A cikk terminológiáját átvéve mi is gyűlöletkeltő beszédnek nevezzük azt a fajta uszító beszédet, amely egyes társadalmi csoportokkal szembeni gyűlöletkeltésre alkalmas. Fontos azonban különbséget tenni a kirekesztő, lealacsonyító és az emberi méltóságot sértő, illetve azon beszédek között, amelyek erőszakra buzdítanak. Míg az uszításról egyöntetűen az a vélemény, hogy büntetőjogilag szankcionálandó - és ezzel mi is egyetértünk -, addig a gyűlölködő beszédről megoszlanak a vélemények. A szerzők szerint az is tiltandó beszéd, amikor egy társadalmi csoport tagjainak egyenlő méltóságát vitatják. Álláspontunk szerint azonban ez a fajta beszéd a gyűlölködés körébe esik: nem vonható egy kategória alá az erőszakra buzdító gyűlöletkeltő beszéddel.
Egyetértünk azzal, hogy az 1992-es alkotmánybírósági előfeltevés nem igazolódott, a magyar társadalom nem lett toleránsabb attól, hogy a szólásszabadság határai tágak. Egyetértünk azzal is, hogy a "gyűlölködő beszéd szép lassan a marginalitásból a mainstream véleményekbe is átszűrődött", és "százezres tömeg számára válnak az eltitkolt igazságot kimondó hősökké" azok, aki kirekesztő beszédeket tartanak. A kérdés az, hogy a két állítás hogyan függ össze egymással. Álláspontunk szerint abból, hogy a széles körben biztosított szólás szabadságától nem feltétlenül lesz toleráns a társadalom, még nem következik az, hogy szükségképpen intoleráns lesz tőle. Ahogyan az sem következik a két helyes állításból (az AB-határozat megítélése és a gyűlölködés mainstream-mé válása), hogy a szólásszabadság szűkítésétől viszont toleráns lesz. A sérülékeny társadalmi csoportok - elsősorban romák, melegek, zsidók, menekültek - helyzetét, társadalomból való kirekesztését és a velük szembeni intoleranciát nem lehet azzal orvosolni, ha egyesek szólását egyszerűen a büntető jogszabályok szigorításával korlátozzuk. Attól nem lesz toleráns, befogadó, az alkotmányos demokrácia iránt elkötelezett a társadalom, ha tilos bizonyos csoportok egyenlő méltóságát és az alkotmányos demokrácia alapját képező egyenlőség elvét kétségbe vonni. A szólásszabadság határainak további szűkítése nélkül is lehet lépéseket tenni a toleránsabb társadalom felé. Akik a szólásszabadság korlátozását erre megfelelő eszköznek tartják, azok nem veszik észre, hogy feleslegesen fizetnek túlságosan nagy árat: a gyűlölködést nem számolnák fel, de a további korlátozás lehetőségét megteremtenék.
Mi az, hogy tartalomsemlegesség?
M. Tóth és Tordai a tartalomsemlegesség érvét támadják. Abból a tételből indulnak ki, hogy "a két évtized alatt dogmává szilárdult magyar alkotmányjogi tétel szerint a véleménynyilvánítás szabadsága a szólást tartalmára tekintet nélkül védi, ezért nem büntethető (kiemelés tőlünk - H. Sz.-S. É.) az, aki a következőt mondja nagy nyilvánosság előtt: 'Bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?'". Állításuk azonban téves. A magyar alkotmányjogi tétel a tartalomra tekintet nélküli védelemről nem azt jelenti, hogy a tartalmától függetlenül minden beszéd védett, hanem azt, hogy az egyes beszédeket kontextusukban és az általuk kiváltott hatás alapján kell megítélni. A fenti mondat elhangozhat olyan környezetben, ami távol esik a gyűlöletkeltő beszédtől: például egy egyetemi előadáson, ahol a hallgatóságnak példaként hozza fel az oktató az inkriminált mondatot. Ha azonban a Betyárhadsereg vezetője egy felhergelt, kirekesztő tömeg előtt tesz ilyen kijelentéseket, az könnyen válthat ki gyűlöletet, és megállhat a büntetőjogi minősítés.
Ha azt mondjuk, hogy egyes mondatok, szavak, szimbólumok tilosak, akkor eljutunk oda, hogy horogkereszt használata miatt az antirasszista tüntető ellen indul eljárás. (A TASZ egyik ügyfele ellen azért indult büntetőeljárás, mert egy Jobbik elleni tüntetésen egy híres antirasszista piktogramot ábrázoló táblát tartott, amin valaki szemetesbe dob egy horogkeresztet. A nyomozó hatóság szerint ezzel megvalósította a tiltott önkényuralmi jelképpel való visszaélést. Az eljárást végül vádemelés nélkül megszüntették.) A tartalmi alapú szabályozásnak ez egyenes következménye: mivel a szabályozó nem differenciál, hanem egységesen, függetlenül az üzenettől, a hallgatóságtól és a beszélő céljától, meghatározott szavakat, szimbólumokat, véleményeket tilt, éppenséggel aláássa annak a lehetőségét, hogy a jogalkalmazó figyelembe vegye a megszólalás kontextusát. Ezzel szemben a tartalomsemleges tiltás kifejezetten igényli a kontextus figyelembevételét, hiszen a kiváltott hatás csak annak alapján ítélhető meg. M. Tóth és Tordai azt írják, hogy a szólásszabadság határainak meghúzására "nem lehet tértől és időtől független választ adni". Ám ez az álláspont relativizálja, a politikai széljárás változásának szolgáltatja ki a szólásszabadság jogát. A tartalomsemleges, tehát a kiváltott (veszélyeztető) hatáson alapuló határmegvonás azért vonzóbb, mert objektív tesztet kínál, és a jogalkalmazóktól követeli meg, hogy vegyék figyelembe a megszólalás (térbeli, időbeli, társadalmi) körülményeit. A tartalomsemlegesség elve tehát nem azt jelenti, hogy a tartalom helyett valami mást kell nézni, hanem azt, hogy egy általános tartalmi tiltás helyett egy absztraktabb tilalmat érdemes jogszabályi szintre emelni, és a jogalkalmazótól kell megkövetelni, hogy a konkrét eseteket megítélje.
Az a téves jogalkalmazói gyakorlat, ami egy kifejezetten kirekesztő társaság előtt tett kijelentések esetén sem tartja alkalmazhatónak az uszítás büntetőjogi tényállását, valóban hibás, de erről nem a tartalomsemleges védelmi elv tehet.
A magyar gyakorlatnak hosszú évek óta nagy hiányossága, hogy a gyűlöletkeltő beszéd és a gyűlölet-bűncselekmények esetén nem megfelelő a nyomozás, a vádemelési hajlandóság minimális, és mindmáig alig született jogerős bírósági ítélet uszításos ügyben. Szerintünk is lesújtó, hogy a gyűlöletkeltő beszédek esetén sokszor nem indul nyomozás, mint ahogy az is, hogy a gyűlölet-bűncselekményeket rendre alulminősítik, nemcsak a nyomozási szakban, hanem még a bíróságok is. Igaza van M. Tóthnak és Tordainak abban, hogy a joggyakorlat szűkítette a büntetőjogilag üldözendő szólás körét azzal, hogy csak az erőszak közvetlen és tényleges veszélye esetén látja tényállásszerűnek a magatartást. Abban viszont tévednek, hogy az AB is így értelmezte volna korábbi tételét: az alkotmányos értelmezés szerint legvégső esetben nemcsak az erőszak megakadályozása, hanem akár a köznyugalom megzavarása is lehet alapja a bírói korlátozásnak - lásd a '92-es alaphatározat után a 12/1999. (V. 21.) AB határozatot, a 18/2004. (V. 25.) AB határozatot, a 75/2008. (V. 29.) AB határozatot és a 95/2008. (VII. 3.) AB határozatot. A törvény alkotmányos alkalmazásának minden feltétele adott, a labda a jogalkalmazók térfelén pattog.
Mit lehet tenni a gyűlölet ellen?
Eddig amellett érveltünk, hogy a tartalomsemleges szóláskorlátozás sem zárja ki az egyenlőség hatékony védelmét. Van azonban egy konstitutív érvünk is a tágabb korlátozás ellen, ami arra világít rá, hogy miért kell tolerálnia az államnak bizonyos sértő, bántó, intoleráns beszédet. Tévedés ne essék: a gyűlöletkeltő beszédet, azt, ahol gyűlöletre uszítás áll fenn, szerintünk is tiltatni kell. Azonban a gyűlölködés azon formáit, amelyek ellenséges, ellenszenves és az egyenlő méltóságot sértő állításokat tartalmaznak, az államnak tolerálnia kell; a következők miatt.
Ha az állam a lakosok számára kötelezően betartandó törvényeket alkot, és elvárja az egyénektől, hogy az általuk kétségbe vont értékek szerint születő törvényeket betartsák - például, hogy a boltos mindenkit kiszolgáljon -, akkor meg kell engednie, hogy a lakosok szabadon kifejezhessék nemtetszésüket és kritizálhassák ezeket az intézkedéseket. Nem úgy, hogy kiszolgálás közben fennhangon fenyegeti a melegeket, romákat, zsidókat stb., hiszen az legalábbis zaklatás lenne, a szólásszabadság gyakorlása semmiképpen sem. Hanem például úgy, hogy egy tüntetésen kifejezheti egyetértését egy neonáci parlamenti párt szónokának szavaival. A mi álláspontunk tehát abban különbözik leginkább M. Tóth és Tordai álláspontjától, hogy azt gondoljuk, az egyenlő méltóság puszta állampolgári vitatása is abba a körbe esik, amit tolerálni kell. Önmagában az a tény, hogy valaki nem osztja a polgári egyenlőség eszméjét, és ennek a vélekedésének egy kisebbséggel kapcsolatban hangot ad, nem lehet büntetendő egy olyan államban, amelyik a szabadság tiszteletben tartásán alapul. Ami tilos, az a jogsértésre ösztönző gyűlöletbeszéd. A vita egy demokratikus társadalomban sohasem lehet az - még akkor sem, ha ebben a vitában egyesek egyenlő emberi méltóságát kérdőjelezik meg.
Mindez kétségtelenül azzal jár, hogy egy társadalmi előítéletektől sújtott csoport tagjait többször éri verbális atrocitás, gyakrabban kénytelenek elviselni bántó kritikát is. Az állam feladata azonban ebben az esetben nem az, hogy megtiltsa a sértő beszédet, hanem hogy e kritikákra reagáljon, és - a tiltás helyett - politikai állásfoglalással adja egyértelműen mindenki tudtára: egy szabad társadalomban a kirekesztés elfogadhatatlan, és az állam az előítéletes sértegetők helyett a megsértett polgárok pártján áll. A jogállam önvédelme és a sérülékeny kisebbségek védelme nem abban áll, hogy azért tiltjuk a gyűlölködést, mert ezzel akarjuk kifejezni az alkotmányos demokrácia melletti elkötelezettségünket. Ezzel nem lehet jóvátenni azt a kárt sem, ami a sérülékeny kisebbségek fejére hulló sértésekből származik.
A politikai állásfoglalás mellett további intézkedések is szükségesek a jogállam védelme és a sérülékeny kisebbségek védelme érdekében. Az államnak ki kell kényszerítenie az emberi jogi alapelveket mindazoktól, akiknek az a kötelességük, hogy betartsák ezeket, így elsősorban azoktól, akik közhatalmat gyakorolnak vagy közfeladatot látnak el. Amikor egy tanár az órán vagy egy rendőrkapitány egy sajtótájékoztatón rasszista kijelentéseket tesz, akkor ők nem a szólásszabadságukkal élnek, hanem súlyosan megsértik a közfeladat ellátására, illetve a közhatalom gyakorlására vonatkozó előírásokat. A megnyilvánulásukkal elkövetett jogsértés nem a szólásszabadság szempontjából értékelendő. A jogállam védelmének elsődleges eszköze a jogegyenlőség megteremtése, a törvények pártatlan és következetes alkalmazása.
Nem mellesleg paternalista az az érv, amely az érintett csoport tagjaira hivatkozva próbálja igazolni a szólás szűkítését. Ezek a csoportok ugyanis nem egységesek. Vannak emberek, akiket sért a holokauszt tagadása, míg mások úgy gondolják, hogy ez a szólásszabadság része. Vannak, akik a holokauszt traumáját nem értik, míg mások a nemzeti kisebbségi léttel vagy Trianon traumájával nem tudnak azonosulni. Sokfélék vagyunk az egyes sérülékeny társadalmi csoportokon belül is, ezért nem lehet egységesen a csoport feltételezett sérelemérzetére alapozni általános szóláskorlátozó szabályokat.
A Magyar Gárda feloszlatása
A Magyar Gárda vitapartnereink által is citált feloszlatásának ügye jól szemlélteti, hogy a gyűlöletkeltéssel és megfélemlítéssel szembeni állami fellépés helyesléséig el lehet jutni a szólásszabadság korlátozásának érve nélkül is. M. Tóth és Tordai "a jogrendszer súlyos belső ellentmondásának" nevezik azt, hogy "az egyesülési jogot engedi korlátozni a félelemkeltő és gyűlölködő tartalom miatt, míg ugyanezen tartalom szóbeli kifejtése semmiféle szankciót nem von maga után". A mi álláspontunk szerint azonban nincs itt semmiféle ellentmondás. A szólás tartalomsemleges védelme összefér azzal, hogy a Magyar Gárda feloszlatható, és összefér azzal is, hogy a sérülékeny csoportok kirekesztését, fizikai bántalmazását, megalázását hirdető beszédeket az állam üldözze. A példa azért félrevezető, mert a Magyar Gárda feloszlatása esetében nem a szólásszabadság volt a tét, hanem az erőszakra uszító, kirekesztő és megfélemlítő masírozások. A 2007-es tatárszentgyörgyi gárdavonulás, amikor egyértelműen gyűlöletkeltő beszédek hangzottak el, nagyon helyesen az egyik alapja lett a feloszlatásnak. De a gárdát nem csak emiatt oszlatták fel. Ha a Magyar Gárda kizárólag az erdő mélyén tette volna, amit tett, más lenne a helyzet. Úgy azonban, hogy kistelepülések lakóit, a cigánysorra száműzötteket fenyegették és zaklatták, nem a szólásszabadságukat gyakorolták, hanem bűncselekmények sorát követték el, amelyek külön-külön is büntetőeljárást indokoltak volna. A szólásszabadság tartalomsemleges védelme tehát nem jelenti azt, hogy ne jutnánk ugyanoda, ahova vitapartnereink is: más alapon, de mi is úgy gondoljuk, hogy a Magyar Gárda feloszlatása helyes lépés volt. A magyarországi döntés és az ezt megerősítő strasbourgi ítélet azonban éppen azt mutatja, hogy a szólás korlátozása nélkül is lehet a gyűlölet szítása ellen jogállami eszközökkel fellépni.
A szerzők a TASZ jogászai.
