Ez a bejegyzés nem könyvrecenzió, hanem hozzászólás egy vitához, ami eddig elsősorban üzenőfalakon folyt. Mégis érdemes röviden összefoglalni Békés Márton és Böcskei Balázs könyvének mondanivalóját. A Ki! egy fogyasztáskritika, illetve magának a fogyasztói életmódnak a kritikája, amennyiben az a természetes és az épített környezet, valamint a társas kapcsolatok alárendelésével, eszközzé tételével jár. Mindennek célja, végső értelme van ebben a konstellációban, eltűnik a spontaneitás, a kallódás, császkálás.
A város szövete is a gazdasági megfontolások szerint alakul: az autópályák, gyorsforgalmi utak, amelyek megkönnyítik a személyek és termékek áramlását, végül elválasztják egymástól a korábban összetartozó városrészeket. Az összekapcsolódás végül mégsem a testek organikus közelségében történik meg, hanem a kikapcsolhatatlan digitális hálózatok révén létrejövő, anyagtalan, megfoghatatlan konstrukcióban. Aki érezte már úgy, hogy munkája közben a sokadik repülőtéren vagy az egyenüveg irodaházakban a pánikbetegség kerülgeti, tudja, mire is gondol a szerzőpáros.
| ||
A könyvbemutatón a szerzők nem utasították el azt a feltételezést, hogy művük egy kiáltvány lenne, azonban nem ajánlanak cselekvési tervet, nem találunk világos ellenpontot. Ami kívánatos, inkább az, ami már nincsen, amit elvesztettünk a városból a metropoliszban, legyenek azok bekebelezett negyedek, pusztuló törzshelyek, újrafelfedezett és átértelmezett megszokások. A modernitáskritika mellett tehát érződik egy világos kommunitárius igény. Bal- és jobboldali társadalomkritika tulajdonképpen ezen a két területen érhet össze, ami nem véletlen, hiszen – ahogyan az interjúkban, beharangozókban minduntalan elhangzott – a szerzők a politikai paletta két oldaláról, ellentétes táborokból érkeztek.
A könyv és a gondolatmenet vitatott pontjai azonban nem a városszociológiai meglátások, hanem az egyéni szórakozási, fogyasztási sablonokról szóló részek. A két szerző szándékának elfogadását, vagy legalábbis megértését azonban akadályozza, hogy azok a folyamatok, amiket kritizálnak, jórészt éppen a városi életforma közösségivé tételének igényéből fakadnak. A később sokszor citált „rozéfröccs” a könyvben egy korábban is létező és sokaknak elérhető minta gyarmatosításának példája, másoknak azonban hozzátartozik a meg- és átélhető Budapest hangulatához. Ugyanaz a motivációja a könyv megszületésének, mint a bulinegyedbe vágyódásnak: Ki!
| ||
Nehéz bármi olyat mondani az utóbbi évek budapesti történései, fejleményei közül, aminek ne lehetne meglelni a „sötét”, kommercionális, tehát exkluzív oldalát. Talán csak a rezsicsökkentés és a külvárosi foci kerülheti el, hogy kézműves legyen, bár az utóbbiról nem vagyok teljesen meggyőződve. A kérdés tehát az, hogy lehetséges-e egyáltalán kimenni, kivonulni, és ha nem, akkor érdemes-e a kritikai kapacitásokat ebbe az irányba fecsérelni. A divat dinamikáját a különbözni vágyás és utánzás dialektikája adja már az udvari társadalmak óta, tehát önmagában nem új jelenség, hogy valami kommercionalizálódik, a magasabb státuszú pedig felfedez magának valami újat. A különbség talán az, hogy a korábban már említett valós idejű, digitális hálózatok és magas felbontású képtovábbítás révén gyorsabban és részleteiben terjed az esztétikumról és a jó élet kellékeiről szóló információ is. Ez aztán felgyorsítja a hitelesség, az autenticizmus, az eredetiség hajszolását.
Érdemes beszélni arról az új Budapestről, amelynek kialakulása a szemünk előtt történik. Fontos észrevenni, hogy a fogyasztás torzított szegmentálása révén milyen új egyenlőtlenségek alakulhatnak ki. A kivonulásra azonban kevés az esély, ezeknek a folyamatoknak a szerzők is részesei, hiszen ők is az autentikus, az eredeti Budapestet keresik a szürke wifi-párában. Talán csak a nyakunkba kell vennünk a fényképezőgépet, és büszkén vállalnunk, hogy turisták vagyunk.
