Szeretet

  • Lendvai Dávid
  • 2013. február 1.

ReklámBlokk

Nem valami hálás dolog olyan márkának reklámot csinálni, amit mindenki utál.

Márpedig én még nem találkoztam élő emberrel, aki a Provident márkáját szimpatikusnak találta volna, mivel a brand nem a „kis összegű kölcsönöket egyszerűen nyújtó pénzintézet” pozícióját birtokolja, hanem az „uzsorás bankét”. Egy márka ugyanis nem kizárólag a reklámok (és nem is a valós helyzet) által lesz márka. A márkapozíció kialakulásában a fogyasztók tapasztalatai mellett a média is hatalmas szerepet játszik, és a Provident olyan sokszor szerepelt negatív felhanggal a magyar sajtó írott és elektronikus részében egyaránt, hogy neve kategóriateremtő lett. A provident már-már köznevesült, mint a viagra, a cavinton vagy a xerox, a cég kommunikációs vezetője még lapunk hasábjain is magyarázta a bizonyítványt.

Pedig a helyzet nem is annyira szörnyű, maximum 350 ezer forint kölcsön miatt még senki nem lett földönfutó, a THM ijesztőbbnek hat, mint a valós kamat (100 ezerre 35 hét alatt például csak
12 700-at fizetünk), mégis: csak az számít, hogy az emberek mit jegyeznek meg. És az a „hasznot húzás szerencsétlen sorsú emberekből”.

A bolt nagyon mehet, erre abból merek következtetni, hogy televíziós jelenlétük állandó. És mivel pénzük már van, többre vágynak. Egy kis simogatásra, gyengéd ölelésre. Mondjuk ki: a Providentnél azt szeretnék, hogy szeressék is őket. Ezt a szeretetet próbálják görcsösen megszerezni reklámjaikkal.

A kezdeti, egyszerűcske, élethelyzeteket, valamint a kölcsönigénylés és -nyújtás fázisait bemutató didaktikus spotok után (telefon – készpénzes hölgy a lakótelepi lakás ajtajában) előbb a humor segítségével próbálták magukat megszerettetni. Mivel arra már nem volt szükség, hogy elmagyarázzák, mi is a termék, bátran lehettek kreatívabbak. Így hát a „Ha csak egy kicsi hiányzik” szlogenű kampány ostobácska rajzfilmjeiben már nem direkt a pénzről beszéltek. Volt itt középkori lovag és várárok, párizsi (párizsi!!!) kávézó zsúfolt terasszal és Eiffel-toronnyal, Cézár babérlevéllel és kondérral, csupa jópofa helyzet, amiben „csak egy kicsi hiányzott” valamihez. (Itt van egy, a többit keresgélje, aki akarja.)

Szinte látom a boldog kreatívokat, a még boldogabb ügyfélkapcsolatot és a határtalanul boldog ügyfelet az ötlet prezentálásakor – végre sikerül úgy beszélni a márkáról, hogy még véletlenül sem kerül szóba a kinek? mikor? és mire? kínos kérdéssora. A probléma az, hogy ezzel a mégoly kedvesnek látszó, mégis álságos kommunikációval jobban bosszantották az embereket, mint annak előtte. Épp a márka negatív pozícióját próbálták takargatni, ezzel azonban csak megerősítették azt.

Nem tudom, csak sejtem, hogy a kutatások azt mutatták, az emberek ennek a kampánynak a hatására sem szerették meg őket. Újra váltották hát, és mivel humorral nem sikerült megérinteni a kedves fogyasztót, elővették az érzelmes vonalat. A legújabb kampányban a „Jó ötlet…” a kulcsgondolat.

Apukával és kertben focizó gyerekével (fűnyíró):

– fiatal pár törülközőn pihegő gyerekekkel (kerti medence), középkorú pár asztalt leszedő kamasszal (laptop), a tévé kartondobozában boldogan mászkáló gyerekkel (LED-tévé), vagy legújabban a havazásban meginduló szüléssel (téli gumi). Kutya legyek, ha ők volnának a valódi célcsoport. És még kutyább, ha a Provident-kölcsönök ezekre a termékekre mennének el. Ez a kampány egy velejéig hazug állításra épít.

A mit lehet venni 50–350 ezer forintból kérdésre még végtelen sok válasz adható, és ebből még végtelen sok film forgatható. Csúcstablet, kávét frissen daráló kávégép, 3D Blue-Ray játszó, kismotor, Xbox/PlayStation/Wii, prémiumkategóriás kamera, hadd ne soroljam. Csak a megfelelő érzelmes szituáció kell meg a gondolatbuborék, és kész is a spot.

De most szólok: ezzel se lesznek beljebb.

Mert velem együtt nézők ezrei sikítanak a képernyők előtt, hogy „Nemá!”, a telefonok túlsó végén pedig ugyanúgy a hó végén szűkölködő tanárok, közalkalmazottak és állástalanok izzadnak majd szégyenkezve. Mert ők egy cseppet sem érzik magukat jobban attól, hogy ebből a pénzből mi mindent vehetnének, ha épp nem a napi megélhetésre kellene. Pedig itt volna a lényeg: azokkal megszerettetni a terméket, akik valóban igénybe veszik, akár rendszeresen is. Náluk jobb márkaépítő eszköz nincs. Valahogy, ha nem is büszkévé tenni őket, de legalább vállalhatóvá a terméket. Ehhez egy sor „jó öltet” kellene, és nem görcsös, szeretet iránti vágy. Mert azt senki nem vitatja, hogy a Providentre szükség és (sajnos) valós igény van.

Az őszinte és bátor kommunikáció helyett azonban csak ügyfél-kiszolgálási díj, kétsoros jó tanácsok és testimonial-jellegű ügyfélképek díszelegnek a weblapon. Amíg ez nem változik, addig a Provident marad ott, ahol van.

Megérdemlik.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.