Kilencven fölött jár azok száma, akik Bayer Zsolt állami kitüntetése miatt adják vissza érdemrendjüket. Miközben valódi társadalmi támogatottsága van a gesztusnak, nyilvánvaló okokból ezen a módon csak egy szűk kör, a korábban kitüntetettek képesek tiltakozni. Mivel lovagkeresztet közéleti személyiségek, tudósok, művészek, sportolók kapnak, a kitüntetés visszaadását egyfajta értelmiségi tiltakozási formának lehet tekinteni. A tiltakozásokra általában úgy szokás gondolni, mint ami köztereken, tömegben, valós időben történik. Az értelmiségi tiltakozás ezzel szemben az illető státuszán és a nyilvánossághoz való könnyebb, közvetlenebb hozzáférésén alapszik. Az értelmiségi aláírók a szélesebb közvélemény számára referenciacsoportként szolgálnak: az ő véleményük meghatározó, éppen a státuszuk miatt. Tipikus ilyen értelmiségi tiltakozási forma a nyílt levél, valamint a zárt körű – gyakran a nyílt levelet támogató – petíció.
| ||
Az értelmiségi tiltakozás megjelenése a Dreyfus-ügyhöz kapcsolódik. Alfred Dreyfus zsidó származású francia katonatisztet kémkedés miatt ítélték – hiányos bizonyítékok mellett – kényszermunkára. Később bizonyítékok kerültek elő arra nézve, hogy a katonai adatokat tartalmazó levelet nem Dreyfus, hanem egy másik katonatiszt, Ferdinand Walsin-Esterhazy írta és adta át a német katonai attasénak. A bizonyítékok ellenére a bíróság nem találta bűnösnek Walsin-Esterhazyt. A felmentés után írta meg Émile Zola az elhíresült Vádolom! (J’accuse!) című cikkét a L’Aurore napilapban, amelynek főszerkesztője mellesleg a későbbi miniszterelnök, Georges Clemenceau volt. Zola cikke tulajdonképpen nyílt levél volt a francia elnöknek címezve, amelyben a bírósági eljárás hiányosságait és bizonyítékok meghamisításának felelőseit nevezte meg. Zola cikke utáni napon jelent meg „Az értelmiségiek nyilatkozata”, amelyet a „dreyfusard” tudósok, művészek, közírók, egyetemi oktatók írtak alá. Az aláírók kifejezték tiltakozásukat a bírósági eljárás megsértése és az Esterhazy-ügy körüli bizonytalanságok ellen, továbbá az eljárás felülvizsgálatát követelték.
Zolát nyílt levele miatt elítélte a bíróság, ő maga pedig Angliába emigrált a büntetés elől. Tárgyalása után jelent meg cikkére és az értelmiségi aláírásokra a válasz a hadsereget és a katolikus egyházat támogató oldalról. Ahogyan azt Némedi Dénes írja, a konzervatív Ferdinand Brunetière elsősorban a mindent elöntő individualizmust kárhoztatta, amelynek következménye, hogy senki nem bízik a másikban, csak saját önös érdekeit nézi, ráadásul mindenki úgy gondolhatja, hogy jogában áll bármit megítélni anélkül, hogy véleményét bárki vitathatná. Brunetière felrótta továbbá a dreyfusard értelmiségieknek, hogy úgy hiszik, valamiféle magasabb rendű tudás birtokában vannak, ami feljogosítja őket, hogy kérdőre vonják a francia vezérkart. Ezt a felsőbbrendűséget, arisztokratikus magatartást különösen veszélyesnek gondolta, ahogy írja: „a demokráciában az arisztokrácia összes formája közül az értelmi arisztokrácia a legelfogadhatatlanabb, mert a legnehezebb igazolni” (ford. ND). Brunetière cikkére a szociológia atyjának tartott Émile Durkheim válaszolt „Az értelmiség szerepe és az individualizmus kultusza” címmel. Ebben az írásban Durkheim amellett érvelt, hogy éppen az individualizmus képes összetartó erő lenni a társadalomban, az ugyanis az egyetlen közös vallás lett az egyre inkább szekularizálódó társadalmakban.
| ||
Bármit is gondoljunk az értelmiség szerepéről és az individualizmus társadalmi hatásairól, a Dreyfus-ügy kapcsán jelent meg a közéleti szerepet vállaló értelmiségi alakja. A nyílt levél és az ahhoz kapcsolódó értelmiségi aláírások azóta is bevett és használt tiltakozási eszközök. Kelet-Európában a legjelentősebb ilyen akció a Charta ’77 nyilatkozat volt, amelyet eredetileg cseh és szlovák értelmiségiek fogalmaztak meg a csehszlovák kommunista rendszer emberi jogi mulasztásai és vétségei miatt. A Charta ’77 aláíróit ért hatósági retorziók miatt több országban is szolidaritási akciókra került sor. Magyarországon az Elnöki Tanácshoz, valamint Kádár Jánoshoz intéztek petíciót értelmiségiek annak érdekében, hogy a címzettek lépjenek fel az elítéltek szabadon bocsátása mellett. Az ilyen típusú értelmiségi tiltakozásnak azért volt nagy jelentősége, mert a névvel vállalt petíció bizonyos védelmet is jelentett a nyugati országokkal jó viszonyra törekvő Kádár-rendszerben. Az alternatív nyilvánosság szűkössége és a társadalmi autonómia hiányában ráadásul az elit alatti kezdeményezéseknek kevesebb esélyük volt a szárba szökkenésre.
Ebből adódik, hogy demokratikus keretek között ennek a tiltakozási formának kisebb szerep jut. Az internet révén ugyanakkor kiküszöbölhető az értelmiségi tiltakozás hátulütője, azaz a bekapcsolódás lehetőségének hiánya. Ezért is elterjedt forma, hogy a kiáltványt, nyílt levelet megfogalmazó értelmiségi tiltakozók nyitva hagyják petíciójukat, amelyhez később bárki csatlakozhat aláírásával.
