Igen? Érvénytelen? Bojkott? Egyik sem ostobaság, egyik sem árulás

A kormány által megfogalmazott népszavazási kérdés a kötelező menekültkvótáról csapdahelyzetet teremt a kormány ellenfeleinek: a népszavazási kérdésre nincs olyan válasz, amely politikai, jogi, tartalmi és morális alapon is minden szempontból tökéletes lenne. A legnagyobb hiba, amit a kormány sikerében ellenérdekelt szereplők tehetnek, ha egymással kezdenek el vitatkozni és kölcsönösen árulónak bélyegzik a másik kormánykritikus álláspont képviselőjét.

A centrális erőtér logikája szerint működő Fidesz minden politikai kezdeményezésénél törekszik arra, hogy ellenfeleit csapdába csalja. A baloldallal kapcsolatos magatartása esetén ez azt jelenti, hogy ha lehetséges, próbálja javaslatait úgy megfogalmazni, hogy hozzájáruljon a baloldal megosztottságához. Így történt ez a kvótanépszavazási kiírással is. A kormányoldal pontosan tudja, hogy a kérdésre nincs jó ellenzéki válasz.

Lehet legitim módon érvelni az igen, az érvénytelen szavazat és a bojkott ellen is – sőt, még a nem szavazat is indokolható ellenzéki vagy menekültbarát alapon. Ám egyik válasz sem tökéletes. A kormányoldal másnak sem örülne jobban, mint hogy az egyik vagy másik álláspont hívei kollaboránsnak nevezzék a tőlük eltérő véleményen lévőket.

A kormány célja az érvényes népszavazás – éppen ezért első látásra leglogikusabb cél az érvényesség megakadályozása. Ez a logika mozgatja a bojkottpárti szereplőket: az MSZP-t, a DK-t, az Együttet, a PM-et és a MoMa-t. A bojkott tiszta és könnyen elmagyarázható üzenet: ha a választó azt gondolja, a népszavazás értelmetlen, akkor nem érdemes azon részt venni. Ráadásul biztosan több millió szavazó marad majd távol a népszavazástól – a bojkottpárti szereplők utólag az ő szavazataik egy részét is vindikálhatják majd.

Az érvénytelen szavazat hívei ez utóbbi elemet azonban hátránynak tekintik: való igaz, mivel az otthon maradók között tudatos bojkottpártiak és klasszikus otthon maradó nem-szavazók is vannak, lehetetlen lesz pontosan megállapítani, hány bojkottpárti szavazó volt valójában. Ráadásul a 2018-as választásra mozgósítani akaró pártoknak a mozgósítás ellen kampányolni nem túl felemelő stratégia.

Ezekre az ellenérvekre lehet válasz az érvénytelen szavazat. Az érvénytelen voks ugyanúgy a kormány fő célját – az érvényességet – veszélyezteti, és tudatos választói magatartást jelent. Az érvénytelenül szavazó – azáltal, hogy elmegy voksolni – jelzi annak fontosságát, hogy éljen demokratikus jogával.

Az érvénytelen szavazásra buzdításnak azonban komoly kockázatai is vannak. Az első a stratégia előnyéből következik: az érvénytelen szavazatok összeszámolhatók. Ha a választás végén csak 3-4 százalék érvénytelen voks lesz, a kormányoldal könnyen kommunikálja majd, hogy ellenfelei mindössze ekkora részét alkotják a társadalomnak. Márpedig a Fidesz célja pontosan ezen üzenet megépítése: hogy mögötte áll a „nemzet”, míg ellenfelei csak kis szélsőségeket képviselnek. Afelelől se legyen kétségünk, hogy érvénytelen szavazás esetén a kormányoldal elkezdene részvételi arányról beszélni: az emberek fele „elment szavazni”, mondanák, és az „érvényesen szavazók” nagy része nemmel szavazott, így hangozna az érvrendszer. Az érvénytelen szavazás sajátosan képzett választói magatartást feltételez: az embernek el kell mennie egy voltaképpen céltalan szavazatot leadni. Nem véletlen, hogy a Republikon méréseiben az érvénytelen vokssal szimpatizálók között a legalacsonyabb azok aránya, akik ténylegesen el is mennének leadni érvénytelen voksukat.

A legnagyobb vita az „igen” válasz logikájához kapcsolódik – az érvek és ellenérvek itt a legegyértelműbbek. Ha valaki azt gondolja, hogy be kell fogadni menekülteket Magyarországra, s mindez egy európai kvóta alapján kellene hogy történjen, a logikus válasz az „igen”. Ha valaki támogatja a kérdés európai szintű megoldását, miért kellene otthon maradnia? Pártpolitikai alapon hasonlóan logikus az a gondolat, hogy ha Orbán nemet mond, arra az ellenzéki válasz az igen kell legyen. Így gondolkodnak a Fodor Gábor vezette Liberálisok.

Az „igen” válasz ugyanakkor segíti az érvényességet – ami Orbán fő célja e népszavazáson. Mivel nem reális, hogy a „nemek” és „igenek” küzdelme kiegyenlített legyen, pusztán azért, hogy 5 vagy 10 százalék legyen az igenek aránya nem érdemes közreműködni az érvényesség elősegítésében, hangozhat az igen állásponttal szembeni kritika.

Ha valaki a népszavazási kérdés szövegéből indul ki, még a „nem” szavazat is indokolható menekültpárti alapon. Az Európai Unió problémáit többek között a demokratikus deficit okozza – az, hogy nem nemzeti, hanem európai szinten dőlnek el fontos szakpolitikai kérdések, amit így a választók egy távoli elit általi oktrojálásként értékelnek. Helyes lenne a menekültek befogadása – de nem Brüsszel, hanem a magyar Parlament döntése alapján, hangozhatna egy „nem”-párti, befogadásbarát álláspont.

A bojkott, az érvénytelen szavazat és az igen válasz hívei egyaránt jó érveket tudnak hozni álláspontjuk mellett – egészen addig, amíg tisztában vannak vele: álláspontjuk nem az „abszolút helyes”, hanem a körülmények között egy rossz kérdésre adott, problémákkal együtt is vállalható álláspont. Így érdemes viszonyulni a többi válaszhoz is. Ha valaki akármelyik álláspont híveit megbélyegzi, vagy azt állítja, hogy e három lehetőségből csak egy az „igazi” ellenzéki, „igazi” menekültpárti álláspont, a Fidesz csapdájába sétál bele. Nem kell sem ostobának, sem kollaboránsnak lenni ahhoz, hogy valaki a miénktől eltérő álláspontra jusson a fenti érvek alapján.

A baloldali-liberális ellenzéki oldal úgy tekint magára, mint amely toleránsabb, nyitottabb és más vélemények iránt elfogadóbb, mint a Fidesz. Érdemes ezt a magatartást más ellenzéki stratégiák megítélésénél is gyakorolni.