Jártam az Óbudai-szigetet idéző, sátortáboros Zuccotti parkban októberben. És jártam a kipucoltban november végén. A „Foglaljuk el a Wall Streetet”-mozgalom központja egy kis barna gránitborítású tér, melyről szeptember előtt „egész New Yorkból csak az a néhány Wall Street-es arc tudott, akik oda jártak le délben cigizni”. Így mondta Jon Stewart humorista a Daily Show-ban. De a globálissá terjedt, hömpölygő mozgalmat nemcsak ő, milliónyian karikírozzák, sokkal többen, mint ahányan súlyos szavakkal illetik. Miért? Ugyanazért, amiért immár három hónappal a tüntetésfolyam kezdete óta – közügyekben egyébként jártas magyar barátaim is – még mindig úgy beszélnek az Occupy Wall Streetről, hogy az „valami balhé New Yorkban”. Megfoghatatlan ez a mozgalom.
Fotó: Simon Krisztián
Ahány aktivista, annyiféle történet és annyiféle interpretáció a médiában. Igen, láttam közöttük iPadot nyomogató, jól öltözött ideológust, de munkanélkülit is, aki a diákhitelét vagy házkölcsönét nem tudja törleszteni. Van közöttük fiatal szociáldemokrata hippi, és van idősebb Obamára unt öltönyös. A hír pedig, ami a Zuccotti parkban megütötte a fülem, hogy stratégiai megfontolás is lehet a mögött, hogy senki nem hirdet még ki semmit. Hogy még mindig az a PR, hogy nincsenek vezetőik, mint ahogy azt is homály fedi, vajon a teljes gazdasági és politikai rendszerváltás lesz-e a cél vagy a megreformált kapitalizmus, vagy micsoda.
Az Onion szatirikus közéleti orgánum fogalmazta meg találóan: „Tűkön ülnek az amerikaiak, hogy megkapják végre a tüntetők követeléseinek listáját, hogy végre végleg leírhassák őket.” Magyarul: konkrétumok nélkül szól a mozgalom mindenkihez, és amíg nem tudod megfogalmazni, miért is nem kell, nehéz lesöpörni az asztalról.
Valamit azonban biztosan mutatnak a novemberi felmérések: az amerikai választók több mint háromnegyede úgy látja, hogy gazdasági rendszerük igazságtalanul a felső tízezernek kedvez. A „Foglaljuk el a Wall Streetet”-mozgalom vitathatatlan eredménye, hogy legitimálta a jövedelmek egyre növekvő egyenlőtlenségéről szóló diskurzust, amiről eddig errefelé nem volt illő beszélni. A Zuccotti parkból nézve azonban a történetnek súlyt ad a kisember reményvesztettsége abban, hogy a kilátástalannak látszó gazdasági válságban ő felemelkedhet. A nemzeti kohézió egyik lényeges eleme került veszélybe: az amerikai álom.
Tavaszig valószínűleg a virtuális terekben telel majd a parkokból kiűzött mozgalom. Amikor a 2012-es választások miatt az egész világ figyelme Amerikára irányul, kiderül majd, mi serken fel és hogyan. Addig nézem Jon Stewartot, és nevetek. Megmosolygom, hogy januárban a New York University Occupy Wall Street-kurzust indít, melyben a mozgalom „történelmét” tanítják. De óvakodom megítélni mindazokat, akik nem csak úgy érzik, hogy a jelenlegi kurzusnak – a „rendnek” – meg kell változnia, de attól sem ijednek meg, hogy e változás érdekében az utcára menjenek. Legyen az a Times Square vagy a Kunigunda utca.
