Ismét belép a napi politikai térbe a Kétfarkú Kutya Párt. Persze, mióta a viccpártot szűk két éve hosszas jogi huzavona után bejegyezték a bíróságon, de jure része a hazai politikai palettának, működése viszont főleg inkább civil tevékenységekben: különféle közterület-ápoló akciókban és humoros internetes mémek gyártásában merül ki az „örök élet és ingyen sör” obligát ígérete mellett. A kormány menekültellenes kampányaira azonban – tavaly is, most is – reagáltak: mikroadományokból 30 millió forint körüli összeget gyűjtöttek össze, amelyből ellen-plakátkampányt indítanak a „kormányzati gyűlöletkeltéssel” szemben.
A Kutya Párt azzal, hogy a politizáló közélet homlokterében álló témához nyúl, közelebb kerül és összevethetővé is válik a többi ellenzéki párttal, illetve azok teljesítményével. A kétfarkúak ellen-plakátkampánya tavaly jóformán az egyetlen ellenzéki politikai cselekvésként értelmezhető válasz volt a kormányzat migrációval kapcsolatos állásfoglalásaira. Idén pedig, bár végre már a többi ellenzéki párt is ringbe száll és kampányhadjáratot indít az októberi népszavazás ürügyén, az előzetes adatok tanúsága szerint a Kétfarkú Kutya Párt többet fordít majd náluk erre a célra.
Ezek alapján az emberben könnyen kialakulhat az a kép, miszerint egy viccpárt végzi el a „komoly” ellenzéki pártok munkáját. Kovács Gergely, a kétfarkúak elnöke ennek kapcsán egy interjúban meg is jegyezte: „Nem bánnám, ha az ellenzéki pártok csinálnák (…) az ellenkampányt. Nagyon úgy tűnik, hogy ők ezt nem csinálják, vagy nem alkalmasak, vagy nem képesek rá.”
Kérdés viszont, hogy az ellenzéki pártok számára követhető, illetve követendő-e a Kutya Párt taktikája. Érdemes lenne-e eltanulniuk egy s mást a komoly pártoknak a viccpárttól? Egyik oldalról a válasz persze igen: jó lenne, ha a demokrata ellenzék pártjai tudnának (avagy akarnának) hasonlóan kreatív és főként hasonlóan intenzív kampányokat folytatni, illetve figyelemfölkeltő és maradandó politikai akciókat csinálni. Ez azonban a kétfarkúaktól függetlenül is fölvethető: a kampányolás, a látványos akciózás a politika hagyományos eszköztárába tartoznak, ilyenformán pedig nem a Kutya Párttól számítanak innovációnak, hanem a többiektől fájó hiányosságnak.
| ||
Ugyanakkor a kérdés kapcsán fölmerül egy másik aspektus is, ez pedig a humor szerepe a politikában. A humorra legtöbb esetben mint pozitív dologra szokás gondolni: megnevettet, segít oldani a feszültséget, a stresszt, és – ha már a politikai alkalmazhatóságáról beszélünk – nagyobb közönség által és szívesebben befogadható, mint a komolykodó nyilatkozatok. Jelen esetben erre föl is építhető egy kisebb narratíva: ha a kormánynak – mint a Kutya Párt elnöke a fönt említett interjúban fogalmaz – „milliókból a gonoszt sikerül kihoznia”, akkor ennek kinevetése egyfajta természetes ellensúlyt jelent a negatív érzelmekre apelláló plakátkampánnyal szemben.
Valójában azonban a viccelődés egy politikai kérdéssel – anélkül, hogy bárki szándékosan elhelyezné az előbbihez hasonló értelmezési keretben – mindig és óhatatlanul magában hordoz egy politikai világlátást is. Ha valamit kiparodizálunk, az azt jelenti: abszurdnak tartjuk, illetve a jelen esetben, hogy a szóban forgó ügyet nem tekintjük fontosnak, vagy nem annyira, mint amekkora hírverést csapnak körülötte. Márpedig az egyes problémák megítélése, mi több, rangsorolása alapvetően politikai kérdés. Ebben a tekintetben a humorizálás, bár távolinak tűnhet a példa, azzal rokon, amikor egyes ügyeket ellenzéki politikusok „gumicsontnak” titulálnak, amely csak „eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről”. Ez a fajta érvelés is fontossági sorrendet implikál, amely szintén politikai alapon, a közlő értékrendje és szándékai függvényében dől el (hisz logikailag bármi lehet az „igazi kérdés” és a „gumicsont” is).
A kérdés csupán az, hogy a célközönség elfogadja-e az így sugallt prioritási sorrendet. A viccpártoknak itt könnyebb dolguk van: ők jellemzően – mint Paár Ádám is rámutat egy elemzésében – nem akarják megváltoztatni a fönnálló rendszert, nem akarnak választást nyerni. Pusztán csak arra törekednek, hogy görbe tükröt tartsanak a gyakran túl komolyan vett politikának, azaz valamelyest befolyásolják a politikáról való közgondolkodást. Egy komoly párt viszont szavazókat akar, és mint ilyen, fontos, hogy megnyerje magának és eszméinek a választópolgárokat, ami miatt folyamatosan versenyez a többi párttal és szükségképpen reflektálnia is kell az ő üzeneteikre, szólamaikra.
Ennek folytán egy komoly párt számára mind a humor, mind a hazai pártok kommunikációjában valamivel gyakrabban előforduló „gumicsont/igazi kérdés” fölosztás használata komoly körültekintést igényel. Nem feltétlenül nyerő, ha egy politikus valós érzelmeket kinevet, vagy ha kiforrott világképekből következő, létező félelmekre azt a választ adja, hogy az őket kiváltó kérdés pusztán gumicsont, és nem is kéne foglalkozni vele.
A humor kétélű fegyver: nem mindegy, honnan hová mutat az irónia hegye, és ha ezt egy politikus nem gondolja kellően végig, könnyen lehet, hogy eredeti célpontja helyett saját magát teszi nevetségessé.
