A magyar közoktatás alapja a félelem

  • Világi Mariann
  • 2013. szeptember 5.

Publicisztika

Nincs több racionális érv. Fölösleges minden érvelés. Hatástalan. Az elmúlt hetekben tele voltak az újságok, az online felületek értelmes, korrekt elemzésekkel arról, hogy mennyire és miért elfogadhatatlan mindaz, ami ma a közoktatási rendszerben történik.

Ugyanakkor az összes kiváló és kevésbé kiváló szakértő, szakpolitikus elmehet a fenébe – gondolják, akik ezt megengedhetik maguknak. A hatalom megteheti, hogy cinikusan kiröhögje a kritikusokat, a panaszosokat, a kétségbeesetteket. Erejét töretlennek érzi, ha belül olykor meg is remeg. Aki pedig ellenükre beszél, szinte belefullad abba, hogy mindaz, amit ír vagy mond, csupán narcisztikus kiélése igazának, mivel nincs tényleges súlya, hatása. Eközben az iskolákban sokan még mindig a kicsiny(es) különalkukban reménykednek, vagy – jobb híján – ezzel hitegetik magukat.

Valójában mire számít a kormányzat, a Klik, a képtelenül felduzzasztott apparátus az Oktatási Hivatalban, az OFI-ban, a kormányhivatalokban? Legelőször arra, hogy ők immár mindenhatók, urai minden EU-s és hazai pénznek, állásoknak, megbízásoknak, urai a gyerekeknek, a szülőknek, az iskoláknak, urai irányításnak, programoknak, tananyagnak, értékelésnek, minősítésnek.  Aztán arra, hogy az iskola úgy működik, hogy a gyerekek bejönnek az iskolába, becsöngetnek, kicsöngetnek, becsöngetnek, kicsöngetnek. És az iskola működik. Érkeznek a leiratok, a formanyomtatványok, a napiparancsok. Az igazgatóknak ezekkel mind foglalkozniuk kell. Adminisztrálnak, jelentenek, teljesítenek. Beosztottjaikat szép szavakkal, vagy más, kevésbé baráti jelleggel munkára sarkallják.

Hogy ez az egész frusztrációt, depressziót okoz, nem számít. Hogy demoralizál? Nem számít. Hogy a tanórák a képmutatás fellegváraivá válhatnak? Hogy hiteltelen a megfélemlített tanár? A hithű meg szánalmas. Rossz esetben butítóan hatékony. Mind, mind nem számít.

A konkrét példák, az adatokon, elemzéseken alapuló írások, amelyek a sajtóban olvashatók, belátják és elfogadják azt, hogy a tanárok félnek. Azok is, akik ragaszkodnak a minőségi munkához. Azok is, akik se nem cinikusak, se nem szolgalelkűek. Azok, akik önállósághoz, kreativitáshoz szoktak. A középszer alatti meg továbbgördíti az új szellemiséget; még inkább reguláz, és leveri a gyereken, amit rajta is levernek. Hitbéli muníciót bőven kap hozzá.

A félelem elfogadása az ultima ratio, a végső érv a legjobb írásokban és a mindennapokban is. Ezért sincs ellenállás. Holott e nélkül nem fog menni. Csak egyszer kellene együtt és legálisan, mert lehetséges. Tisztelt érdek-képviseleti szervek, tisztelt politikusok, tisztelt hivatalban lévők, tisztelt szülők, tisztelt tanárok! Nem elég a fotelünkben a történelem ítélőszékére várni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.