézségeket mindig rajtunk kívül álló erők okozzák. A politikai ellenfél, a másként gondolkodók démonizálásán túl ennek eszköze az is, ha intézkedéseinkkel azt sugalljuk, csupán politikai szándék, akarat kérdése, hogy jobban menjenek a dolgok, nem kell hozzá saját erőfeszítés. Volt erre példa korábban is (lásd a Medgyessy-kormány 100 napos programjait), de az Orbán-kormány nagy következetességgel épít a magyar társadalom negatív beállítottságára, végzetes módon tovább erősítve azt.

Ehelyett olyan közpolitikára van szükség, amely javítani akar a magyar társadalom bizalomhiányos állapotán, feloldva mentális önellentmondásait. Ez rövid távon kockázatos feladat, de nincs más érdemi lehetőség. Ha a rivális politikai erő nem vállalja ennek kockázatát, és nem szembesíti legfontosabb konkrét intézkedéseit ezzel az alapvető szemponttal, hanem csupán másik oldalról erősíti a bizalomhiányos állapotot, akkor a kormányváltás értelme is csökken.

A rövid és hosszú távú megközelítés ellentmondásait az adómorál és az adóbevallás kölcsönhatásán illusztráljuk. A jövedelem-újraelosztás tervezésénél figyelembe kell venni, hogy rövid távon az adó- és járulékfizetők munkavállalása és keresetbevallása függ az adómoráltól. Minél magasabb a társadalom adómorálja, annál nagyvonalúbb újraelosztást lehet és érdemes célul kitűzni. Az átmenet eddigi évtizedeiben egyes kormányok túlbecsülték a magyar társadalom adómorálját, és skandináv típusú rendszert próbáltak megvalósítani balkáni morál mellett. Ez hiba volt, amely sok esetben tovább gyengítette az adómorált. Hosszabb távon viszont a jól működő kormányzat növeli az adómorált, s a kezdeti alacsonyabb szintről fokozatosan vissza lehet térni a korábbi bőkezű újraelosztáshoz.

A magas adómorál a bizalmon alapszik: az adózó bízik abban, hogy a kormányzat általa is támogatott közcélokra fordítja az adóbevételt, mint ahogy a közintézmények és egymás iránti bizalmon alapul a jól működő piacgazdaság szinte minden gazdasági aktusa. A bizalom erősítésének legfontosabb eszközei a következetesség és szavahihetőség, melyek oly fájóan hiányoztak a Gyurcsány-kormányok politikájából. A következetesség azonban - bár a magyar társadalomban sokan ezt hiszik - nem jelentheti a vitát elfojtó, az ellenvéleményt letorkoló, sőt megtorló hajthatatlanságot. Következetesség az elvekben, ugyanakkor tisztelet minden más, a demokratikus normákon alapuló álláspont és főleg az azt képviselő emberek iránt a végrehajtásban. A kormányoknak fel kell ismerniük saját alkotmányos és politikai korlátaikat, és a társadalommal is meg kell értetniük, hogy a kormány nem mindenható. Ennek eszközei az őszinte beszéd és a társadalom tényleges bevonása a döntéshozatali folyamatokba.

Piac és állam viszonya

Elvben célszerű a gazdaság három szféráját megkülönböztetni: a tisztán piacit - itt az állam csak szabályoz, az erőfölénnyel való visszaélést akadályozza meg -; a tisztán államit és a köztest.

A zöldségkereskedelem például még a Rákosi-időszakban is a piaci szféra része maradt, mert a zöldség akkor is romlandó volt. Általában olyan termékek és piaci szolgáltatások tekinthetők a tiszta piac részének, ahol a fogyasztók jól tájékozottak, a termelők és az eladók versenyeznek egymással, és nincs különös társadalmi érdek a piaci versennyel szemben.

A tiszta állami szféra részének tekintjük az államhatalmat - például a bíróságot, a rendőrséget, a közegészségügyet - és a kötelező oktatás zömét.

Változhat a felsőoktatás, a nyugdíj és az egészségügy helye: például az alapnyugdíj mindenütt állami, az önkéntes magánnyugdíj mindenütt piaci, de a munkanyugdíj lehet állami is, piaci is.

A szocialista gazdaság több évtizedes gyakorlata megtanított bennünket arra, milyen az, amikor a tisztán piaci szféra gyenge, és a köztes szféra is ingatag. A rendszerváltás egyik legnagyobb tette, hogy a demokratikus kapitalizmus szellemében megnövelte a tiszta piaci és a köztes szféra terjedelmét. A jelenlegi kormányzat nem tud és nem is akar különbséget tenni a gazdaság három szférája között, és különösen a köztes, de akár a tiszta piaci szférába is egyre inkább beavatkozik. Legsúlyosabb intézkedése a különadók bevezetése volt, amellyel eltorzította a gazdasági piaci viszonyokat, és visszavetette a büntetett szféra beruházásait. Hasonlóan kártékony volt az egy összegben törlesztő, tehát jómódú devizahitelesek egyoldalú kisegítése. Most a rezsicsökkentés örve alatt megpróbálja államosítani vagy baráti kézbe juttatni az infrastrukturális szféra egyre nagyobb szeletét. Még amikor egészségügyi megfontolásokból esetleg támogatható lenne a káros termékek (dohány, ital) árusításának korlátozása, ott is szemérmetlen módon a klientúra építésére használja fel e reformokat. A magyar progresz-sziónak világossá kell tennie: kiáll a három szféra elkülönítéséért, de helyesli a köztes rész terjedelméről folytatandó értelmes vitákat.

A piacgazdaság alapelvei melletti kiállással korántsem ellentétes az igazságtalanság és méltánytalanság elleni, nem kevésbé következetes küzdelem.

Küzdelem az igazságtalanság és méltánytalanság ellen

Nem törekszünk az igazságosság definíciószerű meghatározására, többféle legitim igazságosság-elv is létezik. Csak néhány példa, amelyek logikusan következnek saját gondolatrendszerükből: (1) szűkös erőforrások elosztásakor a szegényeket kell előnyben részesíteni; (2) azokat kell előnyben részesíteni, akik a leghatékonyabban tudják a juttatott javakat helyzetük javítására felhasználni; vagy (3) az elosztásnak arányosnak kell lennie a szűkös erőforrások előállításában való részvétellel.

Az, hogy a különböző igazságosságfelfogásokról közös nevezőre jussunk, nem várható el; talán nem is lehetséges. Számtalan olyan helyzet van azonban, amelyet minden, az emberi méltóság tiszteletén alapuló igazságfelfogás alapján igazságtalannak tarthatunk. Nem lehet sem igazságos, sem szabad az a társadalom, amelyben - miközben az egy főre jutó GDP eléri az évi 8800 eurót - emberek éheznek és fáznak. Még elviselhetetlenebb, ha gyerekekről van szó. Az igazságosság nem egyezik meg az egyenlőséggel - de súlyos igazságtalanság, ha a társadalom egy részének esélye sincs képességei kifejlesztésére.

Az igazságossághoz hasonló a helyzet a társadalmi kohézió fogalmával. A társadalmat a legkülönbözőbb érdekellentétek szövik át, a tökéletes egység elképzelhetetlen, nem is kívánatos. Lehetséges, sőt szükséges azonban a társadalom tagjainak egymásra uszítása, a kisebbségek (etnikai, jövedelmi, nemi, életmódbeli stb.) kiszorítása elleni következetes fellépés.

A közbizalmat helyreállítani kívánó politika átfogó rendező elve az igazságtalanság elleni és a társadalmi összetartozás melletti következetes fellépés lehet. Ez vonzóvá tehető nagy tömegek számára; felelős közpolitika építhető rá, és szembeállítható az "egyedül vagyunk" ellenségkereső világképével. A mai Magyarországon a magukat baloldalinak gondoló pártok is félnek egyértelműen fellépni a szegényeket sújtó igazságtalanságok és a kisebbségek kiszorítása ellen, mert attól tartanak, hogy ezzel elveszítik a "közép" támogatását. Pedig lehetetlen hitelesen fellépni az igazságtalanságok ellen, ha a pillanatnyi (vagy annak vélt) érdekeknek megfelelően válogatunk köztük.

Az általános elvek szakpolitikai továbbvezetését néhány példával illusztráljuk.

Progresszív személyi jövedelemadó és alapnyugdíj

Az újraelosztás leglátványosabb eleme a személyi jövedelemadó (szja). A példaképül szolgáló jóléti államokban az szja mindenütt progresszív: alacsonyabb jövedelemsávban nem is kell fizetni, majd a személyi jövedelem emelkedésével párhuzamosan sávosan nő. A legtöbb átmeneti ország a válság előtt valóban bevezette az ún. egykulcsos adót, de megtartotta az adómentes sávot vagy annak kifinomultabb változatát, az adójóváírást.

Magyarországon egyes baloldali és liberális erők is eljátszottak az egykulcsos szja ötletével, de kitartottak az adójóváírás mellett. A jelenlegi kormányzat azonban három év alatt olyan egykulcsos adót vezetett be, amelyből eltűnt a szegények adómentessége is. Bár a bruttó minimálbér erőltetett emelésével megpróbálták legalább a nettó nominálbért megőrizni, de a nettó reálbér elkerülhetetlenül zuhant. Kívánatos tehát a megfelelően progresszív szja visszaállítása, és egy célszerű adójóváírás visszahozása.

A szegénység elérte a kisnyugdíjasokat is. Sok jóérzésű ember szeretne olyan alapnyugdíjat bevezetni, amely minden idős számára biztosítaná a tisztességes megélhetést. Bár egyes országokban sikerült ilyen rendszert létrehozni, hazánkban meg kell elégednünk az ún. nyugdíjjóváírás bevezetésével. Az adójóváíráshoz hasonlóan a nyugdíjjóváírás a teljes alapjövedelmet csak a nyugdíjnélkülieknek adná meg, és a munkanyugdíj emelkedésével párhuzamosan fokozatosan kivezetné az alapnyugdíjat.

Az áfa 27 százalékos kulcsát is minél előbb vissza kell szorítani 25 százalékra, vagy alább. Érdemes viszont bevezetni az ingatlanadót, természetesen csak az adómentes sáv (esetleg gyerekszámmal korrigált 15-20 millió forintos küszöb) fölötti részre. (A 2010-ben tervezett ingatlanadó helytelen módon a küszöb fölött az egész ingatlanértéket megadóztatta volna.)

Fenntartható növekedés

A jelenlegi kormányzati politika a jövő rovására old meg jelenbeli feladatokat, aláásva ezzel a fenntartható növekedés alapjait. A kötelező magánnyugdíjvagyon felélése, a tankötelezettség korhatárának leszállítása, a felsőoktatás visszafejlesztése, a szegények jövedelmének olyan mértékű csökkentése, ami ellehetetleníti a későbbi foglalkoztathatóságot, a környezet védelmének elhanyagolása, a beruházásokat visszafogó adóztatás egytől egyig olyan döntések, amelyek jövőbeli pénz- vagy társadalmi tőkét áldoznak fel pillanatnyi érdekek oltárán. Most éljük fel gyermekeink jövőjét.

Pedig az élettel való elégedettség egyik legfontosabb összetevőjét éppen a jövőre vonatkozó pozitív várakozások jelentik. Nem véletlen, hogy a magyarok az életükkel leginkább elégedetlenek közé tartoznak. Az elégedettséget növelő tényezők közé tartozik a magasabb iskolai végzettség és a társadalmi kapcsolatok intenzitása is, miközben a fogyasztási hajsza hosszú távon csökkenti. A széttagolt, egymást hibáztató, sőt gyűlölő, az együttműködést elutasító, az egymás iránti szolidaritást nem vállaló csoportokból álló társadalom nem képes az egyenletes és fenntartható növekedés biztosítására. Ebből a csapdahelyzetből kell Magyarországnak kikerülnie.

Szabadságharc vagy Európa

Az Európai Unió alapvető, mind ez ideig megoldatlan dilemmája a választás a két jövőkép - a "nemzetállamok Európája" és az "Európai Egyesült Államok" - között. Az 1992-es maastrichti megállapodással és az euró létrehozásával Európa az utóbbi irányba indult el: az uniós szervek egyre több hatáskört kapnak, amelyek messze túlnyúlva az országok közötti együttműködésen, közös értékeket, elveket és szabályokat fogalmaznak meg és írnak elő. Ám a tagországok között nincs konszenzus e tekintetben. Nagy-Britannia és még jó néhány ország - köztük Magyarország jelenlegi kormánya is - egyértelműen ellenzi a politikai uniót, a nemzeti jogosítványok egyre nagyobb részének átadását az uniós szerveknek.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a 2008-ban elindult nemzetközi pénzügyi és gazdasági válságra az uniós szervek nem találtak megnyugtató megoldásokat. Itt valódi elvi vita folyik, tehát eddig a pontig legitim a magyar kormány "szabadságharc"-nak nevezett szembenállása az Európai Unió brüsszeli szerveivel. Ám az a verbális agresszió, a felfűtött hangnem, amellyel az Orbán-kormány ezt a konfliktust kezeli, ugyanúgy a magyar társadalom rossz ösztöneire épít - a sértett kisebbrendűségi érzésre, a hajlamra a bezárkózásra, a vonakodásra a sajátjától eltérő nézetek és értékek megismerésétől és tolerálásától -, mint ahogy a gazdaság- és társadalompolitika más területein.

Igen: az unió új legitimitásának nem a politikusok megállapodása alapján, hanem a tagországok lakosságának körében kell kialakulnia. Az e kérdés körül zajló vita azonban nem kérdőjelezheti meg Magyarország feltétlen elkötelezettségét az Európai Unió és általában a nyugati demokratikus értékek iránt.

Értelem és érzelem

Az ország felemelkedésének (egyik) záloga a társadalmi kohézió erősítése. "Társadalmi kohézióra szükség van, ám az emberiség története azt bizonyítja, hogy ezt a kohéziót még senkinek sem sikerült pusztán racionális érvekkel megteremtenie" - írta Bertrand Russell. Az ellenzéki oldal súlyos versenyhátránya és egyébként intellektuális deficitje, hogy alapvetően racionális érvekkel operál - ha viszont megkísérel ebből kilépni, akkor egyetlen eszközét a jobboldali populáris demagógia túllicitálásában látja. Ez zsákutca az ellenzéknek is, a társadalomnak is. A jó kormányzásra és a helyes szakpolitikai intézkedésekre építő ellenzéki programban helyet kell találni olyan vonzó narratívák, víziók és eszmék számára is, amelyek valódi alternatívát jelentenek a jobboldali populizmussal szemben. (Az igazságtalanságok elleni következetes fellépés, az európaiság eszménye minden bizonnyal ilyen.) Ez lehetővé teszi a lakosság számára az érzelmi azonosulást, erősíti a társadalmi kohéziót, és növeli a majdani kormányzás emberi és szakmai hitelét.

A rendszerváltással átvettük a politikai demokráciát az intézményeivel együtt, ám valójában soha nem tanultuk meg rendesen, hogyan is működik a demokrácia. Megelégszünk olyan leegyszerűsítő és hamis beállítással, amely szerint a magyar társadalom alapvető baja a bal- és jobboldal közötti átjárhatatlan szakadék. A valóság ezzel szemben az, hogy olyan mély törésvonalak is húzódnak, amelyeket nem lehet pusztán pártszimpátiákkal leírni, értelmezni: a viszony Európához, az államhoz, a kisebbségekhez, a mássághoz. A legfontosabbnak azonban azt tartjuk, hogy mintha képtelenek lennénk a szemben álló fél érdekeinek, nézeteinek (néha létezésének) a legitimitását elismerni. Gondolkodásunk fekete-fehér; hatalmi (ki kit győz le), nem pedig kooperatív kategóriákban gondolkodunk. Nem értjük azt az egyszerű elvet, amit a közgazdasági Nobel-díjas Paul Samuelson egy ellenfelével vitázva úgy fogalmazott meg, hogy "az ön könyökének a szabadsága ott ér véget, ahol az én bordám kezdődik".

Annak a politikai erőnek, amely valóban az ország felemelkedését tartja céljának, elsőként ezen kell változtatnia. Legfőképpen úgy, hogy jó példával jár elöl, és a demokratikus vitára való készséget és képességet saját mindennapos gyakorlatává teszi.

A szerzők közgazdászok.

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.