Pauler Tamás

Örvényben

Az orbáni "újjászervezés" lényege

  • Pauler Tamás
  • 2013. január 19.

Publicisztika

A fülkeforradalom, a Nemzeti Együttműködés Rendszere és az elszámoltatás narratívái 2012-re kifulladtak, a kormánypárti értelmezési keretben a gazdasági szabadságharc és egy homályos országátalakítás, "újjászervezés" missziója került a helyükre. A valóságban pedig a második Orbán-kormány harmadik évét a sodródás és a folyamatossá vált megszorítási spirál határozta meg.

Mint Bernát a ménkűhöz

A ciklus eleji unortodoxia meghozta a gyümölcsét: egyrészt a banki finanszírozás ellehetetlenítésével és a magyar kormányzattal szembeni befektetői bizalom végletes erodálásával idén recesszióba került a magyar gazdaság, másrészt pedig a magán-nyugdíj-pénztári megtakarítások tavalyi elégetése után mindenki számára kiderült, hogy ordas nagy lyuk tátong mind az idei, mind a következő évi költségvetési pályán. Az év elején még a valutaválság szele is meglegyintette az országot, amikor új csúcsot döntött az euró árfolyama és a CDS-felár.

A kormányzat minden bizonynyal meg volt győződve, hogy mindez csak az ellene dolgozó sötét háttérhatalmak mesterkedése, mert a növekedési problémák gyökereit figyelmen kívül hagyva rövid távú, ortodox tűzoltásba kezdett: adót emelt, és fűnyíróelven vagdosott kormányzati kiadásokat. Havonta, kéthavonta követték egymást a kiigazító csomagok. Mintha a kormány folyamatosan meg lett volna és meg lenne győződve arról, hogy az általa 2010-ben megálmodott új gazdaságnak (minden időpillanatban) már csak néhány hónapra lenne szüksége ahhoz, hogy a miniszterelnök által várt kirobbanó növekedést ténylegesen produkálja. Az érdemi növekedés megindulásának törvényszerű elmaradása aztán újabb tűzoltást és újabb, a növekedés ellen ható megszorításokat szült. Mindezek hatásaként a két éve még 5 százalékra, tavaly ilyenkor pedig 3 százalékra várt 2013-as kormányzati növekedési előrejelzésből idén év közepére 1,5 százalék, utána pedig 0,9 százalék lett, az elemzői konszenzus pedig stagnálást vetít előre.

Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a következő választások előtti kampányidőszakban jó esetben a még érzékelhetetlen 1-2 százalékos növekedést, rossz esetben stagnálást vagy visszaesést fog elszenvedni az ország. A valutaválságot - már csak politikai önérdekből is, vélhetően trükkök százaival - el fogja hárítani a kormányzat, ez azonban csak a katasztrófa-forgatókönyv elkerülésére lesz elegendő. Nem látszik ma olyan tényező, ami egy érdemben gyarapodó, a jövőbe vetett bizalommal teli magyar gazdaságot eredményezne 2013 végére. Minden jel szerint a ciklus végére sem lesz a lakossági fogyasztás érdemben nagyobb, mint volt a 2010-es kormányváltáskor. A gazdasági szabadságharc és az unortodox ámokfutás a kormányfő saját igazába vetett mély meggyőződése ellenére újabb elvesztegetett éveket eredményezett.

Észrevétlen rombolás

Az év legnagyobb hatású kormányzati cselekvése az önkormányzati rendszer radikális újraszabása volt. A helyhatóságokat a járási hivatalok megszervezésével, illetve közoktatási, szociális intézményeik államosításával a kétharmados kormánytöbbség (szándékai szerint legalábbis) elöljáróságokká degradálja: a jövő év elején a polgárok mindennapi életét leginkább érintő hatósági ügyek, illetve közszolgáltatások kerülnek új kézbe anélkül, hogy ennek zökkenőmentes költségvetési vagy szervezeti feltételei biztosítottak lennének.

Az állami működésnek ez talán nagyobb hatású átalakítása, mint az alkotmányos rendszer újraszabása. A jogállami garanciák leépítése a demokrácia elképesztő méretű rombolását jelentette, de mégsem a mélyrétegekben: szerkezetileg ugyanis nem változtatta meg a magyar állam működését. Autoriter hajlamú kormányok időnként minden nemzet életében felbukkannak, de társadalmi támogatottságuk erodálásával a fékek és ellensúlyok rendszere - gyorsabban vagy lassabban - vissza tud épülni az európai sztenderd szintjére, amint azt Lengyelországban is láthattuk a Kaczynski fivérek bukása után. Ha azonban az önkormányzati feladatok centralizációja meggyökeresedne Magyarországon, az a mindenkori kormányzat politikai ellensúlyait, az erős helyhatóságokat iktatná ki a rendszerből. Ez a hatalommegosztás radikális gyengítésén túl a demokrácia társadalmi elfogadottságára is negatív hatással járna, hiszen bármennyi működési/korrupciós problémája is van az önkormányzati rendszernek, választói elfogadottsága nagyságrendekkel haladja meg a központi kormányzattal szembeni választói bizalmat.

Rövid távon mindenesetre a centralizáció vélhetően intézményirányítási káosszal, költségvetési feszültségekkel, egyben a közszolgáltatások romló minőségével fog járni. Ha ténylegesen megtörténik a központosítás, az az első időben a gazda nélküli intézmények költségvetési gazdálkodásának fellazulását, a szállítói tartozások jelentős növekedését eredményezi majd. Ezen problémák elhárítása, egy kemény és a helyi sajátosságokra óhatatlanul kevéssé érzékeny költségvetési kontroll a lefelé nivelláló szolgáltatási színvonal veszélyét vetíti előre. Nagy kérdés, hogy mindezt a kormánypárti polgármesterek miként viselik majd el - vélhetően megpróbálják informális befolyásukat érvényesíteni, a kormányzati fenntartást pedig ténylegesen az intézményvezető kinevezésére redukálni. Hogy ebben nem feltétlenül vannak kudarcra ítélve, azt az is mutatja, hogy a megyei önkormányzatok intézményeinek egy évvel ezelőtti államosításakor a múzeumok és a könyvtárak hónapokig lógtak a semmiben, majd egy huszárvágással visszakerültek (megyei helyett megyeszékhelyi) önkormányzati fenntartásba.

Mindezek a problémák az intézményállamosítás parlamenti vitája során a kormánypárti politikusoknál is felmerültek. A miniszterelnök azonban ebből a szempontból sem engedett saját világképéből, még akkor sem, amikor annak tarthatatlanságát párttársai (például Pokorni Zoltán a közoktatás esetében) a nyilvánosság előtt is kifejtették. A miniszterelnök akarata és a valóság közötti feszültség ezen a területen egyre éleződött 2012-ben.

Káoszba fulladva

Az ország újjászervezésének ígérete visszatérő, meghatározó eleme volt a miniszterelnök megnyilvánulásainak: a fogalom lényegében a Nemzeti Együttműködés Rendszerére hivatkozás helyébe lépett. A homályos nyelvi keret minden bizonnyal annak elfedését szolgálta, hogy a centrális erőtér programjával, a ténylegesen húsz évre szóló kormányzati mandátum igényével mára a kormánypártok körében is leszámoltak. Az "újjászervezés" minden tartalmi tisztázatlansága mellett is a parlamentarizmusban megszokott közpolitikai viták visszatérését jelentette: a nagy társadalmi alrendszerek (egyébként a miniszterelnök által indokolatlanul lenézett, de okkal kárhoztatott) reformközgazdászok által követelt átfogó átalakításának programját takarta.

Ezek előkészítésében és főleg végrehajtásában a kormányzat elődeinek negatív rekordjait kétségkívül megdöntötte. A "reformok" közpolitikai előkészítése és előzetes társadalmi elfogadtatása minden képzeletet alulmúlt: miközben a kormányülés hosszas vitákat folytatott az egyetemi büfék fenntartásának részletkérdéseiről, a felsőoktatási törvényt hónapokig tartó, de zárt előkészítés után néhány nap alatt már a kormányzaton belül koncepcionálisan át kellett dolgozni, hogy aztán a parlamentben módosító javaslatokkal bombázzák szét a képviselők a törvényjavaslatot. Ezt követően persze kéthetente-havonta kellett a még hatályba sem lépett törvényeket folyamatosan módosítani, miközben az érintettek sokszor csak a Magyar Közlönyből értesültek a változásokról.

A kormányzati igazgatás mesterséges, a félelem légkörét kialakító megbénítása együtt járt a kormányzat és a frakció közötti állandó, nemegyszer a miniszterelnök által manipulált huzakodással. Míg a hatalmi szerkezet átalakítását erőből és a saját szempontjukból sikeresen menedzselték a kormánypártok, a közpolitikai átalakításokban politikai kudarcot vallottak: érdemi tartalom hiányában nem tudták kijelölni az átalakítás célját, a szövetségesek keresésétől elszokva elmulasztották meghatározni a reformok középtávú nyerteseit, illetve még a saját, kicserélt apparátussal szemben is érezhető zsigeri ellenszenv okán nem tudták biztosítani a hatékony végrehajtást. Mindez törvényszerűen vezet káoszhoz, nem szándékolt és politikailag káros következményekhez, és általában véve is az átalakítás sikertelenségéhez.

Márpedig azzal, hogy az ország "újjászervezését" teszi meg politikájának központi elemévé a kormányzat, ennek sikerét vagy sikertelenségét teszi meg kormányzásának mércéjévé. Ha más értelmezési keretet nem ad a következő hónapokban a kormányfő, akkor a választók 2014-ben az újraválasztásáról - a gazdasági eredmények mellett - ennek az "újjászervezésnek" az eredményei, de legalábbis a percepciója alapján döntenek majd. Ezzel persze a Fidesz meglehetősen veszélyes küzdőteret választott, hiszen közpolitikai átalakítások (különösen egy ciklus második felében) ritkán tudnak olyan sikeresek lenni, hogy a választókban érzelmi azonosulást váltsanak ki. Az ellenzék jelenlegi állapota mellett a kormányképesség látszatát még mindig inkább a Fideszhez kötik a választók, ezt azonban tartalmilag negatív előjellel teszik: az országot elsöprő többségben rossz irányba látják haladni. A kormányzat meg van győződve arról, hogy intézkedései megalapozzák a XXI. századi Magyarországot, ez azonban csupán a felcsúti stadion szervilis közönséggel teli lelátójáról látszik így.

A kormányzat jövő év közepén úgy fog ráfordulni az újraválasztási kampányra, hogy teljesen más országot lát maga előtt, mint a polgárai. Az új magyar gazdaság, a Matolcsy-féle interkontinentális fordítókorong és csodabanán recessziót és a válság előtti szinteket meg sem közelítő lakossági fogyasztást hozott. A rossz minőségű közszolgáltatások újjászervezése napról napra való túlélést és folyamatos költségvetési feszültségeket eredményez.

A realitásokkal mint hatalmának korlátaival a ciklus első felében csak a pénzpiacok és az Európai Unió szembesítette a kormányzatot. E jelzésekre semmilyen érdemi korrekcióval nem válaszolt a kormányfő, tüneti kezeléssel, a saját igazába vetett mély hittel hárította el őket. A valóság azonban egyre makacsabbnak bizonyul. Csak idő kérdése, hogy mikor indul meg az erdő a miniszterelnök felé.

A szerző PhD-hallgató.

Neked ajánljuk