A székelyek nagy meneteléséről kialakult, a balközép ellenzékre korlátozódó vita kapcsán (aminek legintenzívebb csörtéje Ara-Kovács Attila és a Haza és Haladás színeit képviselő Tordai Csaba között volt) sokakban merülhetett fel a kérdés: ténylegesen ez a legfontosabb probléma most a magyar ellenzék számára? Az én válaszom erre az, hogy részben igen, részben nem, és éppen ezen részek pontos felosztása segíthet utat vágni az érvek és ellenérvek egyre sűrűbb bozótjában.
| ||
Mely részben igen? Abban, hogy a magyar balközép ma és most van abban a pozícióban, hogy tisztázza saját hozzáállását olyan kardinális ideológiai kérdésekhez, mint a határon túliak autonómiájának ügye. Az ilyesmire nincs jobb időszak, mint az ellenzékiség, mivel kormányon az operatív ügyek súlya és tömege túl nagy ahhoz, hogy idő legyen ilyesmire (különösen, hogy nem egy hasonló rendezetlen ideológiai ügy van még). Feltételezve, hogy a mai ellenzéki pártok nem készülnek eleve a vereségre 2014-ben – mert akkor persze lenne idejük bármire –, a mostaninál nincs jobb időpont.
Ezzel szemben véleményem szerint egyáltalán nem most van a technikai kérdések és az aktuálpolitikai polémiák ideje. Technikai kérdések alatt az olyan vitákat értem, mint hogy mi lenne az erdélyi megyék optimális közjogi tagolása, vagy hogy mi a célravezetőbb, egy erős központtal egy régióba kerülni – alkalmasint Brassóval –, vagy pedig szeparálódni és önszervezni. Jelen sorok szerzőjének is megvan erről a véleménye, de személy szerint nem gondolom, hogy ezt a konkrét ügyet most – és különösen így! – kellene megvitatni. Pláne úgy nem, hogy most már pró és kontra is érkeztek a másik fél szakértelmét lekicsinylő hozzászólások és kommentek, amelyek szerintem maximálisan méltatlanok a szereplőkhöz.
Folytatva a fenti felosztást, aktuálpolitikai (politics) polémiák alatt az olyan kérdésekre gondolok, mint hogy ki lehet-e állni egy olyan rendezvény mellett, amit a CÖF is támogatott, vagy amin Bayer Zsolt beszélt, vagy amit nem az RMDSZ kezdeményezett (bár dadogva támogatta), hogy ki és milyen politikai előnyt (nem) remélt ettől a történettől, hogy ez fideszes mobilizációs kampány-e, satöbbi. Ezek szintén másod-, harmadlagos sztorik a politikai tér jelenlegi állapota és az időkényszer mellett.
Ha lehántom ezt a két réteget a vitáról, mi marad? Elsősorban az a kardinális kérdés, hogyan kell és érdemes a külhoni magyarság politikai kezdeményezéseihez viszonyulni a magyar balközépnek, ha úgy tetszik: liberálisoknak és szocdemeknek. Én itt látom azt az ideológiai vitát, amit érdemes tisztázni még a választások előtt. Ara-Kovács álláspontja szerint a balközép erőknek beható vizsgálatot kell tartaniuk a határon túl kitermelt kezdeményezésekkel kapcsolatban, hogy differenciált álláspontot alakíthassanak ki. A vitához hozzászólásaiban ezt meg is teszi, és arra jut, hogy a konkrét kezdeményezés támogathatatlan, amennyiben (1) nem élvezte a romániai magyar politikai elit teljes és valós támogatását, (2) tévesen viszonyul a felajánlott új közigazgatási beosztáshoz, (3) félreértette az autonómia mint intézmény valós lehetőségeit, (4) a tüntetést egy vállalhatatlan szervezet fémjelezte, (5) a létrejött egységfront hamis, és (6) a románok sértegetése nem vezet eredményhez, sőt. Ara-Kovács tehát vindikálja magának a jogot arra, hogy felülvizsgálja a rendezvényt támogató szervezetek elgondolásait – beleértve, akár tetszik, akár nem, az RMDSZ-ét is –, és ennek nyomán hátat fordítson a kezdeményezésnek.
A Haza és Haladás álláspontja – összhangban azzal a határon túli stratégiával, amit az alapítvány szeptemberben jelentetett meg, és melynek fő szerzője azonos jelen sorok szerzőjével – viszont az, hogy egy centrista határon túli politikát éppen az tud megkülönböztetni a Fidesz által érvényesítettől, hogy nem irányítani próbál, nem Nagy Testvérként felügyeli a kiskorúsított határon túli politikai közösségeket, nem próbál szelektálni a lehetséges partnerek között, hanem empatikus közegként átveszi az impulzust, és felerősíti azt. Nyilván nem automatikusan és mérlegelés nélkül: egy erőszakos, szélsőséges vagy az ésszerű polgári ellenállást (mondjuk egy gerillakampányt) meghaladó módon törvényellenes akció vagy szervezet nem támogatható és támogatandó. Másfelől Magyarország felől is érkezhet és kell, hogy érkezzen impulzus, de nem a határon túliak ellenében vagy helyett.
Ara-Kovács véleménye arról, hogy ez a felvonulás többet ártott, mint használt, akár igaz is lehet, és számos romániai magyar hozzászóló osztja a véleményét (mások pedig nem, és nem csak a radikálisok körében). Mindenesetre a fenti mérlegelési kritériumok egyikét sem sértette meg, még ha egyes elemei intenzív tikkelésre is késztették bármely józan szemlélő szemöldökét. Ha ártott is a menet, még akkor sem volt több, mint a romániai magyar politika autonóm öngólja, amit a helyiek mindenáron be akartak rúgni maguknak. A metafora túlerőltetését megkockáztatva, Ara-Kovács kapust akar játszani, de úgy, hogy közben a pályán lévők nem választották be a csapatukba. A Haza és Haladás a nézőtérről szurkol, és próbál tizenkettedik ember lenni, aki morálisan, anyagilag és (itt a hasonlat vége) politikailag támogatja a történéseket, és mint minden jó szurkoló, bele is dumál, amikor van rá tér.
Véleményem szerint a fenti nézeteltérések kidomborítása elfed egy tényt: azt, hogy a magyar balközép minden egyes releváns szereplője kiállt a határon túli magyar közösségek differenciált autonómiája mellett. Akik a menet ellen voltak, azok is. Ez az igazi újdonság, ez az az ideológiai alapvetés, amitől más lesz a balközép erők arculata a választásokon, és kormányon is. Ha úgy tetszik, a balközép visszatalált abba a pozícióba, amit liberális gyökerei miatt mindig is képviselnie kellett volna. Azt meg, hogy kell-e a romániai magyaroknak élőlánc, vagy akarnak-e Brassóval egy régióba tartozni, hadd döntsék el ők maguk.
A szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője.
