Az Együtt-PM politikusai túl is estek a nyitányon: Karácsony Gergely az MTV-ben Staudt Gáborral, Jávor Benedek a HírTv-ben Morvai Krisztinával csapott össze. Az ATV is módosított, és két jobbikos politikust, Balczó Zoltánt és Dúró Dórát is vendégül látta műsoraiban. A csatorna ezt azzal indokolta, hogy a Jobbik bojkottálásával egyedül maradt, továbbá a nemzetközi példák alapján is inkább ez a helyes döntés.
E váltást korántsem övezi konszenzus: a DK továbbra is élesen elhatárolódik ettől, mondván, "demokrata nem ül egy asztalhoz és nem fog kezet nácikkal". Az ATV váltását a dicsérő szavak mellett éles kritikák is kísérték a baloldalon is, mert voltak, akik megalkuvásnak tekintik a tévécsatorna lépését. A Fidesz álláspontja pedig továbbra is kristálytiszta: pártállástól és ideológiától függetlenül senkivel nem hajlandó vitatkozni.
Miért szükséges a vita?
Május 23-án az EP-választás magyar listavezetői, köztük a jobbikos Morvai Krisztina egymásnak feszülnek - ahogyan teszi azt például az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának vezetője, Martin Schulz is a francia Nemzeti Front vezetőjével, Marine Le Pennel. A jelenlegi magyar viszonyok között a Jobbikkal mint szélsőséges, de széles társadalmi támogatottságú erővel való vita elvi és gyakorlati megfontolásból is elkerülhetetlen, és a párt médiából való részleges kizárása sem tartható tovább. Nem kérdőjelezzük meg az ezzel ellentétes álláspont legitimitását - bár a karantén feloldását elutasítók gyakran tesznek egyenlőségjelet a "vita" és az "együttműködés" közé.
Gyakori vélemény, hogy a nyilvánosság meghatározza egy párt sikerét: ha többet szerepel, erősödik, ha kevesebbet, gyengül. Ezt az elméletet éppen a Jobbik példája cáfolja: 2009 előtt a Jobbik alig kapott helyet a médiában, mégis 15 százalékot szerzett az EP-választáson. 2010 és 2014 között a Jobbik az összes médiajelentés szerint alulreprezentált volt az elektronikus médiában, mégis javított választási eredményén. Ennek alapján joggal veti fel a Mérték Médiaelemző Műhely: lehet, hogy többet kellene beszélni a Jobbik-jelenségről, és akkor az EP- és önkormányzati választásokon csökkenne a támogatói tábora?
A több szereplés és vita persze nem oldja meg automatikusan a Jobbik-problémát. A nyilvánosság biztosítása nem öncél - csak lehetőség arra, hogy felkészült újságírók és politikusok érvekkel gyengítsék az antidemokratikus, kisebbségellenes, soviniszta eszméket. Ami persze korántsem egyszerű: a politikai szereplők eddig csak sekélyes és sablonos (baloldalon) vagy semmilyen (jobboldalon) érvanyagot "szolgáltattak" a jobbikos politikusok mondanivalójának és hitelességének megkérdőjelezéséhez, a riporterek pedig nincsenek hozzászokva ezekhez a helyzetekhez. Mindeközben a szélsőjobboldali szereplők ahhoz szoktak hozzá, hogy permanens kritikákkal szemben kell megvédeni álláspontjukat, ez pedig jó vitakészséggel vértezte fel a kevésbé tehetséges politikusokat is.
A vita mellett morális, elvi megfontolások is szólnak. A liberális demokrácia alapeleme a vita, hiszen az igazság nem eleve adott. A vita adott esetben éppen arra ad lehetőséget, hogy a politikai erők megvonják a nem mindig egyértelműen látható határokat a demokráciában elfogadható és nem elfogadható nézetek között. De benne van ebben az a megfontolás is, hogy még a politikai szereplők véleménye is formálódik és formálható: minden vita lehetőséget ad arra, hogy a felek változtassanak álláspontjukon. Ez a szélsőségek esetében különösen fontos: nekik is meg kell adni a lehetőséget a közeledésre a centrumhoz, még akkor is, ha első körben ez alapvetően pragmatikus okok (szavazatmaximálás) miatt lényeges a számukra. Ám van arra példa, hogy szélsőjobboldali politikusok és pártok politikai megfontolásokból változtatnak is álláspontjukon. Gianfranco Fini például, aki korábban egy posztfasiszta mozgalom vezetője volt Olaszországban, és a kilencvenes évek elején még karlendítéssel éltette Mussolinit, később az olasz mérsékelt jobboldal meghatározó alakjává vált. Hogy mennyivel "megbocsátóbbak" a szélsőségesekkel szemben a nyugat-európai rendszerek, azt jól mutatja, hogy a nyugati országokban volt szélsőséges, akár neonáci szereplők is komoly szerepet játszanak prevenciós, tudatformáló programokban. Matthew Collins, a National Front és a BNP korábbi aktivistája, aki meggyőződéses neonáciként erőszakos akciókban is részt vett, ma a legsikeresebb brit antifasiszta szervezet, a Hope not Hate szóvivője (és nem mellesleg a Political Capital által is társelnökölt bizottsági prevenciós munkacsoport, a RAN-PREVENT tagja), aki "megtéréséről" könyvet is írt, és története rengeteg fiatal számára szolgált okulásul.
Egy marginális politikai erővel, amelynek egyébként nem volna lehetősége a nyilvánosságba kerülve nézeteit terjeszteni, nem érdemes vitát folytatni. A Jobbik politikai sikerei előtt ez a magatartás releváns volt - de ma, a több mint egymilliós táborral és a választók közvetlen megszólítására hatékony csatornákkal rendelkező párt esetében nem aktuális. Azért sem, mert a Jobbikkal szemben Magyarországon soha nem létezett kordon: miközben a baloldali pártok egy része és az ATV elvben elutasította a vitát és a párt szerepeltetését, a Fidesz és a többi médium ezt nem tette meg. A parlamentben pedig evidens módon nem valósítható meg a párt köré vont teljes "karantén", hiszen az ülésteremben és a bizottságokban a Jobbik politikusai más politikusokkal vitáznak. A parlamentben azok sem tartották magukat a Jobbikkal folytatott vita tilalmához, akik azt ma a leghangosabban követelik: például Vadai Ágnes is vitatkozott a jobbikos Volner Jánossal plenáris ülésen.
Kirekesztés helyett bevonni
Az eddig létezett féloldalas és ezért szabad ki- és bejárást biztosító "kordon" a lehető legjobb volt a szélsőjobboldalnak, hiszen érdekei szerint hol a kordonon belülre, hol azon kívülre léphetett. A Jobbik ezzel kiváló szereplési lehetőségeket kapott, miközben hasznot is húzhatott "elnyomottságából" és "üldöztetéséből". A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják - mint például a Vidhya Ramalingam, az Institute for Strategic Dialogue kutatója által elemzett svéd példa -, hogy a jelentékeny szereplővé váló szélsőjobboldal az ellene irányuló stigmatizálást és karanténba zárási törekvést saját maga erősítésére használhatja fel. A stigma és a kordon háromféleképpen is segítheti a szélsőjobboldalt: köny-nyebbé teszi, hogy az kisajátítson egyes kérdéseket (Nyugaton a bevándorláskérdést, nálunk az ún. cigánykérdést); megerősítheti áldozati pozícióját, és folyamatosan magasan tarthatja az iránta tanúsított érdeklődést. A párt kitiltása a politikai vita fórumaiból csak erősítheti a szélsőjobb saját nyilvánosságát, valamint "partizán" öndefinícióját, miszerint a Jobbik az igazságot és a nemzeti érdekeket egyedüliként képviselő politikai mozgalom, amelyet a többi hazug, korrupt és nemzetközi érdekeket képviselő párt éppen ezért akar elhallgattatni.
Érdemes a Jobbik-szavazók szempontjából is megvizsgálni a kérdést. A Jobbikkal való vita elutasításának indokaként emlegetett "fasiszta" és "náci" jelzőket a párt egyes szavazói is magukra vehetik, és ez a politikai stigma könnyen megakadályozhatja, hogy a párthoz amúgy gyengén kötődő szavazók visszaterelhetőek legyenek a mérsékelt pártok irányába. A Jobbik (és talán a választók meghatározó része is) ráadásul a vita előli kitérést gyávaságként, megfutamodásként értelmezheti, ami ugyancsak a szélsőjobboldalt erősítheti. Továbbá, noha látszólag diadalt arat azzal a Jobbik, ha a vele szembeni tilalmak leomlanak, közben maga is erősebben részesévé válik annak a politikai rendszernek, amelyet egyébként hevesen tagad. A politikai mezőnybe simulva pedig romolhat a Jobbik alternatívaállító képessége és érdekessége. A Jobbikra leselkedő legfőbb veszély pedig éppen az, hogy unalmassá, megszokottá válik. A vita és a több szereplés tehát nemcsak megerősítheti, de el is bizonytalaníthatja a jobbikos szavazókat. Egy rosszul elsült purparlé vagy a párt kívánatosnál mérsékeltebb álláspontja a párt saját szavazóit is meginghatja. (Amit mondjuk Nick Griffin brit szélsőjobboldali vezér a saját bőrén is tapasztalhatott 2009-ben, egy BBC-s szereplését követően.) Aki elolvassa a kuruc.infón a jobbikos politikusok ATV-s szerepléseire reagáló kommenteket, láthatja: a portál olvasóit is megosztja a tény, hogy a párt bement a televízióba, többen például ezt - a Gaudi-Nagytól való elhatárolódással együtt - a "puhulás", megalkuvás jelének tekintik.
Még maradnak
Vitázni kell a Jobbikkal, de tudni kell: nincs egyértelmű, mindig és mindenkivel szemben alkalmazható sikerrecept. Néhány téma azonban kifejezetten kínálja magát, amivel a Jobbikot hitelteleníteni lehet. Egyet emelnék ki: a Jobbik ideológiai fundamentumát, a nemzeti öndefiníciót, ami egyben a párt Akhillesz-sarka is. Mennyire hiteles annak a pártnak a "nemzeti" politikája, amely aktívan rontja a hazánkról kialakult képet, amely elkergetné Magyarországról a munkahelyteremtő külföldi beruházásokat, és amely határon túli politikájával masszívan rombolja a kinti érdekképviselet lehetőségét? (Nem véletlen, hogy Erdélyben tüntetést szerveztek a Jobbik ellen, és a párt politikájából a határon túli szavazók sem kértek: 3000 alatti határon túli szavazata két százaléknál is kevesebb támogatottságnak felel meg - úgy tűnik, a határon túli magyarok, akiket állítása szerint a Jobbik képviselni akar, nem kérnek ebből.) Mennyiben képviseli a magyar érdekeket az a párt, amely minden kérdésben (diplomácia, orosz-ukrán konfliktus, energiapolitika, Paks) az orosz érdekek szervilis kiszolgálójaként jelenik meg? És mennyire lesz képes nemzeti érdekeket képviselni az (intézményesen egyébként nem erre hivatott) EP-ben a Jobbik, amikor Európában még a szélsőjobboldalon belül is egyfajta páriastátuszban van? A nyugati szélsőjobboldal ugyanis szóba sem áll - a holland Geert Wilders szavaival élve - az "antiszemita, rasszista" Jobbikkal, amelynek így esélye sincs arra, hogy frakcióba üljön az EP-ben, és ezzel az érdekérvényesítési lehetősége gyakorlatilag nulla.
Mindezzel együtt sem állítható, hogy a Jobbikot könnyű lenne vitában legyőzni. Nyilvánvalóan nincs egyszerű helyzetben a válaszokat kereső baloldal, amikor a Fidesz politikusai nem támadják a Jobbikot, sőt egyes helyzetekben segítik is. A Jobbik azonban itt van, és csak azért, mert hátat fordítunk neki, nem szűnik meg létezni. A Jobbik nem átmeneti jelenség, nem pusztán a válság terméke: 2014-ben a válsághangulat gyengébb, mint 2010-ben, a Jobbik mégis erősödött. Az sem kizárható, hogy ha a baloldal nem szedi össze magát, a jövőben a hazai politikát, akárcsak Lengyelországban, hosszú időkre az egymással versengő jobboldali pártok dominálják. Az alig több mint egy évtizede alakult Jobbiknak jó esélye van arra, hogy megszilárdítsa pozícióját, és akár évtizedekre olyan meghatározó szereplője legyen a magyar pártrendszernek, mint a Szabadságpárt az osztráknak vagy a Lega Nord az olasznak. A magyar közélet egy tanulási folyamat elején van. A viták és médiaszereplések során nyilván sok lesz a politikusi és műsorvezetői hiba. Fontos azonban látni: az eddigi gyakorlat folytatásával, a népszerű véleményeket képviselő, populista szélsőségek stigmatizálásával és kirekesztésével az egyre népszerűtlenebb politikai- és médiaelit saját magát kerítené el kordonnal.
A szerző a Political Capital igazgatója.
