Most, hogy a miniszterelnök a választáson ismét bebiztosította a hatalmát, az egykori csúcsoligarcha látványos fegyverletétel mellett döntött. Simicska Lajos múlt héten megvált valamennyi üzleti és médiaérdekeltségétől, méghozzá egy, a rendszerrel még mindig jó kapcsolatokat ápoló oligarcha, Nyerges Zsolt javára. Egyes hírek pedig már most arról szólnak, hogy az év végére ezek az érdekeltségek nem máshoz, mint Mészáros Lőrinchez vándorolnak majd. (A csütörtökön megjelenő Magyar Narancs címlapsztorijában részletesen bemutatjuk, hogyan alakult Simicska útja a 2015-ös nyilvános szakítástól a múlt heti teljes kapitulációig – a szerk.)
Amikor 2014-ben az akkor még csúcsoligarcha összeveszett egykori harcostársával, Orbán személyében nem pusztán egy politikust: az egész rendszert hívta ki maga ellen. Részint ebből, részint pedig Simicskának a rendszer korai működtetésében betöltött szerepéből fakad, hogy az interjúkkal és graffitikkel tarkított ellenségeskedésben a rezsim minden rendelkezésre álló eszközét bevetette. A rendszer így teljes pompájában mutatkozott meg, elemezve pedig ezt, illetve a friss fegyverletétellel záródó eseménysort, néhány pontban összefoglalható az Orbán-rendszer egész természetrajza.
1. A rendszer nem tűri – a potenciálisan veszélyes – az autonómiákat.
Bár nem egy beszámoló szólt arról, hogy Simicska és Orbán konfliktusát személyes, mi több, ideológiai eltérések robbantották ki, van egy kézenfekvőbb oka is Simicska megtámadásának: relatíve erős autonómiával rendelkezett. Amíg még befolyással bírt, hatalmában állt az ország egyes ügyeiről dönteni a miniszterelnök nélkül, a vagyona és a már kiépített cégbirodalma révén pedig képes lehetett volna egy Orbánnal szembeni pólust vagy csoportot támogatni, őket is függetlenítve Orbán közvetlen hatalmától. Ez az az irányíthatatlanság, amit a rezsim rendre potenciálisan veszélyesnek talál – ahogy ezt az elmúlt nyolc évben számtalan esetben láttuk, amikor maga alá gyűrte az autonóm (forrásokkal bíró) intézményeket. Simicska elintézésében a rezsim eme jellemvonása mutatkozik meg, amit csak megkönnyített, hogy Simicska elsődleges haszonélvezője volt annak az államfüggő gazdaságnak, amelyet Orbánnal építettek ki, és amely lényegét tekintve a pénzcsapon lévő kézbe helyezi a gazdasági szereplők fölötti kontrollt.
2. A rendszer igyekszik minden hatalmi eszközt monopolizálni, ellenőrzése alá vonni.
Kapcsolódik, és ezáltal erősíti is az előző pontot, hogy Simicska legutóbbi lépése szó szerint fegyverletétel volt: a kezében lévő hatalmi eszközöktől szabadult meg. Igaz, továbbra is tekintélyes magánvagyonnal rendelkezik, de ez csupán egyfajta hatalom, és nem társul hozzá a vagyont újratermelni képes gazdasági hátország, illetve a politikai szférát sakkban tartani tudó médiahatalom. Simicska ez utóbbi csoportokba tartozó hatalmi eszközei most mind Orbán egyre közvetlenebb ellenőrzése alá kerülnek, melynek révén egyrészt a hatalom szolgálatába állíthatók, másrészt nem szolgálhatnak a főhatalommal szembeni érdekeket. Ilyenformán a fegyverletétel a kritikus médiák bedarálásának és kiszárításának, illetve a túl sok gazdasági hatalommal bíró személyek megszorításának a mintáját követi.
3. A rendszernek rendelkezésére áll az államhatalom teljes eszköztára.
Az Orbán-rendszer egyik alapvető jellemzője az állam elfoglalása, avagy az autonómiák fölszámolása az állami szférában, a formális hatalmi ágak között is. Az állami intézmények eszközként való használata, illetve a kézi vezérlés bőségesen megmutatkozott az Orbán–Simicska-háború során is. Idetartozik az állami források már említett megvonása is, azonban másik oldalról megemlítendő még az, amit „szelektív jogalkalmazásnak” nevezhetünk. Az egyik példája ennek a Mahir hirdetőcéggel szembeni szerződésbontás, a Simicska-céggel kötött szerződés előnytelenségére hivatkozva – amely azonban senkit nem zavart azok alatt az évek alatt, amíg Simicska még a belső körhöz tartozott. A második példa pedig már a szelektív bűnüldözés kategóriájába esik, amikor is az ÁSZ több százmillió forintra büntette a Simicskával üzletelő, illetve általa támogatott Jobbikot, olyasvalamiért, ami nyilvánvalóan megállt volna a Fidesszel szemben is, amíg még Simicska támogatta őket.
4. A rendszert összetartó erő a vezérhez fűződő személyes lojalitás.
Az autonómiák veszélyesnek tételezésének másik oldala a parancsok teljesítésének, illetve a már-már Coppola-filmeket idéző, „fogadott családi” összetartásnak és hűségnek az elvárása és jutalmazása. Ebben a kultúrában a legfőbb bűn az illojalitás, a szembeszállás a miniszterelnökkel, amit Simicska mindennél egyértelműbben valósított meg a G-nap során. Ekkor vált az egész ország számára nyilvánvalóvá, hogy a két egykori harcostárs szakított egymással, Orbán és az említett fogadott család számára pedig, hogy többé nem számolhatnak Simicska lojalitásával. S mivel a rendszer szereplőit többek közt éppen az tartja össze, hogy tudják: ha lojálisak, nem engedik el a kezüket, de ha nem, akkor igen, Simicska szembeszegülését már csak példastatuálás miatt is megtorlásnak kellett követnie.
5. A rendszer nem ideológiavezérelt, hanem ideológiaalkalmazó.
Kevesebb szó esik róla, pedig izgalmas látni a rezsim kommunikációjának változásait a Simicska-ügyben. Amíg ki nem esett a pikszisből, a csúcsoligarchát Orbán Tusnádfürdőn „nemzeti tőkésnek” aposztrofálta, akinek állami eszközökkel történő hizlalása „nemzeti érdek”. Ezzel szemben, miután Orbán ellen fordult, Simicska – úgyszólván – elvesztette nemzeti tőkés jellegét: varázsütésre elapadtak az állami támogatásai, a kommunikációban pedig hirtelen illegitim beavatkozóként tűnt föl a politikai szférában, akinek politikai „csicskásai” vannak. A nemzeti jelleg kritériuma tehát, hogy valaki Orbánnal jóban van, illetve aláveti magát az általa megszabott irányt követő rendszernek – nem pedig fordítva, amikor egy nemzeti eszme határozza meg a politikát. Orbán tehát minden, éppen aktuális célját nemzetinek tüntetheti és tünteti is föl, illetve arra használja az ideológiaízű paneleket, hogy határvonalat húzzon az érdekeit szolgálók (a kliensei) és az érdekeit nem szolgálók közé. Simicska hosszú ideig, amíg Orbánnal jóban volt, megbújhatott ez alatt a nemzeti lepelnarratíva alatt. Az elmúlt években viszont kikerült alóla, és világossá vált mindenki számára a valós természete – nem úgy, mint a rendszeré, amely továbbra is használja ezt a leplet, illetve amelynek a természetét csak a paraván mögé benézve, például az Orbán–Simicska-háborút elemezve lehet visszafejteni és megvilágítani.
Liberális szemmel – A Republikon blogja a magyarnarancs.hu-n.
Liberális szemmel – Republikon
Számok. Politika. Elemzés. Feminizmus. Mozgalmak. Liberalizmus.
