Vágvölgyi B. András: Elektrosokk

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
1996/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Para-Kovács Imre

Vágvölgyi B. András

Mondják, ahhoz, amit mi rendszerváltásnak nevezünk, nagyban hozzájárult az információáramlás, az információszaporítás új eszközeinek a megjelenése. Rövidhullámú rádió már volt, de a xerox és a fax a nyolcvanas évek terméke, ekkor jelent meg Kelet-Európában is. Voltak országok, például Románia, ahol az írógépeket is lajstromba vették, voltak országok, például Magyarország, ahol eltűrték, hogy nyugati alapítványok, például a Soros, fénymásológépeket, faxokat adományozzon nem állami szerveződéseknek, gyanúsan civil kultúregyesületeknek és más szamizdatolvasó, -másoló, -gyártó műhelyeknek. A közelmúltban Magyarországon járt kínai ellenzékiek Shen Tongtól Harry Wuig fontosnak tartották megemlíteni, hogy az új információs technológiák játszhatják a legfontosabb szerepet az utolsó kommunista birodalom politikai öneszmélésében. Kína ma a leggyorsabban fejlődő gazdaság, a világ legnagyobb egységes piaca, a számítástechnikai cégek versenyt futnak a kínai piac kegyeiért. Ismert a demokratikus kormányok dilemmája, hogy mi a fontosabb: kereskedni Kínával, vagy számon kérni tőlük a reformdiktatúrából a diktatúrát, és szemükre lobbantani az emberi jogok helyzetét.

Mire az olvasó kezébe veszi ezt a lapszámot, már eldől, hogy Borisz Jelcin és újsütetű szövetségese, a rendpárti Lebegy tábornok nyeri-e az orosz választásokat, vagy az eufemisztikusan kommunistának nevezett Zjuganov győz. Hogy ki nyer és ki veszít, nagy kérdés, de az orosz politika szükségszerűen megy majd a rendpártiság és a reformdiktatúra irányába. Tíz év alatt szétzüllött az, ami húsz éve még a világ legerősebb hadserege volt; egy nagy és ezeréves birodalomnak gondolt valamiről kiderült, hogy sok mindenben a harmadik világ szintjén áll. Egyes agyamentek azt hiszik, hogy ők már amerikai gyarmat, az amerikai kapcsolatot meg csak a Szojuz-Apollo közös űrrepülés mintájára hajlandók elképzelni. Úgy érzik, országukat megszállták, és még az utálni való megszálló hadsereg luxusa sem adatott meg nekik. A Birodalom viszont sok tekintetben kinyílt, az orosz politikai változások nyilvánossága nem hasonlítható a korábbihoz, amikor komplett népcsoportokat lehetett kiirtani különösebb figyelemfelkeltés nélkül. Még 1958-ban is úgy robbant fel Szverdlovszk közelében egy atomreaktor, hogy elég volt harminc év múlva beismerni, vagy a hatvanas évek elején úgy rendeztek tömegmészárlást Novocserkaszkban az erre dezignált szervek, hogy ugyan Szolzsenyicin megpedzette az esetet tíz évvel később, de a dokumentumokkal megint a glasznosztyig kellett várni.

Hogy milyen Oroszország viszonya az információs társadalomhoz? Oroszországban a hagyományok az információblokkolásról, a titkosításról szólnak. (Még a Varsói Szerződés-beli partnerek médiája is NATO-fedőnevek alapján beszélt orosz fegyverzetekről, lásd: SS-20 et alia.) Ugyanakkor szép hacker-hagyományok is vannak, mert a hackert csak a fejlettebb technológia különbözteti meg a szamizdatcsiktól. Bruce Sterling cyberpunk író állítása szerint - aki a Wired megbízásából járt Moszkvában - az orosz komputeripar fejeseinek szobája falán Madonna mellett Esther Dyson információguru arcképe függ. Az omnipotens maffija még nem használ számítógépet, de már bolondja a személyi hívóknak, beepereknek, a maroktelefonról nem is beszélve. Rendpártibb lesz ez az Oroszország akárhogy is, még az is elképzelhető, hogy majd kitalálják az Internet-feketeszázasokat, a cyberpogromot, az elektro-GULAG-ot meg a html-pjatyiletkát, és a tajgán usankában, mahorkaszóra biteket elfüstölő citoyenekre még várni kell, de hogy a világ tudomást szerez a dolgaikról, az szinte bizonyos. Persze ennek a magas ingerküszöbű világnak meg minden úgyis mindegy.


Csak állok hülyén, mint bárányhimlős cseregyerek a tükör előtt, aztán rendelek egy csirkemájas szendvicset uborkával, és behúzódom a sarokba. Nehéz a döntés, hiszen ha végignézem a Hősök terén a szoboravatást, aligha érem el a cseh-német döntőt, viszont EB négyévenként menetrendszerűen van, viszont ezeregyszáz éves ünnepség csak egyszer az ember életében. A helyzet tragikus, a lehetetlen stresszhelyzetben kényszeres szomjúság tör rám, újabb csirkemájas szendvicset rendelek, aztán magamba roskadok.

Ostoba helyzet, lakatlan ember vagyok, egy minden tekintetben sikerorientált városban, ahol a hebegésre tenyérnyi lőtt seb a válasz, és senki sincs, aki énvelem.

Áttekintem a szatyraimat a szerkesztőségben: vasalt szennyes, néhány karton Lucky Strike meg a nélkülözhetetlen tisztálkodási szerek, szóval teljes menetkészültség, lehet keresni megint egy privát teret, ahol lemálházhatok. Kezd tele lenni a tököm ezzel a nomád értelmetlenségi vetélkedővel, ahol biztos pont csupán az, amit a mondat végén lerakok.

Jó itt egyébként, vannak ünnepek, mint például ez a szoboravatás, ahol a hét vezér (úgymint: Kuka, Poborsky, Latal, Rada, Nemec, Suchopárek, Bejbl) megújulva várja a gördeszkásokat, ráadásul Fischer Iván vezényli a Fesztiválzenekart, ez a halmozottan hátrányos helyzetű ember, aki a Budapesti Búcsú főrendezvényén Iván, ráadásul Fischer is, ilyeténképpen jogosan zúdul rá a gerincvelőben artikulált népharag.

Az élet azonban - mint az köztudott - harc, a cseheken egy üveg whiskym múlik, a hét vezér pedig már amúgy is csak egy elfogott ulti, úgyhogy inkább a Libella meghitt akolmelege, mint a viharos szabadtér.

Bűntudat a köbön, a cseheknek szurkolok, de német sört iszom, igaz, Becherovkával, de ez azért nem az igazi. A tévé fekete-fehér, mindenki ordítozik, sört locsol szerteszét, mialatt a jobbik részem a Hősök terén bolyong, albérletet keres, valami mocskos nyolcadik kerületi garzont, miközben Brahms Hátrább a magyarokkal című szvitjén szalonnáz a zenekar, és a korhű ruhába bújtatott lovasok elnyargalnak a Petőfi Csarnok felé.

De megint jobb lett, értem jönnek, elvisznek, hogy megetessem az akváriumban a köveket.


Turcsányi Sándor

Kedves Anyuka!

Szerencsésen megérkeztünk, és szép helyen lakunk. A koszt kitűnő, bőséges és tápláló. Háromféléből lehet választani, de menjünk sorjában: ahogy megérkeztünk, a vasútállomáson hordár várt, aki triciklire rakta a beutaltak bőröndjeit, és nekünk csak sétálnunk kellett a közeli, parti fekvésű üdülőig. És ez ingyen volt, bár mindenki adott a kedves bácsinak két-három forintot, Lajos nem akarta az új ötösét rááldozni, de rászóltam, hogy ne smucigoskodjon már mindjárt az elején, biztos hazafelé is szükség lesz a hordár segítségére. A bejelentkezés simán ment, szép szobát kaptunk, a játszótérre néz, van olyan is, ami a Balatonra, de akkor nem tudnánk ránézni a gyerekekre. A berendezés takaros, a társalgóban van nagy képernyős tévé. Megismerkedtünk a kultúrfelelőssel, mindenünk megvan. Jó a kiszolgálás. Lajos azt mondta, hogy innen már tényleg csak Anyuka hiányzik. Lehet horgászfelszerelést is kölcsönözni, de Lajos jobban szereti a sajátját, egy lépést sem tesz nélküle. A könyvtár csak holnap nyit, de van Berkesi és Szilvási is. Ma ismerkedési est lesz és tombola. Voltunk már sétálni, sok itt a német. Öcsike már meg tudja különböztetni az NDK-s és NSZK-s kocsik rendszámát. Csütörtökre kirándulócsomagot rendeltünk, be kellett ikszelni a menükártyán, mert megyünk Csopakra a tájházba, busszal visznek. Öcsike itt marad, mert homokvárépítő versenyt szerveztek a gyerekeknek. A szomszédos újságíró-üdülő teraszán láttuk Gedeon Pált, akit Anyuka annyira szeret a Híradóból. Öregebb, mint a tévében. Szombaton nótaest lesz a Szabadtéri Színpadon, ha minden igaz, fellép Kovács Apollónia is, majd elmeséljük, ha hazamegyünk. És elmesélünk mindent, csak most zárom soraimat, mert nyugágyat lehet felvenni a gondnokságon, egy család hármat kap.

Sokszor csókoljuk Anyukát, Lajos kéri, hogy a virágokat tessék locsolni, mindennap.

Ica, Lajos, Öcsike, Hugi


Kovács Kristóf

Southgate, Darrel: angol labdarúgó, védőszent. Feladata egyrészt a védelem balszárnyának erősítése, amit adandó alkalommal - és külön díjazás fejében - a támadás előkészítésével, szükség esetén lebonyolításával köteles tetézni, védőszentként pedig - alkalmankénti kisgyerek-jegesvíztől-távoltartás, konyhai odaégés-elodázás, kolléga elhagyott barátnőjének megvigasztalása mellett - gőgből fakadó tévedések eloszlatása a munkaköre. Ezek a tévedések ugyanis a valóság felelőtlen extrapolációjának köszönhetők, amikor az ember hanyagul, ahogy ilyenkor mentegetőzésképpen mondja, hinni kezd a szemének, ahelyett, hogy a józan eszére hallgatna, és tudná, hogy attól, hogy jó, még nem kell úgy is maradnia. Ez kétségkívül önveszélyes magatartás. Ilyenkor lép fel a S. típusú védőszent.

Labdarúgóként a mérkőzésdöntő tizenegyesrúgásokkor jut igazán fontos szerephez, amikor minden társa olyan komor látványt nyújt, mint egy bukaresti közért húspultja a hajnali csúcsforgalom után. Nekik az a dolguk, hogy belőjék azt a kurva tizenegyest, ami azért nem olyan könnyű feladat. Szemben a S.-ével, akinek el kell basznia, különben a világ, ha rövid ideig is, de megfertőződne valami váratlan, irracionálisan bizsergő örömmel, ami könnyűszerrel nehezen kezelhető következményekhez vezethetne. Ezért játszik a S. arcán megfigyelhető zavar - hiszen alapjában véve népszerűtlen feladat az övé - mögött az a mosoly, amilyent franciakrémesek tudnak svájci cukrászdák kirakatában. Jó, ha tudjuk: értünk bassza el, nem ellenünk. Az irracionális öröm még egyéni szinten is roppant káros hatású lehet, jobb sorsra érdemes egyének hajlamosak a hatására megfeledkezni kötelezettségeikről, sőt, a társadalomban nekik kijelölt helyükről is. Tömegszinten tehát felmérhetetlen katasztrófákkal járhatna: szerencsére erre egyelőre nem (vagy csak elszigetelt és joggal elfelejtett esetekben) akadt példa a történelem során.

A S. típusú védőszentek, amennyiben pályájuk úgy alakult, hogy a széles nyilvánosság helyett a személyes érintkezés eszközét kénytelenek igénybe venni (vagyis a kutya se hallott róluk a személyes ismerőseik körén kívül) szükségképpen szerényebb eszközökkel élnek, mindazonáltal - talán épp a szűkös lehetőségek maximális kihasználása iránti igénynek betudhatóan - igen komoly hatásfokkal. (Kedvelt módszerük például az érzékcsalódásába belefeledkező ember tetemrehívása, amikor leülnek vele szemben, és ittasan véleményt nyilvánítanak. Kedvelt médiumuk még a rádiótelefon is, amelyen visszahívást várnak. Olykor esetleg felveszik, hogy az emberről terjengő pletykák miatt indignálódást tettetve talmi vitát szítsanak, jobbára azonban hangpostára állítják a készüléket.) Õket és társaikat, továbbá magát az életrontást, minden vadregényes, naiv, épp ezért: káros optimizmust képviseli; és - önmagáról sem feledkezve meg - nekik vív ki elismerést és rangot S. is. Ne feledkezzünk meg erről, és magunkban néha hajtsunk fejet az angol labdarúgó áldozatvállalása előtt.

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
1996/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk