A magyar közoktatás alapja a félelem

  • Világi Mariann
  • 2013. szeptember 5.

Publicisztika

Nincs több racionális érv. Fölösleges minden érvelés. Hatástalan. Az elmúlt hetekben tele voltak az újságok, az online felületek értelmes, korrekt elemzésekkel arról, hogy mennyire és miért elfogadhatatlan mindaz, ami ma a közoktatási rendszerben történik.

Ugyanakkor az összes kiváló és kevésbé kiváló szakértő, szakpolitikus elmehet a fenébe – gondolják, akik ezt megengedhetik maguknak. A hatalom megteheti, hogy cinikusan kiröhögje a kritikusokat, a panaszosokat, a kétségbeesetteket. Erejét töretlennek érzi, ha belül olykor meg is remeg. Aki pedig ellenükre beszél, szinte belefullad abba, hogy mindaz, amit ír vagy mond, csupán narcisztikus kiélése igazának, mivel nincs tényleges súlya, hatása. Eközben az iskolákban sokan még mindig a kicsiny(es) különalkukban reménykednek, vagy – jobb híján – ezzel hitegetik magukat.

Valójában mire számít a kormányzat, a Klik, a képtelenül felduzzasztott apparátus az Oktatási Hivatalban, az OFI-ban, a kormányhivatalokban? Legelőször arra, hogy ők immár mindenhatók, urai minden EU-s és hazai pénznek, állásoknak, megbízásoknak, urai a gyerekeknek, a szülőknek, az iskoláknak, urai irányításnak, programoknak, tananyagnak, értékelésnek, minősítésnek.  Aztán arra, hogy az iskola úgy működik, hogy a gyerekek bejönnek az iskolába, becsöngetnek, kicsöngetnek, becsöngetnek, kicsöngetnek. És az iskola működik. Érkeznek a leiratok, a formanyomtatványok, a napiparancsok. Az igazgatóknak ezekkel mind foglalkozniuk kell. Adminisztrálnak, jelentenek, teljesítenek. Beosztottjaikat szép szavakkal, vagy más, kevésbé baráti jelleggel munkára sarkallják.

Hogy ez az egész frusztrációt, depressziót okoz, nem számít. Hogy demoralizál? Nem számít. Hogy a tanórák a képmutatás fellegváraivá válhatnak? Hogy hiteltelen a megfélemlített tanár? A hithű meg szánalmas. Rossz esetben butítóan hatékony. Mind, mind nem számít.

A konkrét példák, az adatokon, elemzéseken alapuló írások, amelyek a sajtóban olvashatók, belátják és elfogadják azt, hogy a tanárok félnek. Azok is, akik ragaszkodnak a minőségi munkához. Azok is, akik se nem cinikusak, se nem szolgalelkűek. Azok, akik önállósághoz, kreativitáshoz szoktak. A középszer alatti meg továbbgördíti az új szellemiséget; még inkább reguláz, és leveri a gyereken, amit rajta is levernek. Hitbéli muníciót bőven kap hozzá.

A félelem elfogadása az ultima ratio, a végső érv a legjobb írásokban és a mindennapokban is. Ezért sincs ellenállás. Holott e nélkül nem fog menni. Csak egyszer kellene együtt és legálisan, mert lehetséges. Tisztelt érdek-képviseleti szervek, tisztelt politikusok, tisztelt hivatalban lévők, tisztelt szülők, tisztelt tanárok! Nem elég a fotelünkben a történelem ítélőszékére várni.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.