A Heti Válasz múlt heti száma "Európa elrablása" főcímmel egyenesen címlapon hozta a sztorit. Borókai Gábor főszerkesztő és Szőnyi Szilárd főszerkesztő-helyettes - mint annyi minden másról - Conchita győzelméről is szeretett miniszterelnökükre asszociáltak, Orbán Viktor Európa gyökereire és a családok védelmére összpontosító beszédeit szegezték szembe a "szakállas nő" képviselte értékekkel.
A közszereplők és a politikai pártok reakciói nyilvánvalóan illeszkednek az európai parlamenti választás kampányának kontextusába, ennek ellenére saját jogukon is komolyan kell vennünk őket. Hiszen megmutatják, hogyan vélekednek a beszélők a nemi egyenlőség és az emberi szabadság kérdéseiről. Pontosan ebből a szemszögből vizsgálom a Conchita Wurst-fóbiát.
Conchita bűne
Érdemes először is leszögezni, hogy a "szakállas nő" valójában Tom Neuwirth meleg osztrák férfi színpadi személyisége. Mielőtt - először 2011-ben - Conchitaként lépett volna fel, Tom szerepelt néhány osztrák tehetségkutató műsorban, és tagja volt egy mérsékelten sikeres fiúzenekarnak. Neuwirth nem transzszexuális, nem akar nővé válni, semmilyen átalakító műtétet nem hajtott végre magán, saját elmondása szerint a Conchita-figura magára öltése legalább egyórás felkészülést igényel tőle minden fellépés előtt. Ezek alapján Conchita Wurstot - a név valóban a spanyol punci és a német kolbász szavak párosítása, bár utal a Das ist mir doch alles Wurst ("nekem nyolc") kifejezésre is - egyszerű dragnek, színpadias nemi prezentációnak tarthatnánk, akinek annyi a különlegessége, hogy nem valamelyik társadalmi nem eltúlzott bemutatására, hanem a férfi és a női jellegzetességek keverésére törekszik. Az énekes interjúiból ugyanakkor kiderül, hogy "Conchita" nyilvános prezentálása előtt is gyakran bújt női ruhákba, hasonlóan a transzvesztitákhoz, megint csak azzal a különbséggel, hogy a szakáll révén a férfi nemi jellegzetességek hangsúlyozása is megmaradt. Conchita Wurst honlapján pedig azt olvashatjuk, hogy Tom Neuwirth kifejezetten az őt ért tinédzserkori elnyomás és diszkrimináció miatt kreálta meg magának a később színpadivá váló karaktert. Ez rímel a szakirodalomban transzfemininitásnak nevezett jelenségre, amikor egy férfiként nevelt személy idegenkedni kezd a férfiszerep-elvárásoktól, és feminin módon fejezi ki magát. A heteroszexualitás az egyik, ha nem a legerősebb társadalmi elvárás a férfiakkal szemben, s miután Tom ennek nem tudott és nem kívánt megfelelni, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy a teljes férfiidentitás megérett a dekonstrukcióra.
A magyarországi visszhangok szembeötlő hasonlóságot mutatnak a heveny buzizással - ám ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Fő érdekességük ugyanis éppen abban rejlik, hogy önmagukat próbálják a homoszexuálisok, sőt a transzneműek és transzszexuálisok védelmezőiként beállítani, Conchita Wurstban pedig ezen sokat szenvedett csoportok elárulóját látják. Borókai Gábor szerint Európában úgy általában "a melegeket sem védik meg a Conchita Wurst típusú visszataszító provokációktól", illetve "egyszerre űznek gúnyt a férfiakból, a nőkből és azokból is, akik a másik szerepébe vágyódnak". Puzsér Róbert azt írja, hogy Tom/Conchita "nyomorúságos vásári mutatványt fabrikál egy létező szexuális zavarból, és nevetségessé teszi mindazt, amit a világ kulturáltabb fele a szabad identitásválasztásról gondol". De még Harrach Péter, a magyar nők nagy barátja is úgy látja, hogy "amikor egy férfi azt mondja magáról, hogy nő, és történetesen még szakálla is van, akkor lehet, hogy jópofaságnak gondoljuk ezt, és addig talán nincs is baj, a baj akkor kezdődik, hogyha pozitív diszkrimináció győztese lesz ez a szakállas nő".
Nem különösebben meglepő a Wurst-gyalázóknak ez a taktikája, mint ahogy a felháborodás mértéke sem. Az áll mögötte, ami általában a másságtól való rettegés középpontjában rejlik: a biológiai esszencializmus és a társadalmilag létrehozott kategóriák kompromisszum nélküli védelme. Azt a nézetet pedig, mely szerint az ember identitása, sorsa génjeibe van kódolva, és élete során ezt csupán meg kell találnia, és be kell teljesítenie, vagy azt a meggyőződést, hogy az elfoglalható identitáspozíciók véges számúak és eleve adottak - mindezeket a hiedelmeket jobban veszélyezteti és erősebben kikezdi egy szakállas női figura, mint akár a homoszexualitás, akár a transzneműség. Utóbbit el lehet könyvelni a természet hibájaként, szexuális zavarként, a szabályt erősítő kivételként - miközben Conchita Wurst fellépése magát a szabály létét kérdőjelezi meg. Lehet törekedni a szexuális másság kijavítására, marginalizálására, akár még elfogadására is, ezzel szemben Conchita Wurst arra kényszerít bennünket, hogy valamilyen módon reflektáljunk gondolkodásunk egyik alapstruktúrájára, a bináris nemi kategóriák létére. Ebben az értelemben Neuwirth akciója valóban provokáció, másként gondolkodásra kényszerítés.
A természet - bár nagy és jóságos úr - néha óhatatlanul hibázik: emberek "idegen testbe zárva" születnek, esetleg "természetellenes vonzalmakat" éreznek. A test a lélek börtöne - tartja a régi mondás, és jól tudjuk, hogy a magyar konzervativizmus mennyire kedveli a régi mondásokat. De Michel Foucault nyomán azt is mondhatjuk: a lélek a test börtöne. Börtöne pedig anynyiban, amennyiben társadalmilag létrehozott, de bensővé tett szerepelvárásaink korlátozzák külső megjelenésünket, életvitelünket, identitásunkat. Olyan elképzelhető életek megvalósítását is lehetetlenné teszik, amelyek egyébként egyetlen embertársunknak sem ártanának.
A választás erkölcse
A fentiekhez képest látszólag más szinten mozgó, azokhoz mégis koherensen illeszkedő érveket is fellelhetünk a morális pánikot keltő ellentábor arzenáljában. Azt mondják például, hogy Conchita Wurst nem "valódi" identitás, producerek hadának kreálmánya csupán. A vita többi résztvevőjéhez hasonlóan nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenőrizni tudjam, vajon Conchita Wurst alakja tényleg Tom Neuwirth fejéből pattant-e ki, vagy segítői is akadtak a színpadi identitás kiötlésében. Ez azonban tökéletesen mindegy. Ha elfogadjuk ugyanis, hogy az ember identitását és sorsát nem determinálják biológiai meghatározottságai, hanem azok az életút folyamán a másokkal folytatott interakciókban alakulnak, máris értelmetlenné válik valódi és hamis identitás megkülönböztetése. Hasonlóképpen el kell vetnünk azt az esszencialista megfontolást is, mely az identitást feltétlenül öncélként értelmezi, így Conchita karakterét éppen célhoz kötöttsége - egy üzenet eljuttatása minél több tévénézőhöz - miatt diszkreditálja. Önmagunk megfigyelése által is rádöbbenhetünk arra, hogy viselkedésünk mindig társas helyzetekben, folytonos célmeghatározások szerint alakul, más és más szituációkban más és más személyiségjegyeink kerülnek előtérbe. Erving Goffmann, a mindennapi élet nagy teoretikusa a dramaturgiai metaforával írta le az ember társas viselkedését. Senki nem ítélhető el azért, mert ahelyett, hogy azt hazudná, hogy saját belső lényegét találta meg, beismeri, hogy folyton változó céljaihoz alakítja viselkedését. Mindaddig persze, amíg viselkedése nem korlátozza mások szabadságát.
Végül foglalkoznunk kell azokkal is, akik azt hányják Wurst szemére, hogy nem a tehetsége, hanem az általa közvetített üzenet miatt nyerte meg a dalfesztivált. Ez az állítás igaz, ugyanakkor triviális. Merthogy semmilyen (előadó-)művészetben, a popműfajban pedig különösen nem lehet egy kizárólag zenei hangokból és mozgássorokból álló valamit megnevezni, amit még "a produktumként" tisztelhetnénk, míg ami ezenfelül megjelenik, azt körítésként elvethetnénk. A poprajongók számára legalább olyan fontos az előadó személye, az általa prezentált identitáskonstrukció és a közvetített üzenet, mint a zenei minőség. Így ez az ellenérv azzal rokonítható, amikor valaki így okoskodik: "semmi bajom a melegekkel, ha otthon, a négy fal között csinálják, az utcán viszont nincs keresnivalója a homoszexuális propagandának". Nem veszik észre - mert magától értetődőnek veszik -, hogy az utcán folyamatos heteroszexuális propaganda folyik, mint ahogy azt sem veszik észre, hogy a popipar üzenetek átadásáról és identitások megerősítéséről - vagy épp a tagadásukról - szól.
Valójában persze a felszólalóknak nem azzal van gondjuk, hogy Conchita Wurst az üzenete miatt nyert, hanem az üzenet tartalmával. Pedig ez az üzenet nem elsősorban a külsőségekről szól; ellenben arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk a nemi szerepeken. Mert ahogyan nem természeti szükségszerűség, hogy a nők magassarkút és sminket hordjanak, én meg farmernadrágot, éppúgy - és ez a fontosabb - az sem magától értetődő, hogy én "férfiasan", a nők pedig "nőiesen" viselkedjenek, és ennek következtében nekem jóval nagyobb esélyem legyen a társadalom privilegizált pozícióit elfoglalni, mint nekik.
Szemben Borókai negatív víziójával, Conchita Wurst győzelme (és az egész genderelmélet) nem valamiféle értékrelativizmus diadalát, hanem a jó élet megválasztásának szabad lehetőségét hirdeti. Ha a jó életbe hagyományosan férfiasnak és hagyományosan nőiesnek tartott magatartásformákat, beállítódásokat, erkölcsöket is beleértünk, akkor lehetőségünk van mindet gyakorolni, függetlenül biológiai és társadalmi nemünktől. A genderelmélet egyben a mások által a jó életről alkotott felfogások akceptálását is jelenti, ameddig azok nem korlátozzák senki szabadságát.
Orbán Viktor idei beiktatási beszédében kijelentette, hogy olyan Európát szeretne, amely tiszteli a gyökereit. Én európaiként és Conchita Wurst hangját meghallva azokhoz is tisztelettel fordulok, akik miként EU-s tagságunkat, úgy a különböző életformák együttélését is csak zéró összegű játékként tudják elképzelni, és a "szakállas nő" felbukkanását máris a heteroszexuális család veszélyeztetéseként értékelik. Nem kérdőjelezem meg magyarságukat vagy európaiságukat, és félelmüket megértve, de el nem fogadva csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy olyan tévedés áldozatai, amelynek következményei egész társadalmunk számára károsak.
