A nyugati világban eddig minden olyan, a szabad információáramlás és az elektronikus privát szféra korlátozására irányuló kísérlet megbukott, amely a számítógépes hálózatokon folyó kommunikációt a tradicionális médiára érvényes szabályok közé próbálta szorítani. A hatóságok beavatkozása csak a civil szféra minden eddiginél hatékonyabb önszerveződési folyamatainak beindításában bizonyult sikeresnek: a PGP (Pretty Good Privacy) a katonai szintű titkosítás lehetőségével látta el a hálózatok polgárait, de megvalósíthatatlannak bizonyult a Clipper projekt a titkosított kommunikáció államilag ellenőrizhetővé tételére. Néhány hete egy amerikai bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a februárban elfogadott új amerikai médiatörvénynek a digitális médium cenzúrázását lehetővé tévő passzusait.
Ehhez képest idén nálunk is elkészült A távközlési szolgáltatási feladatokat ellátó szervezetek és a titkos információgyűjtésre felhatalmazott szervezetek együttműködésének rendjéről és szabályairól szóló törvénytervezet, és az elmúlt két évben demonstratív akciókkal jelezte érkezését a népnevelő szándéktól duzzadó pénztárcájú szoftverlobbi. Felzárkózás a nyugati normákhoz? Aligha, hiszen az államnak, illetve az érintett cégeknek a copyright-sértésekből és a médiummal való másfajta visszaélésekből kifolyólag hetente ismétlődő botrányok következtében indított akciói ott is csak arra voltak jók, hogy bizonyítsák azt, amit a szakemberek már régen sürgetnek: az információval kapcsolatos jogelvek és a törvényi szabályozás gyökeres átalakításra szorulnak az informatikai robbanás után.
A történet nem is olyan régen, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdődött az Egyesült Államokban. Részletesebben Theodore Roszak meséli el Az információ kultusza című, a számítógépek folklórjáról és a gondolkodás igaz művészetéről írott, nagy vihart kavart munkájában. A világ számítástechnikai piacának kétharmadát akkor az IBM uralta, és noha a technológiai szint már lehetővé tette volna a kisméretű, olcsó mikroszámítógép piacra dobását, a cég technokrata vezetése nem látott fantáziát a dologban. Az első személyi számítógépeket olyan zugszámítógépesek építették, akik a technikai kihíváson túl a demokrácia próbakövének tartották a számítástechnika kijuttatását a civil szférába. A San Francisco egy ipari negyedében élő festő műtermében felállított Első Közhasznú Számítógépközpont (Resource One) alapítói így érveltek: "Az elérhető információk mennyiségét és tartalmát központi intézmények - a sajtó, tévé, rádió, hírügynökségek, kormányhivatalok, iskolák és egyetemek - határozzák meg. (...) Az információ áramlását felülről lefelé irányítják, ezzel elszigeteltségben tartanak minket. A számítástechnikát a kormány és azok, akiket képvisel, ez idáig arra használták, hogy adatokat tároljanak és keressenek vissza emberek tömegeiről... Ezért meggyőződésünk, hogy az információáramlás ellenőrzése létfontosságú kérdés." Community Memory néven kis számítógép-terminálokat állítottak fel az egyetemen és környékén, ezeket összekötötték a központi gép adatbankjával, és bárki ingyenesen használhatta a rendszert.
Ezután egyre-másra alakultak a gerilla-számítógépesek klubjai, az első mikroszámítógépeket olyan cégek dobták piacra, mint a Kentucky Fried Computer vagy a Homebrew Computer Club. Ebből az ellenkultúrás környezetből nőttek ki hirtelen olyan óriások is, mint az Apple, a Microsoft vagy a Lotus. A mikroszámítógép iránti hatalmas érdeklődést érzékelteti, hogy az Apple az 1976-os kétszázezerről öt év alatt egymilliárd dollár fölé növelte évi forgalmát. A reklámszlogen így szólt: "A demokrácia elvének alkalmazása a technikában - egy ember, egy komputer", sőt, "Az információ egyenlőséget teremt, felszámolja a hierarchiát". Az IBM késve és nehézkesen reagált, az Apple, a Microsoft és a többiek stílusa az idők során viszont túlságosan is hasonlóvá vált a "Nagy Kék Testvér" (az IBM jelképe a kék rózsa) filozófiájához.
Az új technológiának köszönhetően exponenciálisan nőni kezdett a felhalmozott információtömeg, amely azonban gyorsan exformációvá, vagyis kezelhetetlenné, hozzáférhetetlenné, így hasznosíthatatlanná vált. Az információhoz való hozzáférés lehetővé tételére a megoldást a számítógép-hálózatok jelentik, amelyek egymással is kapcsolódva szuperhálózatokat hoznak létre. Al Gore, az Egyesült Államok alelnöke híres kongresszusi felszólalásában (a világfalu infrastruktúrájáról) rámutatott, hogy míg régen a közlekedés, az utak és kikötők kapacitása döntötte el egy ország gazdasági versenyképességét, ma az információ továbbításának és feldolgozásának a sebessége játssza ezt a szerepet. Sürgette a nagy teljesítményű adatsztrádák (Information Highway) kiépítését, és az azóta eltelt idő - félévente megkettőződik az Internet nevű szuperhálózatba kötött számítógépek száma - mindenben igazolta őt. A pár évtized alatt a semmiből kinőtt legfontosabb iparág pedig merőben új szabályozási formákat igényel.
1990 májusában a két évig tartó Sundevil fedőnevű akció befejezéseként az FBI huszonhét egyidejű házkutatás során negyven számítógéprendszert foglalt le. Magyarországon ugyanez 1994-ben zajlott le kicsiben, amikor razziát tartottak néhány gyanús Bulletin Board (a nyilvános telefonhálózaton keresztül elérhető számítógép) üzemeltetőjénél és a PeCsa bolhapiacán. Az akciók elsősorban az általuk bűnözőknek ítélt zugszámítógépesek ellen irányulnak, akik esetenként nem teljesen legális módszerekkel jutnak fel számítógép-hálózatokra, adatbázisokra, globális szubkultúrájuk íratlan szabályai pedig nem mindenütt egyeznek a tételes jogszabályokkal. John P. Barlow az Electronic Frontiers Alapítványtól így fogalmazott: "A kibernetika világa ma még olyan határvidék, ahol néhány olyan őshonos műszaki szakember és számítógép-punk portyázik, aki hajlandó elviselni mindazt a kényelmetlenséget, amit a kezdetleges számítógép-csatolók, a nem kompatibilis kommunikációs előírások, a tulajdonjogi akadályok, a kulturális és jogi többértelműség, valamint a használható térképek és szóképek teljes hiánya okoz."
A hatóságok fellépése Nyugaton elemi erejű felháborodást váltott ki a hivatásos számítógépesek körében, szerintük alkotmányos jogaikat több ízben nyilvánosan sárba tiporták. Megalapították tehát az Electronic Frontiers alapítványt, amely az elektronikus polgári szabadságjogok védelmét tűzte ki célul. Mitchell Kapor, az Electronic Frontiers egyik alapító tagja így érvel a Polgári szabadságjogok a cybervilágban című tanulmányában: "Ami a számítógépes hirdető-értesítő és konferenciarendszereken (mint például a Bulletin Boardokon vagy az Interneten) mint vita- és információcsere-fórumokon folyik, az a leghatározottabban belefoglaltatik (az amerikai alkotmánynak) a szólás és társulás szabadságát védő első kiegészítés(é)be. Sőt, ezek a rendszerek hamarosan széles körű közszolgálati információs eszközökké növik ki magukat."
Az információ szabad áramlását különféle kritériumok szerint korlátozni kívánók legmeggyőzőbb érve a személyiségi jogokkal kapcsolatos. A polgárokról különféle adatbázisokban ma már hatalmas tömegű információ halmozódhat fel, és az eddig szeparáltan működő rendőrségi, adóhivatali, társadalombiztosítási adatbázisok, digitális telefonközpontok, hitelkártyás vásárlások és a többi adatbázis a számítógép-hálózatokon keresztül átjárhatóvá válik. Ennek következményeképpen felvirágzik az információlopás és az információkereskedelem, amely a csomagküldő és marketingcégek körében már valóban tetten érhető. Ugyanakkor az amerikai Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása szerint szerzői jogvédelem alá adatok nem tartozhatnak. A számítógépek szabadon végigfésülhetik az adatokat, és mindaddig, amíg nem másolják le azok pontos felépítését vagy megjelenítését, nem sértik meg az összeállítói szerzői jogot sem, amely az adatbázisok védelmének törvényi alapját képezi. A személyiségi jogok védelme ennek ellenére megoldható volna, de a végrehajtására kötelezett hatóságok ellenérdeke nyilvánvaló. Egyszerűen nem volna szabad ugyanazt az azonosítót használni az egyes személyek azonosítására a különféle adatbázisokban - ez volt az oka a hazai személyi szám következetlenül végrehajtott eltörlésének is -, illetve nem volna szabad a polgárokról hozzájárulásuk nélkül adatokat tárolni és továbbítani.
Az adatvédelemmel kapcsolatos álszent kormányzati magatartást jól példázza a PGP-ügyként elhíresült eset. Az elektronikus posta nyilvános kulcsú titkosításáról van szó, amelyet az RSA algoritmust használó szoftverekkel lehet megoldani. Az algoritmus lehetővé teszi, hogy a levelet csak a címzett dekódolhassa, így gyakorlatilag is hamisíthatatlanná és ellenőrizhetetlenné válik az elektronikus információforgalom. Az egyik ilyen program a Philip Zimmermann által kidolgozott Pretty Good Privacy (PGP), amelyet készítője szabadon hozzáférhetővé tett az Interneten, ezzel szándékosan keresztülhúzva az amerikai kormány tervét egy államilag visszafejthető nemzeti titkosítási szabványról. Ugyanez a technológia ma már az Internet kommercializálódásának katalizátoraként funkcionál, ugyanis lehetővé teszi a biztonságos pénzforgalmat a nyilvános hálózaton.
A magyar törvénytervezet készítőinek nyilvánvalóan fogalmuk sem volt minderről, ők ugyanis még mindig azt képzelik, hogy amennyiben a távközlési szolgáltató "a titkos információgyűjtésre vonatkozó igények kielégítéséhez (...) hozzáférési felületeket biztosít", és "köteles biztosítani a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat részére bármely ellenőrizni kívánt közlemény (...) haladéktalan és csonkítatlan kiadását", akkor lehallgathatóvá válik a digitális kommunikáció. Ez nem így van. A PGP már hazánkban is hozzáférhető, és segítségével bármely írott közlemény, sőt, a szükséges eszközök és szakértelem birtokában egy telefonbeszélgetés (vagy bármilyen más jellegű információ, amelyet digitális médium közvetít) is titkosítható úgy, hogy azt - akár a ma legkorszerűbb számítástechnikai arzenál birtokában - sem a szolgáltató, sem a nemzetbiztonságiak, a címzetten kívül harmadik fél nem tudja megfejteni.
A szabad információáramlás és az elektronikus privát szféra korlátozása nagyságrendekkel súlyosabb következményekkel járhat a korlátozás hiányából eredő visszaéléseknél. Vilem Flusser Bevezetés a fotográfia egy lehetséges filozófiájába című munkájában így fogalmaz: "A hatalom átkerült a tárgyak tulajdonosától a programozó és a kezelő kezébe. A szimbólumokkal való játék hatalmi játékká vált. (...) A hatalomnak ez az átirányulása a dologiról a szimbolikusra a tulajdonképpeni ismertetőjele annak, amit mi információs társadalomnak és posztindusztriális imperializmusnak nevezünk." Amennyiben az információhoz való hozzáférés nem az egyén és a társadalom információs önrendelkezésének alapján történik, a minden eddiginél hatékonyabb digitális médium könnyen orwelli vagy gibsoni antiutópiák létrejöttének katalizátorává válhat. A cyberrendőrségtől a gondolatrendőrségig egyenes út vezet. Sem az államapparátus, sem a multinacionális tőke érdekeit nem rendelhetjük fölé a szabadság elemi feltételeinek, mint ahogyan - hogy egy remélhetőleg örökre lezárt vitával példálózzam - nem rendelhetjük fölé a sajtótisztességet sem a sajtószabadságnak.
