Végel László: Multikulturális habverés (Új törvény a nemzeti kisebbségekről Jugoszláviában)

publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aszerbiai kisebbségek több mint egy évtizedig azt hallgatták, hogy a legmagasabb európai mércéket kielégítő törvényekkel szabályozzák életüket. Ez a hiedelem mély gyökeret eresztett a köztudatban, úgyhogy a kilencvenes években a milosevici rendszer legelszántabb ellenfelei között is alig akadt, aki a kisebbségek elnyomásával vádolta volna a rendszert. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék választási kampányában és az ellenzék vezetőinek október 5-e utáni epikus kinyilatkoztatásaiban szinte szóba sem jött a kisebbségi kérdés, vagy az, hogy a kisebbség helyzetén is javítani kellene. Ezért a közvéleményt meglehetősen felkészületlenül érte az új törvény meghozatala. Ezzel párhuzamosan az is kiszivárgott, hogy az Európa Tanács szerint új kisebbségi törvény nélkül szóba sem jöhet Jugoszlávia felvétele az Európa Tanácsba. Kiderült az is, hogy az előző szabályozás nem felelt meg az európai mércéknek, ám ezt nem vallotta be senki. Tény azonban, hogy - mint annyi más új törvény esetében - az impulzus kívülről jött. Ezek után a kisebbségvédelmi törvény szerzői avval kürtölték tele a sajtót, hogy Európa egyik legmodernebb törvényéről van szó: vagyis a kisebbségvédelem terén megint csúcsteljesítményre vagyunk képesek, ami az etnikai háború után egyenesen szenzációszámba megy.

Aszerbiai kisebbségek több mint egy évtizedig azt hallgatták, hogy a legmagasabb európai mércéket kielégítő törvényekkel szabályozzák életüket. Ez a hiedelem mély gyökeret eresztett a köztudatban, úgyhogy a kilencvenes években a milosevici rendszer legelszántabb ellenfelei között is alig akadt, aki a kisebbségek elnyomásával vádolta volna a rendszert. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék választási kampányában és az ellenzék vezetőinek október 5-e utáni epikus kinyilatkoztatásaiban szinte szóba sem jött a kisebbségi kérdés, vagy az, hogy a kisebbség helyzetén is javítani kellene. Ezért a közvéleményt meglehetősen felkészületlenül érte az új törvény meghozatala. Ezzel párhuzamosan az is kiszivárgott, hogy az Európa Tanács szerint új kisebbségi törvény nélkül szóba sem jöhet Jugoszlávia felvétele az Európa Tanácsba. Kiderült az is, hogy az előző szabályozás nem felelt meg az európai mércéknek, ám ezt nem vallotta be senki. Tény azonban, hogy - mint annyi más új törvény esetében - az impulzus kívülről jött. Ezek után a kisebbségvédelmi törvény szerzői avval kürtölték tele a sajtót, hogy Európa egyik legmodernebb törvényéről van szó: vagyis a kisebbségvédelem terén megint csúcsteljesítményre vagyunk képesek, ami az etnikai háború után egyenesen szenzációszámba megy.

Szerbia, a mintaország

A harsonázásból kivették a részüket a funkcionáriusi fotellel rendelkező kisebbségi vezetők is. Kasza József, a szerbiai kormány alelnöke az újvidéki Magyar Szóban kijelentette, hogy a törvény alapján a nemzeti kisebbségek kisebbségi tanácsainak vétójoga lesz. A kisebbségvédelmi törvényben ilyesmiről szó sincs. Korhecz Tamás, a vajdasági kisebbségügyi miniszter és Kasza párttársa erre is rálicitált, és közhírré tette, hogy Szent István-napon az újvidéki városházán az állami zászló mellett a magyar zászló fog lobogni. Nos, ez sem fog megtörténni, mert éppen a Kasza József vezetésével megalkotott önkormányzati törvény kimondja, hogy az önkormányzati intézményekben a jugoszláv, illetve a szerb állami zászló mellett csak a város zászlaja tűzhető ki. Mi több, a kisebbségvédelmi törvény határozottan tiltja, hogy a kisebbség a saját anyaországának zászlaját és jelvényeit használja, és a kisebbségi nemzeti tanácsnak épp az az egyik legfontosabb feladata, hogy új nemzeti zászlót és jelvényeket kreáljon. A törvény már meghozatala pillanatában megmutatta igazi arcát: a megbízható magyarok sokkal euforikusabban fogadták, mint a többségi politikusok, akik nem emlegették olyan elragadtatottan, hogy Európa legjobb törvényéről van szó. A budapesti diplomácia is örömmámorban úszott, a magyar Külügyminisztérium annyira magasra értékelte a kisebbségi törvényt, hogy Szerbia hirtelen európai mintaország lett. Így kellett meghálálni azt, hogy Szerbia struccpolitikát folytatott a státustörvénnyel kapcsolatban.

A kisebbségek civil szervezetei és a kormányzati szereppel nem rendelkező magyar kisebbségi pártok felemás megoldást láttak a kisebbségvédelmi törvényben, amely megfogalmazásaiban bizonytalan, retorikai szinten viszont kielégíti a nemzetközi közösség elvárásait. Ettől függetlenül azonban előrelépésnek tekintendő, akárcsak a többi, szintén nemzetközi nyomásra született törvény. Legalább azért, mert méltányos politikai szándékokról tesz tanúságot.

A törvényt a jó szándék és a jelenlegi belső politikai zűrzavar ellentmondása határozza meg. A legfontosabb kitételeket ugyanis nem kijelentő, hanem feltételes módban fogalmazta a törvényalkotó. Az állam "igyekezni fog", "törekszik arra, hogy": ezek a szlogenek határozzák meg a törvény nyelvi közegét.

Abban a pillanatban azonban, amint lényeges, normatív definíciók jönnének sorra, a törvény nem szolgál egyértelmű megfogalmazásokkal. Nem nevesíti például a nemzeti kisebbségeket, amivel nyilvánvalóvá teszi: az állam nincs tisztában azzal, hogy melyek a területén élő kisebbségek. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a jogok gyakorlati alkalmazását százalékos küszöbhöz kösse. A törvény szerint azok a kisebbségek élvezik a teljes értékű kisebbségi jogokat, amelyek egy településen legalább 15 százalékot tesznek ki. Az előkészületek során személyesen 6 százalékos küszöböt vagy pedig 3000-es lélekszámot javasoltam, amit például Finnországban tartalmaz a hasonló törvény. A kormány azonban az "európaibb" megoldást választotta, annak ellenére, hogy nálunk a kisebbségi közösségek felaprózottabbak. Kiderült azonban, hogy ez represszívebb, mint a Milosevic szerbiai alkotmányából eredő jogok rendszere. Ezért menteni kellett a menthetőt: a törvényhozó kikötötte, hogy a törvény meghozatalakor érvényes jogok nem vonhatók meg, mert- hogy ezek "örökölt jogok".

Ezzel viszont teljes lett a zűrzavar.

Milosevic érdemei

Ez a kitétel egyértelműen arra utal, hogy nem lehet visszavonni azokat a jogokat, amelyeket Milosevic alkotmánya és az ebből eredő törvények biztosítottak. És mivel Milosevic rendszere vált a legmagasabb európai mércévé, a szocialisták is nagylelkűen elfogadták a törvényt, hiszen az ő szellemüket szentesíti. Még Seselj pártja sem tétovázott sokat, és megszavazta a törvényjavaslatot, nyilvánvalóan ugyanezen oknál fogva. Nem kizárt, hogy Slobodan Milosevic a hágai törvényszék előtt éppen ezzel a törvénnyel fogja bizonyítani helyes kisebbségi politikáját. Mégpedig budapesti igazoló pecséttel!

És ezzel még távolról sincs vége a bonyodalmak sorának. A törvény meghozatala előtt más mércét irányzott elő a szerbiai és mást a montenegrói alkotmány. Az utóbbi szabályozás sokkal liberálisabb volt, ennélfogva az örökölt jogok is eltérő szinten állapodtak meg. A szerbiai muzulmánok például kevesebb jogot örököltek, mint a montenegróiak. De még ez sincs minden esetben így. A törvény meghozatalakor a dél-szerbiai albánok a Covic-csomagnak köszönhetően speciális jogokat élveztek, amelyek kiterjedtebbek voltak, mint a vajdasági magyaroké vagy románoké. De a leglesújtóbb a romák vagy a horvátok helyzete. Mivel ők nem rendelkeznek örökölt jogokkal, számukra marad a Milosevic törvényeinél represszívebb 15 százalékos küszöb, amit településenként aligha érhetnek el - annak ellenére, hogy lélekszámuk alapján a legnépesebb kisebbségek közé tartoznak.

A megbízható magyarok

A törvény másik nóvuma a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak létrehozása. Az első gondolatunk az lehetne, hogy ezzel létrejön a személyi elvű autonómia. A törvénycikkelyek azonban nem támasztják alá ezt a vélekedést. A kisebbségi tanácsoknak az a legpontosabban meghatározott joga, hogy érvényesíthetik a törvény azon rendelkezését, mely szerint a kisebbségek nem használhatják más állam zászlaját és jelképeit, csak a saját nemzeti zászlójukat, amit ezeknek a tanácsoknak kell javasolniuk. A kisebbségi tanácsoknak tehát ki kell találniuk egy zászlót, majd jóváhagyásra fel kell terjeszteniük ezeket a szövetségi kormány által kinevezett szövetségi kisebbségi tanácshoz. Ezenkívül főleg tanácsadói feladatokkal ruházták fel őket: a hatalom kikérheti véleményüket, ők pedig kifejthetik. Arra az esetre, ha a két vélemény különbözik, a törvény semmiféle rendelkezést, megoldási eljárást nem ír elő. Bár a nemzeti tanácsok ezenkívül elláthatnak olyan feladatokat is, amelyekre az állam felhatalmazza őket, az, hogy ez megtörténik-e vagy sem, mindig az adott politikai erőviszonyoktól függ. A törvény ily módon legitimálja a voluntarista paternalizmust. Minden attól függ majd, hogy az állam vajon elégedett-e az adott kisebbségi tanáccsal.

Ám az állam annyira bebiztosította magát, hogy egyáltalán nem kell tartania a kisebbségi tanácsok esetleges renitenskedésétől.

A kisebbségi tanácsokba nem lesznek közvetlen, demokratikus választások: ezeket a testületeket az elektorok gyűlése választja meg. Elektor pedig az lesz, akit valamely - önkormányzati, tartományi, köztársasági vagy szövetségi - törvényhozói testületbe a "rendes" önkormányzati vagy parlamenti választásokon megválasztanak. Ugyanakkor a jelenlegi ötszázalékos választási küszöb miatt a kisebbségi közösségek aligha tudnak önálló törvényhozási képviselőt juttatni a szerb köztársasági vagy a szövetségi parlamentbe; de sok csoport még a vajdaságiba sem. A kisebbségi politikai elit ily módon annak alapján verbuválódik majd, hogy melyik többségi párt milyen politikai feltételekkel köt koalíciót velük. Valójában a többségi pártok szelektálják a kisebbségi pártokat. Ez a helyzet egyértelműen a kommunista rendszerben gyakorlattá vált szelektív káderpolitikával mutat analógiát. Más, mint a kisebbségi csoporton belüli etnokrácia, nem is következhet belőle; ez a politikai folyamat a kisebbségi közösségekben az egypártrendszer szerkezetét hozza vissza.

Az elektorok rendszere más torzulásokat is szül. Mivel még a romák számaránya sem éri el minden körzetben a lakosság 15 százalékát, az elektori csapat különböző delegálási rendszer alapján áll öszsze, igen gyönge legitimációs alappal, ami elkerülhetetlenül viszályt szül a roma közösségen belül. Ebben az esetben, de más esetekben is a divide et impera elve fog érvényesülni. A magyar kisebbségen belül már ez az elv működik. Lesújtó következményekkel. De azokban a közösségekben, ahol közvetett választásokon múlik az elektorok összetétele, szükségszerűen belső diszkrimináció jön létre. A szerbiai magyar közösség mintegy fele nem homogén tömbben él: nekik értelemszerűen jóval nehezebb, ha ugyan nem lehetetlen lesz saját képviselőket választaniuk a helyi önkormányzatokba vagy a különféle szintű parlamentekbe. Ez azt is jelenti, hogy nem tudnak elektorokat állítani az elektori gyűlésre. A nem homogén tömbben élő magyarok szavazata tehát a kisebbségi tanácsi választásokon kevesebbet ér, vagy akár el is veszhet. Hasonló a helyzet a horvátok esetében is: a zombori horvát szavazata nem fog annyit érni, mint a szabadkaié, ha az utóbbié egyáltalán ér valamit, mert az attól függ, hogy a kormány elismeri-e a bunyevác nemzet létezését, vagy nem.

Ez az aránytalanság csak egy módon küszöbölhető ki: a kisebbségek közvetlen demokratikus választási jogának elismerésével. Sajnos a jelenleg is uralkodó bizalmatlanságból eredően ez nem következett be. A többségnek most megadatik a lehetőség, hogy az identitáspolitikai szférában kiválassza a saját megbízható magyarjait, ruszinjait, románjait, romáit. Mint ahogy eddig is történt.

A kisebbségi tanácsoknak tehát nemcsak a jogkörük igen szerény, de a törvény szinte automatikusan gondoskodik a lojalitásukról is. Nem csoda, hogy Rasim Ljajic kisebbségügyi miniszter Esterházy-tortával és multikulturális süteményekkel ünnepelte meg a megszületésüket. Ráadásul, bár a törvény tényleg életbe lépett, végrehajtását csak újabb törvények meghozatala teszi lehetővé. A jugoszláv federáció radikális átalakulása pedig bizonytalan időre elodázza a kisebbségi kérdés törvényes kezelését. Túl korai volt tehát a szabadkai és a budapesti eufória. Az új kisebbségi törvényt méltán hasonlíthatjuk a Rasim Ljajic-féle multikulturális tortához. Díszes és tetszetős: de sok rajta a hab, és kevés benne a torta.

A szerző író.

publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk