Fejezd be, mint Beckham

  • Lendvai Dávid
  • 2013. május 23.

ReklámBlokk

Necces ügy ez a sportszponzoráció. Ha egyéni sportoló a szerencsés kiszemelt, bármi közbejöhet. Ám ha botrányoktól mentes az illető, sikeresen elfocizgathat 38 éves koráig is, hogy könnyek közt búcsúzzon Párizsban, angolként.

David Beckham jó ideje nem volt focista, hanem már önmagától is függetlenné vált márka. Focizott persze, de senki nem tudott focistaként gondolni rá, sőt: márkává válásával egy időben történhetett, hogy sikeresebb labdarúgó-megmozdulásait (vinklibe akadó szabadrúgás, gólt érő szöglet vagy félpályás emelés) már csak a véletlen rovására írták. Pedig Ryan Giggs (40) és Paul Scholes (39) idősebb nála, igaz, sokkal szarabbul néznek ki.

Hogy mennyire őszinte, amit Beckham búcsúzóul nyilatkozott, azt nem tudom, de hogy nettó hülyeség, az egészen biztos. „Szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint egy keményen dolgozó futballistára, akinek szenvedélye volt a játék.” Nem így fognak rá emlékezni. Hanem úgy, mint a divatikonra, aki mellesleg egész jó kis focista is volt, állítólag 115 válogatott meccsen játszott. (Felkészül Cristiano Ronaldo.)

Beckham nem lett legenda – képességei alapján lehetett volna az is, de nem hiszem, hogy ezt feltétlenül bánja. A legendák attól azok, hogy véget ér a történetük – Beckhamé aligha fog. Kivéve persze, ha ő vagy b. neje (nevezett asszony szintén a márka egyik fontos pillére) ne adj’ isten bolti lopásba keveredik, azonos nemű rendőrrel kapják rajta egy nyilvános WC-ben, vagy lenégerezi Barack Obamát.

A szponzorált sportoló élete folyamatos rettegésben telik. Elég egy kis (nagy) adag dopping vagy egy adag éjjeli véletlen (szándékos) barátnőlelövés, és máris ugranak a zsíros szerződések. A szponzorált csapaté kevésbé, a Standard Chartered bank valószínűleg csak akkor szedetné le a nevét a Liverpool mezéről, ha az egész csapat rögvest a kezdőrúgás után megenné az ellenfelet, egy ilyen pimf Suarez-harapás mit sem számít.

Ám neccesebb, ha a dolog több mint szponzoráció, hanem egyenesen marketingstratégia.
Itt van a Soproni esete, amelyik ügyesen elfoglalta a „magyar sör” pozícióját – kezdetben Kanadából importált magyarság szónoklattal (Száraz Dénes atya médiadebütálása), aztán a magyarkodás tárgyául a háromszoros olimpiai győztes vízilabda-válogatottat tette meg, sőt a márkáját szinte erre tette föl. Igaz, a koncepció részeként híres magyarokra is „emelték poharuk”, de a vízilabda-válogatottat olyan szinten magukhoz láncolták, hogy ebből nehéz már jól kijönni.
Magyarország nem nyert zsinórban négy olimpiát, a szakemberek szerint egy ideig nem is fog (ne legyen igazuk), ezért a Soproni most az utolsó szalmaszálba kapaszkodik: a reménybe.

Új spotjukban fülsértően bántó lelkesedéssel próbálják elhitetni, hogy az új generáció is képes lesz a Nagy Győzelemre – hiszen Benedek kapitány is kőkemény. Kőkínos ez már inkább. De még kínosabb lesz, amikor az újak majd nem győznek seholse, és a Soproni a vízilabdázókat (akik amúgy az olimpia évén kívül szinte senkit nem érdekelnek) ott hagyja megfürödve.
A márkájuk megmentése érdekében meg nyithatnak Nemzeti Italboltokat.

Neked ajánljuk