Szerbia, a mintaország
A harsonázásból kivették a részüket a funkcionáriusi fotellel rendelkező kisebbségi vezetők is. Kasza József, a szerbiai kormány alelnöke az újvidéki Magyar Szóban kijelentette, hogy a törvény alapján a nemzeti kisebbségek kisebbségi tanácsainak vétójoga lesz. A kisebbségvédelmi törvényben ilyesmiről szó sincs. Korhecz Tamás, a vajdasági kisebbségügyi miniszter és Kasza párttársa erre is rálicitált, és közhírré tette, hogy Szent István-napon az újvidéki városházán az állami zászló mellett a magyar zászló fog lobogni. Nos, ez sem fog megtörténni, mert éppen a Kasza József vezetésével megalkotott önkormányzati törvény kimondja, hogy az önkormányzati intézményekben a jugoszláv, illetve a szerb állami zászló mellett csak a város zászlaja tűzhető ki. Mi több, a kisebbségvédelmi törvény határozottan tiltja, hogy a kisebbség a saját anyaországának zászlaját és jelvényeit használja, és a kisebbségi nemzeti tanácsnak épp az az egyik legfontosabb feladata, hogy új nemzeti zászlót és jelvényeket kreáljon. A törvény már meghozatala pillanatában megmutatta igazi arcát: a megbízható magyarok sokkal euforikusabban fogadták, mint a többségi politikusok, akik nem emlegették olyan elragadtatottan, hogy Európa legjobb törvényéről van szó. A budapesti diplomácia is örömmámorban úszott, a magyar Külügyminisztérium annyira magasra értékelte a kisebbségi törvényt, hogy Szerbia hirtelen európai mintaország lett. Így kellett meghálálni azt, hogy Szerbia struccpolitikát folytatott a státustörvénnyel kapcsolatban.
A kisebbségek civil szervezetei és a kormányzati szereppel nem rendelkező magyar kisebbségi pártok felemás megoldást láttak a kisebbségvédelmi törvényben, amely megfogalmazásaiban bizonytalan, retorikai szinten viszont kielégíti a nemzetközi közösség elvárásait. Ettől függetlenül azonban előrelépésnek tekintendő, akárcsak a többi, szintén nemzetközi nyomásra született törvény. Legalább azért, mert méltányos politikai szándékokról tesz tanúságot.
A törvényt a jó szándék és a jelenlegi belső politikai zűrzavar ellentmondása határozza meg. A legfontosabb kitételeket ugyanis nem kijelentő, hanem feltételes módban fogalmazta a törvényalkotó. Az állam "igyekezni fog", "törekszik arra, hogy": ezek a szlogenek határozzák meg a törvény nyelvi közegét.
Abban a pillanatban azonban, amint lényeges, normatív definíciók jönnének sorra, a törvény nem szolgál egyértelmű megfogalmazásokkal. Nem nevesíti például a nemzeti kisebbségeket, amivel nyilvánvalóvá teszi: az állam nincs tisztában azzal, hogy melyek a területén élő kisebbségek. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a jogok gyakorlati alkalmazását százalékos küszöbhöz kösse. A törvény szerint azok a kisebbségek élvezik a teljes értékű kisebbségi jogokat, amelyek egy településen legalább 15 százalékot tesznek ki. Az előkészületek során személyesen 6 százalékos küszöböt vagy pedig 3000-es lélekszámot javasoltam, amit például Finnországban tartalmaz a hasonló törvény. A kormány azonban az "európaibb" megoldást választotta, annak ellenére, hogy nálunk a kisebbségi közösségek felaprózottabbak. Kiderült azonban, hogy ez represszívebb, mint a Milosevic szerbiai alkotmányából eredő jogok rendszere. Ezért menteni kellett a menthetőt: a törvényhozó kikötötte, hogy a törvény meghozatalakor érvényes jogok nem vonhatók meg, mert- hogy ezek "örökölt jogok".
Ezzel viszont teljes lett a zűrzavar.
Milosevic érdemei
Ez a kitétel egyértelműen arra utal, hogy nem lehet visszavonni azokat a jogokat, amelyeket Milosevic alkotmánya és az ebből eredő törvények biztosítottak. És mivel Milosevic rendszere vált a legmagasabb európai mércévé, a szocialisták is nagylelkűen elfogadták a törvényt, hiszen az ő szellemüket szentesíti. Még Seselj pártja sem tétovázott sokat, és megszavazta a törvényjavaslatot, nyilvánvalóan ugyanezen oknál fogva. Nem kizárt, hogy Slobodan Milosevic a hágai törvényszék előtt éppen ezzel a törvénnyel fogja bizonyítani helyes kisebbségi politikáját. Mégpedig budapesti igazoló pecséttel!
És ezzel még távolról sincs vége a bonyodalmak sorának. A törvény meghozatala előtt más mércét irányzott elő a szerbiai és mást a montenegrói alkotmány. Az utóbbi szabályozás sokkal liberálisabb volt, ennélfogva az örökölt jogok is eltérő szinten állapodtak meg. A szerbiai muzulmánok például kevesebb jogot örököltek, mint a montenegróiak. De még ez sincs minden esetben így. A törvény meghozatalakor a dél-szerbiai albánok a Covic-csomagnak köszönhetően speciális jogokat élveztek, amelyek kiterjedtebbek voltak, mint a vajdasági magyaroké vagy románoké. De a leglesújtóbb a romák vagy a horvátok helyzete. Mivel ők nem rendelkeznek örökölt jogokkal, számukra marad a Milosevic törvényeinél represszívebb 15 százalékos küszöb, amit településenként aligha érhetnek el - annak ellenére, hogy lélekszámuk alapján a legnépesebb kisebbségek közé tartoznak.
A megbízható magyarok
A törvény másik nóvuma a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak létrehozása. Az első gondolatunk az lehetne, hogy ezzel létrejön a személyi elvű autonómia. A törvénycikkelyek azonban nem támasztják alá ezt a vélekedést. A kisebbségi tanácsoknak az a legpontosabban meghatározott joga, hogy érvényesíthetik a törvény azon rendelkezését, mely szerint a kisebbségek nem használhatják más állam zászlaját és jelképeit, csak a saját nemzeti zászlójukat, amit ezeknek a tanácsoknak kell javasolniuk. A kisebbségi tanácsoknak tehát ki kell találniuk egy zászlót, majd jóváhagyásra fel kell terjeszteniük ezeket a szövetségi kormány által kinevezett szövetségi kisebbségi tanácshoz. Ezenkívül főleg tanácsadói feladatokkal ruházták fel őket: a hatalom kikérheti véleményüket, ők pedig kifejthetik. Arra az esetre, ha a két vélemény különbözik, a törvény semmiféle rendelkezést, megoldási eljárást nem ír elő. Bár a nemzeti tanácsok ezenkívül elláthatnak olyan feladatokat is, amelyekre az állam felhatalmazza őket, az, hogy ez megtörténik-e vagy sem, mindig az adott politikai erőviszonyoktól függ. A törvény ily módon legitimálja a voluntarista paternalizmust. Minden attól függ majd, hogy az állam vajon elégedett-e az adott kisebbségi tanáccsal.
Ám az állam annyira bebiztosította magát, hogy egyáltalán nem kell tartania a kisebbségi tanácsok esetleges renitenskedésétől.
A kisebbségi tanácsokba nem lesznek közvetlen, demokratikus választások: ezeket a testületeket az elektorok gyűlése választja meg. Elektor pedig az lesz, akit valamely - önkormányzati, tartományi, köztársasági vagy szövetségi - törvényhozói testületbe a "rendes" önkormányzati vagy parlamenti választásokon megválasztanak. Ugyanakkor a jelenlegi ötszázalékos választási küszöb miatt a kisebbségi közösségek aligha tudnak önálló törvényhozási képviselőt juttatni a szerb köztársasági vagy a szövetségi parlamentbe; de sok csoport még a vajdaságiba sem. A kisebbségi politikai elit ily módon annak alapján verbuválódik majd, hogy melyik többségi párt milyen politikai feltételekkel köt koalíciót velük. Valójában a többségi pártok szelektálják a kisebbségi pártokat. Ez a helyzet egyértelműen a kommunista rendszerben gyakorlattá vált szelektív káderpolitikával mutat analógiát. Más, mint a kisebbségi csoporton belüli etnokrácia, nem is következhet belőle; ez a politikai folyamat a kisebbségi közösségekben az egypártrendszer szerkezetét hozza vissza.
Az elektorok rendszere más torzulásokat is szül. Mivel még a romák számaránya sem éri el minden körzetben a lakosság 15 százalékát, az elektori csapat különböző delegálási rendszer alapján áll öszsze, igen gyönge legitimációs alappal, ami elkerülhetetlenül viszályt szül a roma közösségen belül. Ebben az esetben, de más esetekben is a divide et impera elve fog érvényesülni. A magyar kisebbségen belül már ez az elv működik. Lesújtó következményekkel. De azokban a közösségekben, ahol közvetett választásokon múlik az elektorok összetétele, szükségszerűen belső diszkrimináció jön létre. A szerbiai magyar közösség mintegy fele nem homogén tömbben él: nekik értelemszerűen jóval nehezebb, ha ugyan nem lehetetlen lesz saját képviselőket választaniuk a helyi önkormányzatokba vagy a különféle szintű parlamentekbe. Ez azt is jelenti, hogy nem tudnak elektorokat állítani az elektori gyűlésre. A nem homogén tömbben élő magyarok szavazata tehát a kisebbségi tanácsi választásokon kevesebbet ér, vagy akár el is veszhet. Hasonló a helyzet a horvátok esetében is: a zombori horvát szavazata nem fog annyit érni, mint a szabadkaié, ha az utóbbié egyáltalán ér valamit, mert az attól függ, hogy a kormány elismeri-e a bunyevác nemzet létezését, vagy nem.
Ez az aránytalanság csak egy módon küszöbölhető ki: a kisebbségek közvetlen demokratikus választási jogának elismerésével. Sajnos a jelenleg is uralkodó bizalmatlanságból eredően ez nem következett be. A többségnek most megadatik a lehetőség, hogy az identitáspolitikai szférában kiválassza a saját megbízható magyarjait, ruszinjait, románjait, romáit. Mint ahogy eddig is történt.
A kisebbségi tanácsoknak tehát nemcsak a jogkörük igen szerény, de a törvény szinte automatikusan gondoskodik a lojalitásukról is. Nem csoda, hogy Rasim Ljajic kisebbségügyi miniszter Esterházy-tortával és multikulturális süteményekkel ünnepelte meg a megszületésüket. Ráadásul, bár a törvény tényleg életbe lépett, végrehajtását csak újabb törvények meghozatala teszi lehetővé. A jugoszláv federáció radikális átalakulása pedig bizonytalan időre elodázza a kisebbségi kérdés törvényes kezelését. Túl korai volt tehát a szabadkai és a budapesti eufória. Az új kisebbségi törvényt méltán hasonlíthatjuk a Rasim Ljajic-féle multikulturális tortához. Díszes és tetszetős: de sok rajta a hab, és kevés benne a torta.
A szerző író.
