A magyar közoktatás alapja a félelem

  • Világi Mariann
  • 2013. szeptember 5.

Publicisztika

Nincs több racionális érv. Fölösleges minden érvelés. Hatástalan. Az elmúlt hetekben tele voltak az újságok, az online felületek értelmes, korrekt elemzésekkel arról, hogy mennyire és miért elfogadhatatlan mindaz, ami ma a közoktatási rendszerben történik.

Ugyanakkor az összes kiváló és kevésbé kiváló szakértő, szakpolitikus elmehet a fenébe – gondolják, akik ezt megengedhetik maguknak. A hatalom megteheti, hogy cinikusan kiröhögje a kritikusokat, a panaszosokat, a kétségbeesetteket. Erejét töretlennek érzi, ha belül olykor meg is remeg. Aki pedig ellenükre beszél, szinte belefullad abba, hogy mindaz, amit ír vagy mond, csupán narcisztikus kiélése igazának, mivel nincs tényleges súlya, hatása. Eközben az iskolákban sokan még mindig a kicsiny(es) különalkukban reménykednek, vagy – jobb híján – ezzel hitegetik magukat.

Valójában mire számít a kormányzat, a Klik, a képtelenül felduzzasztott apparátus az Oktatási Hivatalban, az OFI-ban, a kormányhivatalokban? Legelőször arra, hogy ők immár mindenhatók, urai minden EU-s és hazai pénznek, állásoknak, megbízásoknak, urai a gyerekeknek, a szülőknek, az iskoláknak, urai irányításnak, programoknak, tananyagnak, értékelésnek, minősítésnek.  Aztán arra, hogy az iskola úgy működik, hogy a gyerekek bejönnek az iskolába, becsöngetnek, kicsöngetnek, becsöngetnek, kicsöngetnek. És az iskola működik. Érkeznek a leiratok, a formanyomtatványok, a napiparancsok. Az igazgatóknak ezekkel mind foglalkozniuk kell. Adminisztrálnak, jelentenek, teljesítenek. Beosztottjaikat szép szavakkal, vagy más, kevésbé baráti jelleggel munkára sarkallják.

Hogy ez az egész frusztrációt, depressziót okoz, nem számít. Hogy demoralizál? Nem számít. Hogy a tanórák a képmutatás fellegváraivá válhatnak? Hogy hiteltelen a megfélemlített tanár? A hithű meg szánalmas. Rossz esetben butítóan hatékony. Mind, mind nem számít.

A konkrét példák, az adatokon, elemzéseken alapuló írások, amelyek a sajtóban olvashatók, belátják és elfogadják azt, hogy a tanárok félnek. Azok is, akik ragaszkodnak a minőségi munkához. Azok is, akik se nem cinikusak, se nem szolgalelkűek. Azok, akik önállósághoz, kreativitáshoz szoktak. A középszer alatti meg továbbgördíti az új szellemiséget; még inkább reguláz, és leveri a gyereken, amit rajta is levernek. Hitbéli muníciót bőven kap hozzá.

A félelem elfogadása az ultima ratio, a végső érv a legjobb írásokban és a mindennapokban is. Ezért sincs ellenállás. Holott e nélkül nem fog menni. Csak egyszer kellene együtt és legálisan, mert lehetséges. Tisztelt érdek-képviseleti szervek, tisztelt politikusok, tisztelt hivatalban lévők, tisztelt szülők, tisztelt tanárok! Nem elég a fotelünkben a történelem ítélőszékére várni.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.