2015 decemberében váratlan intenzitással és meglepően kitartóan határozta meg a hazai közbeszédet a Kövér László- és Ákos-nyilatkozat és az azt követő szerződésbontások (előbb a Telekom Ákossal, aztán a kormány a Telekommal). A 2016-os politikai év szempontjából alapvetően nem is a vita témája (nők önmegvalósítása, illetve egy magánszemély, egy cég és a kormány viszonya), sokkal inkább a stílusa és a résztvevők stratégiája fontos – ez ugyanis egészen biztosan velünk marad, és félő, hogy ez határozza meg az idei vitákat is (ennek jelei már látszanak a kölni események értelmezése kapcsán). „Véleménydiktatúrázás” az egyik oldalról, „normálisországozás” a másik oldalról: ha távolról nézzük, és egy-egy szóval kéne jellemezni a szemben álló felek fő érveit, akkor ezek lennének. Egy demokratikus közélet legtermészetesebb része, hogy a különböző értékeket vallók vitatkoznak, ám a vitaképtelenség, a bezárkózás és az ezzel szükségszerűen járó polarizáció hosszú távon egészen biztos káros egy demokráciának.
Pedig úgy tűnik, hogy ma Magyarországon egyre zártabb a jobboldali és a balliberális véleménytábor, és egyre hasonlóbb logika szerint működik. A stratégia lényege mindkét esetben a helyesnek vélt politikai közösségből való kizárás szándéka – aki nem része, annak a véleménye tartalomtól függetlenül válik hamissá, tévessé. Mindez önmagában nem új jelenség: a 2000-es években a Fidesz önmagát azonosította a nemzettel – kizárva így belőle az MSZP-t és az SZDSZ-t. A másik oldalról a baloldali és liberális képviselők önmagukat a demokratikus politikai közösség letéteményesének tartották, melyből pedig a Fidesz volt kizárható. A 2010-es politika átrendeződés a jobboldali túlsúly következtében némileg zárójelbe tette, elhalványította ezt a kettős szembeállítást (illetve a Fidesz és személyesen Orbán Viktor a kétharmados győzelemmel, majd a centrális erőtér logikájával igazolni látta a korábbi stratégiát). Dacára annak, hogy a baloldal és a jobboldal továbbra sincs egyensúlyban, e korábbi kettősség mára – a nagyon aktívan politizáló civil értelmiségnek köszönhetően – újjáéledt, és áthatóbb, mint korábban. A jobboldali politikusok, újságírók számára a balliberális gondolatok nemzetellenesek: bevándorló- és melegházasság-pártinak bélyegzik őket, a női önrendelkezést szülésellenesnek állítják be. A balliberális értelmiség viszont reakcióként „normális országról” és „nyugati gondolkodásról” beszél – pontosabban annak hiányáról – mint olyan alapvető tulajdonságról, amely feltétele a részvételnek a politikai közösségben. Pedig ahogy egy menekültbarát balliberális nem kívánja Magyarország pusztulását, úgy a bevándorlást ellenző jobboldaliról sem kéne feltételezni, hogy nem európai módon politizál – neki csupán mást jelent ez a fogalom.
Sem Kövér, sem Ákos nem veszi el senki jogát a szabad döntésre, hogy szül-e vagy sem, és hogy hogyan gondolkodik erről, mindketten a véleményüknek adtak hangot. Elmondták, hogy számukra milyen egy ideális világ, abban ők hogyan képzelik el a férfiak vagy a nők helyzetét, önmegvalósítását. Kövér László politikus, a politikusoknak pedig általában víziójuk van arról, milyen világot, milyen társadalmat szeretnének, ezt jellemzően valamilyen szerzett, tanult, választott értékek szerint teszik. Egy párt célja, hogy megvalósítsa azt a világot, amely ebből a vízióból következik – ez lehet polgári, liberális, szociáldemokrata, zöld, kapitalista stb. jelzőkkel leírt világ.
| ||
Egy plurális demokráciában, mint amilyen a magyar is, a különböző pártok részben különböző értékekkel képzelik el az ideális világot. A pártok választások útján jutnak olyan hatalomhoz, hogy megvalósíthassák céljaikat, olyan választók szavazatával, akik valamennyire osztják ezeket a célokat. Viszont ahhoz képest, hogy mennyi ügy mentén lehet mérlegelni, viszonylag kevés párt van: az emberek ezért leginkább vagy egy-egy fontos ügy vagy a már említett vízió alapján szavaznak – így tehát sok esetben előfordulhat, hogy több dologban nem értenek egyet azzal a párttal, amelyikre szavaztak, de összességében, hosszú távon elfogadják.
Az emberek gondolkodása változik: ma egészen máshogy tekintünk a nőkre (is), mint száz éve, ami egy hosszú politikai küzdelem eredménye. Ma jogegyenlőség van a két nem között, ám az élet számos területén az egyik nem olyan hátrányokat szenved vagy előnyhöz jut, ami a másiknak nem jár. E mögött társadalmi mechanizmusok és egyéni döntések sokasága áll: minél jobban értjük ezt a folyamatot, annál tisztábban láthatjuk, hol (nem) kell, hol (nem) lehet, hol (nem) érdemes beavatkozni. Ez viszont innentől ismét politikai döntés, ami mögött értékválasztás van. Ahogy politikai döntés az is, hogy egy- vagy többkulcsos adórendszer van, hány évig járjon a gyes, legyenek-e állami tulajdonban cégek vagy sem, mennyi legyen (legyen-e) minimálbér, önkormányzat üzemeltesse-e az iskolákat, beleszóljon-e a kormány a felsőoktatási keretszámokba. Ez mind-mind választás kérdése. Lehetnek és kellenek szakértői számítások, de jellemzően nincs értéksemleges szakértői döntés. Politikai, társadalmi vitákban nagyon kevés állítás áll „vitán felül”, és sokszor kell az alapokról elkezdeni egy vitát.
Viszont minél kevésbé szabad egy vita, annál kevésbé lesz jó az eredménye: ha nem kerülnek elő érvek, ha nem lehet kételyeket megfogalmazni, ha nincs valódi meggyőzés és elfogadás, akkor nincs meg az a konszenzus, ami hosszú távon nyugalmat biztosítana. Ha másért nem is, azért mindenképp veszélyes tisztán morális alapon vitázni és elutasítani más álláspontokat, mert bármelyik következő vitában mi magunk lehetünk azok, akik nem tudják kifejteni a véleményüket, akik „rosszul” gondolkodnak. Ez a hidegháborús ideológiai szembenállás ugyanis szükségszerűen vezet ahhoz, hogy a kisebbségi vélemények táboron belül is elhalkulnak: aki esetleg mást fogalmaz meg, az rögtön kiteszi magát és a véleményét annak, hogy hivatkozási ponttá válik a másik oldalon. Az ellentétes oldalról érkező, de a vonatkozó tábort megerősítő vélemény ugyanis kiváló hivatkozási pont: lám, még a ti közösségetek sem ért veletek egyet. Így lesz visszatérő hivatkozási pont Ferenc pápa, ha a jobboldalt kell a kereszténységgel szembesíteni, és erre jó, ha egy szír felmenőkkel bíró blogger írja meg, hogy nincs több türelem a menekülteknek.
| ||
Ha önreflexió helyett kettős mércét emlegetünk, ha a vitát azzal kerüljük el, hogy véleménydiktatúrát kiálltunk, ha elnyomjuk magunk körül a máshogy gondolkodókat, akkor egy szellemileg jóval alacsonyabb szinttel fogunk megelégedni, ez pedig az egész magyar politikai közösség kárára fog válni. Ahogy a korrupció fojtogatja a gazdaságot és nehezíti a növekedést, ugyanúgy teszi ez az egyre erősebbre és nagyobbra növő szellemi karantén a magyar gondolkodással, és végső soron olyan polarizációhoz vezet, amely évtizedekre lehetetlenné teszi a közös cselekvést.
