Sokak számára meghökkentő interjút adott a kormánypárti Magyar Időknek Pukli István, a tanárlázadás, a kollektív polgári engedetlenség, a Tanítanék mozgalom egyik legismertebb alakja, kulcsfigurája. Az interjúban Pukli úgy nyilatkozott, hogy „nem az Orbán-rezsim eltakarítása a cél”, hanem az, hogy „javítsák ki a hibákat” és hogy „nem lehet alternatíva a jelenlegi baloldal az ország irányítására”. Mindez azonban nem jelenti a Fidesz melletti hitvallást, amely pártot – a korábban rá szavazó Pukli szerint – csak „a politikai és gazdasági érdek vezérli”. A mozgalmi vezető azonban nem mondott le céljaikról, hogy az oktatásban rendszerszintű változások történjenek, a tantervben pedig a kulcskompetenciák fejlesztésére kerüljön a hangsúly. Ahogyan azt Pukli elmondta, e célok eléréséhez a Tanítanék mozgalom a nyáron a szervezet építésével és a céljaik tisztázásával foglalkozott, így több mint 200 aktivistát toboroztak az elmúlt hónapokban. Az aktivisták, arcukat vállaló önkéntesek toborzását még a tanévet lezáró, a kormánynak elégtelen bizonyítványt osztó június 11-i tüntetésen jelentették be.
Pukli István tehát egyszerre tett hitet amellett, hogy továbbra is képviselni fogják eredeti céljaikat, ugyanakkor világossá tette azt is, hogy nem kívánják az Orbán-rezsimet megdönteni; ő személyesen még egy baloldali fordulatnak sem örülne. Pukli mozgalmi vezető, így az interjúban elhangzottakat e szerep felől érdemes értékelni. A mozgalmi vezető célja egy adott társadalmi, politikai változás elérése vagy éppen megakadályozása. Ebben az esetben ez a változás szakpolitikai koncepcióváltás a kompetenciaalapú oktatás felé, valamint az oktatás központosításának mérséklése, az oktatási autonómia növelése. A mozgalmi vezetők céljaik elérése érdekében mozgósítják szimpatizánsaikat, akik nyomást tudnak gyakorolni a döntéshozókra a nyilvánosságon keresztül. A kérdés tehát az, hogy a Pukli interjújában foglalt állítások milyen hatással lehetnek a szakpolitikai sikerre és a mozgósítás hatékonyságára.
| ||
A hazai közéletben (elsősorban az általános bizalmatlanság miatt) egyes alulról jövő kezdeményezések kapcsán rendre felmerülő igény, hogy azok a lehető legnagyobb távolságot tartsák a politikai pártoktól, politikusoktól. Népszerű vélemény, hogy a „civil” olyan szereplő, akinek hitelessége a hatalomtól való tartózkodás függvénye. Éppen ezért a civil szervezetek gyakran saját belátásuk ellenére arra kényszerülnek, hogy – hitelességük megőrzése végett – elutasítsák a politikai pártok közeledését, továbbá kerüljék a látszatot, hogy maguk is hatalmi pozícióra törekednének. A távolságtartás a politikától és a hitelesség fenntartása a mozgalmi vezető számára azért fontos szempont, hogy a szakpolitikai érveit ne lehessen lesöpörni az asztalról csupán arra hivatkozva, hogy valamelyik párt szekerét tolja. Pukli azonban nem a szokásos civil érvelés szerint határolja el magát a politikától, hanem a kormánnyal konstruktív párbeszédbe kíván kezdeni a „hibák kijavítása” érdekében.
Ez a szinte technokrata hozzáállás még sikeres is lehetne a kormánnyal szemben, hiszen nem kell tartania a Tanítanék mozgalomtól, hiszen nem kívánja a rezsim bukását, csupán javítani szeretné. A politikus azonban máshogy gondolkodik. Míg a mozgalmi vezető a szakpolitikai sikerben érdekelt, a politikus célja végső soron a hatalom megragadása és megtartása. Az elmúlt évek tapasztalata pedig azt mutatja, hogy az Orbán-kormány akkor volt hajlandó szakpolitikai engedményeket tenni belpolitikai szereplőknek, ha egy nagyszabású tüntetéssel találta szembe magát (2014-es netadós tüntetések, 2012–13-as hallgatói tüntetések). A meggyőzés eszköze tehát nem a szakpolitikai érvek, hanem éppen a rezsim bukásának lehetősége. Akármennyire is hatásosnak tűnik a ciklus közepén a kvótanépszavazás és a menekültválság állandó felszínen tartása, az oktatás és az egészségügy kritikus helyzetét napirenden tartó tiltakozó mozgalmak, az általuk megteremtett rossz közéleti hangulat valódi fejtörést okoz a kormánynak, amelytől így engedmények érhetők el.
A mozgalmi vezető számára tehát nem elegendő a szakmai felkészültség és a világos szakpolitikai célok, a nyomásgyakorláshoz szükség van sikeres mozgósításra is. A mozgósítás sikere a legegyszerűbben a hagyományos mozgalmaknál abban mérhető, hogy végül hányan jelennek meg egy-egy rendezvényen. A pártoktól való távolságtartásnak ebből a szempontból az lehet az előnye, hogy a „civil” rendezvényeken azok is részt vesznek, akik egyébként bizalmatlanok a politikával, a politikusokkal szemben. A szokásos civil elhatárolódás helyett azonban Pukli világossá tette, hogy nem célja a fennálló állapot megváltoztatása. Ezzel egyrészt a baloldali kötődésű támogatókat bizonytalanítja el, akik bizonyosan felülreprezentáltak a tüntetéseken részt vevők között, hiszen végső soron kormányellenes tiltakozásról van szó. Másfelől azokat is nehezebb lesz aktivizálni, akik azért támogatták a közoktatási mozgalmat, hogy végre legyen történés, mozduljon meg valami az országban.
A tüntetések kapcsán még utólag is nehéz értékelni, hogy pontosan mi vezetett eredményre, mi köszönhető magának a mozgalomnak. Az Orbán-kormány többségi demokráciafelfogása szerint a választások nyomán elnyert szavazói felhatalmazás alapján a társadalmi konszenzus adott, nincs szüksége a kormánynak minden szakpolitikai döntés előtt az egyes szakmai, civil szervezetekkel együtt megteremtenie. Ez utóbbiak ráadásul nem is rendelkeznek választói felhatalmazással. Ennek tekintetében a szakpolitikai siker az Orbán-rezsimben a sokaság felmutatásával, a hatalom megtartását veszélyeztető mozgósítással érhető el.
