Székely menet, irányok

  • Ravasz Ábel
  • 2013. november 3.

Publicisztika

A székelyek nagy meneteléséről és a magyar balközép ahhoz való viszonyáról, részben vitázva, részben egyetértve Ara-Kovács Attilával.

A székelyek nagy meneteléséről kialakult, a balközép ellenzékre korlátozódó vita kapcsán (aminek legintenzívebb csörtéje Ara-Kovács Attila és a Haza és Haladás színeit képviselő Tordai Csaba között volt) sokakban merülhetett fel a kérdés: ténylegesen ez a legfontosabb probléma most a magyar ellenzék számára? Az én válaszom erre az, hogy részben igen, részben nem, és éppen ezen részek pontos felosztása segíthet utat vágni az érvek és ellenérvek egyre sűrűbb bozótjában.

false

 

Fotó: MTI

Mely részben igen? Abban, hogy a magyar balközép ma és most van abban a pozícióban, hogy tisztázza saját hozzáállását olyan kardinális ideológiai kérdésekhez, mint a határon túliak autonómiájának ügye. Az ilyesmire nincs jobb időszak, mint az ellenzékiség, mivel kormányon az operatív ügyek súlya és tömege túl nagy ahhoz, hogy idő legyen ilyesmire (különösen, hogy nem egy hasonló rendezetlen ideológiai ügy van még). Feltételezve, hogy a mai ellenzéki pártok nem készülnek eleve a vereségre 2014-ben – mert akkor persze lenne idejük bármire –, a mostaninál nincs jobb időpont.

Ezzel szemben véleményem szerint egyáltalán nem most van a technikai kérdések és az aktuálpolitikai polémiák ideje. Technikai kérdések alatt az olyan vitákat értem, mint hogy mi lenne az erdélyi megyék optimális közjogi tagolása, vagy hogy mi a célravezetőbb, egy erős központtal egy régióba kerülni – alkalmasint Brassóval –, vagy pedig szeparálódni és önszervezni. Jelen sorok szerzőjének is megvan erről a véleménye, de személy szerint nem gondolom, hogy ezt a konkrét ügyet most – és különösen így! – kellene megvitatni. Pláne úgy nem, hogy most már pró és kontra is érkeztek a másik fél szakértelmét lekicsinylő hozzászólások és kommentek, amelyek szerintem maximálisan méltatlanok a szereplőkhöz.

Folytatva a fenti felosztást, aktuálpolitikai (politics) polémiák alatt az olyan kérdésekre gondolok, mint hogy ki lehet-e állni egy olyan rendezvény mellett, amit a CÖF is támogatott, vagy amin Bayer Zsolt beszélt, vagy amit nem az RMDSZ kezdeményezett (bár dadogva támogatta), hogy ki és milyen politikai előnyt (nem) remélt ettől a történettől, hogy ez fideszes mobilizációs kampány-e, satöbbi. Ezek szintén másod-, harmadlagos sztorik a politikai tér jelenlegi állapota és az időkényszer mellett.

Ha lehántom ezt a két réteget a vitáról, mi marad? Elsősorban az a kardinális kérdés, hogyan kell és érdemes a külhoni magyarság politikai kezdeményezéseihez viszonyulni a magyar balközépnek, ha úgy tetszik: liberálisoknak és szocdemeknek. Én itt látom azt az ideológiai vitát, amit érdemes tisztázni még a választások előtt. Ara-Kovács álláspontja szerint a balközép erőknek beható vizsgálatot kell tartaniuk a határon túl kitermelt kezdeményezésekkel kapcsolatban, hogy differenciált álláspontot alakíthassanak ki. A vitához hozzászólásaiban ezt meg is teszi, és arra jut, hogy a konkrét kezdeményezés támogathatatlan, amennyiben (1) nem élvezte a romániai magyar politikai elit teljes és valós támogatását, (2) tévesen viszonyul a felajánlott új közigazgatási beosztáshoz, (3) félreértette az autonómia mint intézmény valós lehetőségeit, (4) a tüntetést egy vállalhatatlan szervezet fémjelezte, (5) a létrejött egységfront hamis, és (6) a románok sértegetése nem vezet eredményhez, sőt. Ara-Kovács tehát vindikálja magának a jogot arra, hogy felülvizsgálja a rendezvényt támogató szervezetek elgondolásait – beleértve, akár tetszik, akár nem, az RMDSZ-ét is –, és ennek nyomán hátat fordítson a kezdeményezésnek.

A Haza és Haladás álláspontja – összhangban azzal a határon túli stratégiával, amit az alapítvány szeptemberben jelentetett meg, és melynek fő szerzője azonos jelen sorok szerzőjével – viszont az, hogy egy centrista határon túli politikát éppen az tud megkülönböztetni a Fidesz által érvényesítettől, hogy nem irányítani próbál, nem Nagy Testvérként felügyeli a kiskorúsított határon túli politikai közösségeket, nem próbál szelektálni a lehetséges partnerek között, hanem empatikus közegként átveszi az impulzust, és felerősíti azt. Nyilván nem automatikusan és mérlegelés nélkül: egy erőszakos, szélsőséges vagy az ésszerű polgári ellenállást (mondjuk egy gerillakampányt) meghaladó módon törvényellenes akció vagy szervezet nem támogatható és támogatandó. Másfelől Magyarország felől is érkezhet és kell, hogy érkezzen impulzus, de nem a határon túliak ellenében vagy helyett.

Ara-Kovács véleménye arról, hogy ez a felvonulás többet ártott, mint használt, akár igaz is lehet, és számos romániai magyar hozzászóló osztja a véleményét (mások pedig nem, és nem csak a radikálisok körében). Mindenesetre a fenti mérlegelési kritériumok egyikét sem sértette meg, még ha egyes elemei intenzív tikkelésre is késztették bármely józan szemlélő szemöldökét. Ha ártott is a menet, még akkor sem volt több, mint a romániai magyar politika autonóm öngólja, amit a helyiek mindenáron be akartak rúgni maguknak. A metafora túlerőltetését megkockáztatva, Ara-Kovács kapust akar játszani, de úgy, hogy közben a pályán lévők nem választották be a csapatukba. A Haza és Haladás a nézőtérről szurkol, és próbál tizenkettedik ember lenni, aki morálisan, anyagilag és (itt a hasonlat vége) politikailag támogatja a történéseket, és mint minden jó szurkoló, bele is dumál, amikor van rá tér.

Véleményem szerint a fenti nézeteltérések kidomborítása elfed egy tényt: azt, hogy a magyar balközép minden egyes releváns szereplője kiállt a határon túli magyar közösségek differenciált autonómiája mellett. Akik a menet ellen voltak, azok is. Ez az igazi újdonság, ez az az ideológiai alapvetés, amitől más lesz a balközép erők arculata a választásokon, és kormányon is. Ha úgy tetszik, a balközép visszatalált abba a pozícióba, amit liberális gyökerei miatt mindig is képviselnie kellett volna. Azt meg, hogy kell-e a romániai magyaroknak élőlánc, vagy akarnak-e Brassóval egy régióba tartozni, hadd döntsék el ők maguk.

A szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.