Magyarország uniós csatlakozásának a határon túliakra kiterjedõ következményei mélyrehatók és ellentmondásosak. A részletek iránt érzéketlen, rossz mederben folyó, bizalmatlansággal terhes népszavazási kampányban az ország végre szembesült ezekkel a problémákkal. A kisebbségieket fájdalmas sokkhatás érte, az anyaországi polgárok lelkiismereti dilemma elé kerültek: lehetséges-e e bonyolult, sok részletbõl álló feladatra egyszerû igennel és nemmel válaszolni. Az eredménytelen népszavazás visszautalta a kérdést oda, ahol az elmúlt másfél évtizedben helye lett volna: a parlamentbe.
A sebek megnyíltak, kiderült, hogy új diagnózisra van szükség. A bevett látszatstratégia elvesztette hitelét, hiszen egyben szót értettek a vitatkozók: új nemzetpolitikai programra van szükség. De mi legyen az? Megroggyant az elmúlt másfél évtized "idillikus" kisebbségpolitikája, amelynek egyik kedvenc toposza szerint a kisebbségek énekelve, táncolva védik az identitásukat, "õrzik a lángot" - még ha ez az út a pokolba vezet is; vagy egy zárt, liliputi világot építenek ki az oktatásban, a kultúrában, a gazdálkodásban.
Mi legyen helyette?
A romantikus identitáspolitika agonizáló tereket teremtett, létrehozta az elzárkózó, a modernizációs folyamatoktól szorongó peremmagyarságot. A "szülõföldön maradás" vezéreszméje ellenére a magyar kisebbségek
asszimilációja felülmúlja
az elõzõ évtizedekben megszokottat. Ezt mutatják a legutóbbi könyörtelen népszámlálási adatok. Valahol valamilyen lépésvesztés történt. Kiderült, hogy a kelet-közép-európai és a balkáni rendszerváltás után nem lehet elszigetelni a kisebbségi közösségeket a globális európai trendektõl, a mobilitás új nagy hullámaitól, mert akkor a szülõföldön maradás politikája az indián sátortáborok politikájává válik.
Az anyaország európai csatlakozásának elsõ számú tanulsága, hogy többé nem beszélhetünk általában határon túli magyarokról. Jelenleg egészen más a felvidéki és más a vajdasági helyzet; más az erdélyi és más a kárpátaljai. Az anyaország és a kisebbségi közösségek kapcsolatában máris érzékelhetõk ezek a különbségek, melyek - például Kárpátalja és a Délvidék esetében - növekedni fognak; a Felvidéken viszont csökkennek. Ezt a diszperziót kellene mérsékelni, az új európai helyzetre kell megtalálni a választ. Azok a megoldások, támogatási, együttmûködési, jogi formák, amelyek hosszabb távon szükségesek az egyik kisebbségi közösség számára, nem szükségesek a másik számára. Minden attól függ, hogy az adott kisebbség állama mikor csatlakozott, csatlakozik az unióhoz, és hogy milyen modernizációs erõforrásokkal rendelkezik.
Az igazi kérdés az, hogy a zárt kisebbségi vagy a nyitott kisebbségi közösség eszménye kerekedik-e felül. Az európai integrációs törekvések, a "deterritorialitási", azaz "területtelenítési" politikák függ-vényében a kettõs állampolgárság és a szülõföldön maradás nem áll szemben egymással, hanem kiegészíti egymást. Egyetlen országnak sem okoz károkat, legkevésbé a kisebbségnek, ha létezik egy foglalkozásából, érdeklõdésébõl, kultúrájából, életvitelébõl, modernizációs stratégiájából, lokális helyismeretébõl következõen dinamikus, kettõs kötõdésû réteg.
Két területen mutatkozik meg különösképpen az új megközelítés szükségessége: a tudástõke és a munka világában.
A hagyományos felfogás szerint a kisebbségnek szüksége van saját oktatási rendszerre, egyetemre, fõiskolára. Bizonyosan jobb, ha létezik ilyen rendszer, mint ha nem, hisz az utóbbi esetben a kisebbség elveszítheti saját kultúráját. Ám ha ez a rendszer nem kapcsolódik be az adott ország és régió hálózatába, úgy csak az anyaország részére képez
munkaerõt, esetleg
munkaerõ-felesleget, ahelyett, hogy az egész régió szükségleteit elégítené ki. Magyarország például érdekelt az együttmûködésben a balkáni világgal a régió európai integrációjának támogatásában. Ezért azt az oktatási rendszert kell támogatni, amely hatékonyan, speciális képzéssel, szakmai elit formálásával kapcsolódik a folyamatba. A kisebbségi viszonylatokban olyan multidiszciplináris oktatási intézményekre van szükség, amelyek komparatív módszerekkel, a kettõs és a többszörös identitástöbblet birtokában megfelelõ jogi, közgazdasági, menedzser szakembereket képeznek. A vitális pontokon nemcsak a magyarul folyó egyetemi oktatást szorgalmaznák, hanem az angol nyelvût is, kiegészítve természetesen a szerbbel, a románnal stb. Kolozsvári vagy újvidéki speciális vagy posztgraduális stúdiumokon nemcsak az erdélyi, a délvidéki magyar diákok tanulnának, hanem esetleg budapestiek vagy debreceniek is; de bukaresti románok és belgrádi szerbek is. Ez csak egy példa arra, hogyan mûködne a defenzív helyébe lépõ offenzív oktatási támogatási rendszer. Hogy ezekrõl a kérdésekrõl kevés szó esik, az nem a nemzetpolitika hiányával, hanem mindkét oldal nemzetpolitikai maradiságával magyarázható.
De nem csak az elitrõl van szó! Gyakran elhangzik, hogy a szülõföldön maradás varázspálcáját a kisebbségi vállalkozói réteg hivatott kézbe venni. Való igaz: jobb, ha van egy ilyen vállalkozói réteg, mint ha nincs. De félõ, hogy ez a politika csak egy új klientúrát szül, fõleg, ha nem ügyel senki a munkavállalói rétegre. A kisebbségi világ legégetõbb problémája a gazdasági átalakulások szellemé-ben történõ munkaerõképzés és a gyors átképzés. A Vajdaságban hiába jelentkezik a magyar vállalkozó, hiába szállingózik az osztrák, a szlovén, az amerikai, ha nincs megfelelõ munkaerõ az autarkiában megrekedõ kisebbségi közösségben. Az a program, amely ezt nem tudja szorgalmazni, akarva-akaratlanul látványpolitikába fullad. Természetesen ebben a vonatkozásban is érvényes az említett különbségtétel a szomszédos államok kisebbségi közösségei között.
Szlovákiában a megfelelõ uniós rendszer biztosítja a feltételeket, csak élni kell vele, s aki akar, az majd él is. Szerbia és Ukrajna belátható idõn belül nem lesz abban a helyzetben, hogy érvényesüljön az uniós rendszer. Itt egy alternatív rendszer kialakítására van szükség. Románia köztes helyzetében átmeneti, hézagpótló szisztémán kell gondolkodni.
Szerbiában a politikai és gazdasági válság várhatóan tovább mélyül, az uniós csatlakozásra a közeljövõben hiába számítunk. A szülõföldön maradás politikája szándéka ellenére is megreked a romantikus és meddõ nemzetpolitika szintjén, ha nem biztosítja a mobilitást, például a könnyített munkavállalási jogot az anyaországban - természetesen a munkaerõpiac befogadóképességének megfelelõen -, hiszen ebben a közösségben a maradás feltétele a mobilitás. A képzett munkaerõ számára van visszaút, ha az út tisztázott és törvényben pontosan megfogalmazott. Ez az a pont, ahol a kettõs állampolgárság is a szülõföldön maradás szolgálatába szegõdik, ellenkezõ esetben például a hazaláncolt sikeres kisebbségi vállalkozó olyan versenyfeltételek közé kerül, amelyben szükségszerûen vereségre van ítélve. Ugyanez vonatkozik a szakmai, értelmiségi elitre, amely egyszerûen erodálódik, zártságra, maradiságra s nemzeti szólamok kétségbeesett ismételgetésére, mucsaiságra lesz ítélve, ha Európából kizárva, Magyarországtól elszakítva nem marad számára megfelelõ kommunikációs és mozgástér. Vagy marad a menekülés. Ez a folyamat már javában zajlik. A kilencvenes évek elején kezdõdött, amikor a szülõföldön maradás jegyében megfogalmazott politika ellenére a szakmai, értelmiségi elit jelentõs része kivándorolt. Nemcsak Magyarországra, hanem Nyugatra is, ami önmagában nem lenne baj, ha nem kellett volna felégetni - fõleg az anyaországba áttelepülteknek - a visszatérés hídjait, s felszámolni a kettõs kötõdés egyensúlyát.
Az ingázás, az egyrészt gazdasági és politikai kényszerbõl, másrészt a modern világ új dinamikájából fakadó mobilitás keretei átgondolt és megfontolt, a részletkérdésekre is érzékeny törvényekkel biztosíthatók. E tekintetben a népszavazás "kudarca" jó lecke. Kimondta, hogy nincs gyõztes és vesztes, de mindenki vesztes lehet, ha Magyarország nem képes felismerni európai integrációjából következõ új lehetõségeit és kötelezettségeit.
