Még egyszer az előválasztásról: válasz a kritikusoknak

  • Reiner Roland
  • 2015. június 2.

Liberális szemmel – Republikon

A Republikon Intézet előválasztási koncepciója elindította a gondolkodást: mind az előválasztással magával, mind  javaslatunk megvalósíthatóságával kapcsolatban számos észrevétel és megjegyzés született. Tóth Csaba legutóbb az előválasztás szükségszerűsége mellett érvelt. Ez a bejegyzés a javaslat veszélyeivel, megvalósíthatóságával kapcsolatos kritikákra reagál.

„Az előválasztáson nem éri meg elindulni a civileknek, mert így nem lesznek megkülönböztethetőek a »régi« pártoktól”

A javasolt előválasztás egyik előnye, hogy a politikai ambíciókkal (is) bíró civilek számára lehetőséget ad arra, hogy egyenrangú szereplőkként megmérettessék magukat. Nem kell átfogó, országos hálózatot kiépíteni a tényleges választásokig, és nincs arra sem szükség, hogy olyan szövetséget kössenek egy párttal, amiben a civil szervezet elveszíti önállóságát. Sőt, mivel az előválasztás kifejezetten a jelöltekre mint személyekre épít, arra is lehetőség van, hogy egy-egy civil platformból a politizálni kívánó tagok elinduljanak az előválasztáson – míg a szervezet maga nem válik politikai szervezetté. Az előválasztás tehát éppen arra alkalmas, hogy a változtatás szándékával fellépő civilek megkülönböztessék magukat a jelenlegi pártok jelöltjeitől: alternatívát mutassanak, programot adhassanak, vitázzanak velük, és kiderüljön, hogy milyen tényleges támogatottságot tudnak felmutatni. A civilek számára az előválasztás egy jól szabályozott, kiszámítható és relatíve olcsó belépést jelent a politikai térbe.

„Az előválasztást meg fogja hekkelni a jobboldal”

Az egyik legtöbbször emlegetett félelem az előválasztással kapcsolatban, hogy a jobboldal saját aktivistáinak segítségével manipulálni fogja az eredményt. Ez azonban sokkal inkább annak a politikai feltételezésnek a következménye, amely a jobboldalt hadseregszerűen irányított tömbnek látja, nem öntudatos szavazóknak. Érdemes emlékezni arra, mi történt az utóbbi két időközi választáson: a Fidesz nagyon komoly mozgósítási kudarcot szenvedett, sem szavazói, sem aktivistái nem mozdultak meg a várt – és a hozzájuk társított – mértékben. Igencsak kétséges, hogy egy közvetlen téttel nem rendelkező előválasztásra a Fidesz vagy a Jobbik tömegesen tudná rávenni szimpatizánsait, hogy regisztráljanak, majd személyesen menjenek el szavazni valamelyik jelöltre – arról nem is beszélve, hogy vajon milyen alapon lehet kijelölni a „gyengének” gondolt jelöltet.

A jelenség egyébként más előválasztáson is rendre előkerül: egy-egy sikeres manipuláció ráadásul mindig látványos hivatkozást jelent. Valójában azonban az ilyen direkt beavatkozások ritkák: az Egyesült Államokban is inkább érdekes kivételek, mint rendszeres problémák, ráadásul a jelenség legfeljebb egyéni kerületi szinten jelentkezhet, egy országos szavazást csak extrém alacsony részvétel mellett lehet így manipulálni – az alacsony részvétel ugyanakkor önmagában kérdőjelezi meg az előválasztás lényegét.

Noha az ilyen jellegű átszavazást nehéz vizsgálni, érdemes felidézni egy kutatást, mely a baloldal 2011-es olasz és 2012-es francia előválasztásának szavazóit vizsgálta. Mindkét ország esetén döntően az eleve baloldali érzelmű választók mentek el: a kifejezetten jobboldali identitású válaszadók néhány százalékot jelentettek.

Az olasz Demokrata Párt (PD) és a francia Szocialista Párt (PS) előválasztásán résztvevők bal-jobb besorolása

Az olasz Demokrata Párt (PD) és a francia Szocialista Párt (PS) előválasztásán részt vevők bal-jobb besorolása

 

 

 

„Az előválasztást a már most is aktivistákkal, szervezeti háttérrel rendelkező pártok dominálják majd”

Többször előforduló kritika az előválasztási koncepcióval, hogy a személyes jelenlét, a több héten át tartó folyamatos utazás miatt azok a pártok előnybe kerülnek, amelyeknek meglévő bázisuk van, és ezért jobban tudnak mozgósítani. Valójában a mozgósítási „ellenérv” az előválasztás lényege: azt a jelöltet kell megtalálni, aki képes megszólítani a választókat, aki képes elérni, hogy miatta elmenjenek szavazni. Ebből a szempontból jól leképzi az országos választást magát: a ténylegesen részt vevő szavazók között kell többséget szerezni.

Az előválasztás folyamatossága ugyanakkor segíti a kisebb szereplőket: nem kell országos hálózattal rendelkezni, hiszen nem egy időben zajlik a szavazás az ország egész területén. A megyéről megyére rendezett fordulók megteremtik annak a lehetőségét, hogy egy-egy jelölttel a kampánycsapat is mozogjon tovább: a helyi szervezet megléte természetesen jelent némi előnyt, de egy jól szervezett, kisebb létszámú aktivistacsoport ezt tudja kompenzálni.

false

 

„Az előválasztás túl drága, milliárdos nagyságrendű kiadást jelent”

Mivel az előválasztás költségeit elsősorban a szervező pártoknak kell fedezniük, így ennek nagyságrendje valóban lényegi kérdés. A sok száz milliót, sőt milliárdot meghaladó becslések ugyanakkor túlzóak. A koncepció szerint az előválasztáson személyesen, az adott megye nagyobb városaiban lehetne szavazni: jelöltvitával egybekötött rendezvény lenne a megyeszékhelyen, valamint a választókerületi központokban, emellett pedig kísérőrendezvényeken lehetne szavazni a megye nagyobb településein. A települések végleges kiválasztása a szervezők feladata, de a koncepció alapján praktikusan a tízezer főnél nagyobb települések jönnek szóba: ha ezekhez hozzávesszük a megyei jogú városokat, illetve Budapest esetén kerületenként egy szavazókörrel számolunk, úgy a teljes előválasztás összesen mintegy 180 szavazókörben zajlik.

Ha az állami szervezésű választás költségeiből indulunk ki, úgy – a kampányköltéseket is figyelembe véve – sokkal inkább néhány százmilliós összegről beszélhetünk. Ezen ráadásul némiképp könnyít a 200 forintos hozzájárulás – százezer résztvevő esetén húszmillió forint. Ez a legfeljebb százmilliós költségvetés elsőre talán soknak tűnhet, de ha az ellenzék nem képes előteremteni az előválasztás költségeit, úgy félő, hogy az országgyűlési kampányra sem lesz elegendő forrása.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.