Vízben vagyunk

  • Czabán Gy. Ursus
  • 2006. június 22.

Publicisztika

Vasárnap, a focivébé sűrű árnyékában a magyar vízilabda-válogatott Világkupa-döntőt játszott.

Vasárnap, a focivébé sűrű árnyékában a magyar vízilabda-válogatott Világkupa-döntőt játszott. Hazai pályán, a legfőbb rivális Szerbia ellen. E rivalizálás tétje a világelsőség - még akkor is, ha a Világkupa jelentőségéről lehetne vitatkozni.

A párviadal e fordulójában a magyar nemzeti válogatott alulmaradt. Ami, ha a jegyzőkönyvekben szereplő eredményt (10:9) vesszük figyelembe, még túlélhető lenne, s jó szívvel bízhatnánk a mihamarabbi visszavágásban. Ám ennél sajnos jóval többről van szó: Magyarország morálisan is vereséget szenvedett, s ezt nem fogjuk egykönnyen kiheverni.

Történt ugyanis, hogy a mérkőzés utolsó pillanataiban, szerb vezetésnél, mikor épp szabaddobáshoz jutottunk, Kemény Dénes szövetségi kapitány időt kért. Csapata úgy reagált, mintha nem tette volna: az időkérés miatt leálló szerbekkel mit sem törődve, elvégezték a szabaddobást, s az átadásból megszületett az egyenlítő gól. Mire föl a magyar vezető letagadta, amit csinált. A zsűri és a játékvezetők némi habozás után, s a szerb csapat minden jogos tiltakozása ellenére megítélték a gólt, s jöhetett a hosszabbítás. Amit a szerbek végül is megnyertek. Helyreállt a rend, s győzött az igazság, mondhatnánk erre könnyű szívvel.

De nem lehet a szívünk könnyű mégsem.

Kemény Dénesnek volt egy pillanatnyi ideje, amikor azt kellett mérlegelnie, hogy mi a fontosabb, a győzelem lehetőségének az ébrentartása vagy a becsület - és ő kicsinylelkűnek bizonyult. A víz felé mutatott jelet a bírók és a zsűri talán látta, talán nem - ha igen, ők is benne voltak -, de Keménynek tudnia kellett, hogy mit tesz. Akkor is, amikor mutat, és akkor is, amikor letagadja. A csapatnak úgyszintén. Különben ők is leállnak, akárcsak a szerbek. És ne magyarázza ezt senki azzal, hogy a bírók "a javunkra tévedtek, megesik". Hisz nem ez történt. És avval sem, hogy ennyi belefér. Hogy a kétszeres olimpiai bajnok pólócsapat szövetségi kapitánya tudatosan megtéveszti az ellenfél játékosait, hogy csal, az nem fér bele semmibe. Az nem sport. Sokkal több, vagy sokkal kevesebb annál - de nem az.

A sport (meg az élet) már csak olyan, hogy adódnak szituációk, amikor kortynyi idő alatt dől el világok sorsa. Maradva a sportnál: Talmácsinak tavaly Katarban csak másodperctöredékei voltak, hogy eldöntse, ráhúzza-e a gázt, vagy se. Ráhúzta, s azóta azt szívja. Ha még csak ő! Mert nem a végeredmény fényében döntött rosszul Kemény Dénes. Nem igaz az, hogy a győztesnek minden meg van bocsájtva. Talmácsi akkor speciel győzött. Azóta se. A sport csak addig érdekes, amíg kiveti magából a csalókat. És ki is veti - mert erősebb náluk. Kemény mindannyiunk önbecsülése szempontjából hozott bűnös döntést. A kár hosszú távú és felbecsülhetetlen.

Neked ajánljuk