Az új közös agrárpolitikában (KAP) az uniós döntéshozók szándéka szerint a közvetlen kifizetések keretösszegének 30 százalékát a zöldítési komponens teszi ki, amely a termények diverzifikációját, ökológiai területek létesítését, illetve az állandó legelők fenntartását támogatja. Igaz, hogy a valós fenntarthatóságot célzó eredeti bizottsági javaslat teljesen felpuhult a tagállamok és a nagy agrárcégek lobbizásai következtében, s így legfeljebb "zöldre festésre" alkalmas, ugyanakkor legalább üzenetszinten megjelenik, hogy az EU a fenntartható vidékfejlesztést és a földek jó ökológiai állapotának megőrzését fontos közösségi agrárcélnak tartja.
*
Az Orbán-kormány viszont láthatóan teljesen más következtetést vont le a zöldterületek jelentőségéből: megkezdődött a nemzeti parkok, természetvédelmi közalapítványok és magánszemélyek által kezelt, állami tulajdonban lévő védett földek begyűjtése az eddigi használóktól, és azok átirányítása a fideszes klientúrához. Az "első fecske", a Hortobágyi Génmegőrző Kht. 16 ezer hektárnyi védett földből lesz kénytelen 6-8 ezer hektárnyit szétosztani - hogy pontosan kinek, azt még nem tudni, de a Fidesz földbérletosztási gyakorlatát ismerve gyanítható, hogy a területek és a velük járó uniós támogatások a kormánypárt helyi erős embereinél fognak kikötni. A Vértes alján a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány harcol azokért a bérelt földekért, amelyek évekkel ezelőtt az ő segítségükkel kerültek az illetékes Nemzeti Parkhoz, és amelyeken azóta is szakszerű természetgazdálkodást folytatnak, számos együttműködő partnerrel. Korábban már a hosszú távú közösségi érdekek teljes felülírását jelentette, hogy a hazai ökogazdálkodás szellemi bázisának számító, európai hírű Kishantosi Vidékfejlesztési Központ földjeit szintén szétosztották állami bérletként, ráadásul az új bérlőknek nem kellett vállalniuk az ökológiai gazdálkodás szigorú feltételeit.
A Hortobágyon a klientúra földéhsége egy tízmillió eurós, azaz mintegy hárommilliárd forintos költségvetésű, élőhely-rehabilitációra és madárvédelemre nyert európai uniós projekt felmondását eredményezte. Katasztrofális következményekkel járhat az a szándék is, ha a családi gazdaságokat a kormányzati kommunikáció fókuszába állító kormánypropagandát az eddigi kudarcok után most úgy akarják igazolni, hogy a védett, évtizedek óta megszokott rendben kezelt nemzeti parki területeket felparcellázzák, és a táj jellegétől teljesen idegen szerkezetben adják használatba a lekötelezni kívánt gazdálkodóknak. Képzeljük el, hogyan nézne ki mondjuk a Kiskunság vagy a világörökség részét képező Hortobágy, ha a jelenlegi több száz vagy akár ezerhektáros szikes pusztákat 60-70 hektáronként kerítések, nyári szállások és egyéb állattartó létesítmények csúfítanák, ami ráadásul az évszázados hagyományokkal rendelkező, csekély emberi zavarással járó extenzív legeltetési rendszer végét is jelentené!
Az említett esetekből is látszik, hogy a jelenleg a környezeti fenntarthatóság elve szerint hasznosított földek újraosztása jó üzletnek ígérkezik, hiszen egy rosszabb termőképességű, de természetvédelmi területen lévő Natura 2000-es, emellett mondjuk a túzokprogramban részt vevő legelő hozhat annyit a konyhára, mint egy jó mezőségi szántó - ezeken a jogcímeken ugyanis további uniós pénzek járnak a területalapú támogatás mellé.
*
Abban már semmi meglepő nincs, hogy a kormány és gazdasági holdudvara a közjó szolgálata helyett a közjavak lenyúlásával van elfoglalva - ám még ennek fényében is meghökkentő az igyekezet, amellyel a legnagyobb földbirtokosok befolyásolni igyekeznek a pénzosztás szempontjait. Vannak ugyanis jogcímek - mint a munkahelyteremtő, a fiatal gazdáknak vagy a kisgazdaságoknak járó támogatások, illetve a kifejezetten a kicsiket preferáló kiegészítő támogatás -, amelyekkel a kormány a saját érdekeinek megfelelően tud sakkozni: az EU csak az egyes kategóriák lehetséges felső határát rögzíti, de az adott mozgástéren belül egy-egy állam viszonylag szabadon alakíthatja a saját támogatási rendszerét. Ebben a feltételrendszerben össze lehet állítani egy olyan támogatási struktúrát, amely a helyben lakó fiatal gazdákat, a családi gazdaságok megerősödését, a természetkímélő módszereket alkalmazókat az eddiginél jobban segítené, de egy olyat is, ahol a sok földdel rendelkező, nagyüzemi módszerekkel gazdálkodó agrárvállalkozók viszik el a KAP-kassza döntő hányadát. A szokatlan intenzitással és nyíltsággal zajló lobbizás "természetesen" az oligarchák kedvezményezéséért zajlik, a hozzáférhető információk szerint nem is eredménytelenül - jelentős erők mozdultak meg például annak érdekében, hogy a kiegészítő támogatást egyáltalán ne vegyük igénybe, így nem kellene érdemben hozzányúlni a területalapú támogatások jelenlegi, a nagyoknak kedvező rendszeréhez.
*
Az agrárpolitika nem a szavak, hanem a jogszabályok és a pénztárcák szintjén dől el. 2014 elejéig kell megalkotni a magyar agrártámogatási szabályozást, akkorra kiderül, hogy maradt-e még komolyan vehető mondat a Fidesz-kormány úgynevezett Nemzeti vidékstratégiájában. Az ország (az adófizetők, az állampolgárok, a magyar fogyasztók) szempontjából egyértelmű, hogy a közösségi pénzforrásokat olyan mezőgazdaság támogatására kellene fordítani, amely méltányos jövedelmet biztosít a termelőknek, amely perspektívát nyújt a falvakban élőknek, amely munkahelyeket teremt, és fenntarthatóan, a természeti erőforrások megőrzésével állítja elő élelmiszereinket. A kormány dolga az lenne, hogy - többek között a támogatási rendszer alakításával - a közérdeknek biztosítson elsőbbséget a magán- (tőke)érdekekkel szemben. Az, hogy a "foglyul ejtett állam" tankönyvi példáit immár sorozatban szolgáltató magyar kormányzat képes-e még ilyen differenciált, közjóvezérelt gondolkodásra, több mint kérdéses - afelől viszont szemernyi kétségünk sincs, hogy meg fogják tudni magyarázni, miért teszik az uniós agrárpénzeket a földből élőké helyett a Fideszt (is) bőkezűen finanszírozó csoportok zsebébe.
A szerző a Párbeszéd Magyarországért országgyűlési képviselője, az Együtt - PM szakpolitikusa.
