A korrupció erodálja a bizalmat a politikai intézményekben, növeli az egyenlőtlenségeket, csökkenti a társadalmi felemelkedés lehetőségét és pazarolja a társadalom erőforrásait, ezért elengedhetetlen a küzdelem ellene. Az utóbbi években újból föllendülő oknyomozó újságírásnak köszönhetően sokat tudtunk meg a kormánypárti és akár ellenzéki politikusok, valamint a hozzájuk közel álló oligarchák és strómanok ügyleteiről, viselt dolgairól. Jó hír, hogy számos civil kezdeményezés jött létre, amelyik számon kéri ezeket az ügyeket, és igyekszik felkutatni a korrupció strukturális okait. Magától értetődőnek tűnik, hogy az ellenzéki pártoknak és politikusoknak is minden erejükből azon kellene lenniük, hogy felderítsék és a felszínen tartsák ezeket a korrupciós ügyeket. A rendszerváltás utáni első komolyabb korrupciós botrány, a Fidesz és az MDF székházügye volt az, ami megtörte a fiatal demokraták dinamizmusát az első ciklus végére. A Fidesz népszerűsége 40% fölött volt a pártot választók körében 1993 tavaszán, de az egy évvel később tartott választásokon már csak mintegy 7%-nyi listás szavazatot kaptak az első fordulóban. Az 1994-ben kormányt alakító koalíció – és elsősorban az SZDSZ – népszerűségét a Tocsik-ügy tépázta meg, valamint ekkor kapott országos médiafigyelmet a témával foglalkozó Deutsch Tamás is.
| ||
Ha korrupción kapod a kormány embereit, akkor garantált a siker – gondolhatnánk, azonban nem ezt mutatják sem a 2014-es választási eredmények, sem a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok. A korrupció elleni harc mint ellenzéki stratégia tehát hatástalan abban a tekintetben, hogy az egyértelmű és látványos visszaélések, a kormányoldalon is emlegetett „urizálás” ellenére nem csökken a kormány népszerűsége, nem mennek folyamatosan az utcára tüntetni az öntudatos állampolgárok. Az egyik közkedvelt magyarázat a magyar politikai kultúrában keresi ennek okát, tehát „birkanép” vagyunk, egy „következmények nélküli ország”. Egy másik értelmezés szerint a 2010 előtt is hivatalban lévő politikai erők olyan mértékben hiteltelenítették el magukat, hogy az általános kiábrándultság és a magasabb reakcióküszöb miatt nincsen hatása az ilyen leleplezéseknek. Azt a véleményt is lehet hallani, hogy a menekültválság és az azt kihasználó offenzív kormányzati kommunikáció nem ad teret más témáknak. Ezeknek ellentmond, hogy 2010-től kezdve egészen 2014 végéig rendszeresek voltak a tüntetések, tiltakozások Magyarországon (bohócforradalom, Milla, hallgatói tüntetések, netadós tüntetések), nem is beszélve a megelőző ciklusról, tehát létezik állampolgári aktivitás hazánkban is. A legutolsó mozgósítási hullám ugyanakkor már a menekültválság kibontakozása előtt levonult. Másrészt azok a politikai erők sem képesek népszerűségre szert tenni a korrupciós ügyekből, amelyek nem voltak kormányzati pozícióban 2010 előtt (LMP, PM és részben az Együtt). A fenti érvek tehát bizonyos tekintetben elfogadhatóak, azonban önmagukban nem adnak magyarázatot a korrupció elleni harc hatástalanságára.
A probléma az, hogy a korrupciós ügyek felszínen tartása általánosságban csökkenti a politikába vetett bizalmat, és nem csak a korrupcióban érintett politikai párt, erő irányában. A politikába, a politikai intézményekbe vetett bizalom és a korrupció szubjektív megítélése ugyanis nemcsak egymással összefüggő jelenségek, hanem ugyanannak a társadalmi érzületnek a kifejeződései. Éppen ezért kell némi fenntartással kezelni azokat a nemzetközi felméréseket, amelyek a korrupciót nem a tényleges tapasztalatok, hanem annak szubjektív percepciója alapján mérik. Vizsgált jelenség, hogy a korrupció és a bizalmatlanság szoros kapcsolata miatt nehezen lehet társadalmi támogatottságot szerezni azoknak a kormányzati terveknek is, amelyek célja a korrupció elleni harc. Ezt az összefüggést bizonyítja a román korrupcióellenes ügyészség eddigi története is. Miközben a román polgárok elfogadják az ügyészséget mint legitim intézményt, tevékenysége nyomán nem nőtt a bizalom a politikusokban, a politikai intézményekben, inkább még inkább egységesen erodálta mindezt. Nehezen várhatja tehát egy ellenzéki politikus, hogy kizárólag a kormányzati, önkormányzati korrupciós ügyek állandó felszínen tartása révén sikerülhet hitelességre, és azon keresztül széles támogatásra szert tennie.
| ||
Nehéz ellenállni annak, hogy a korrupció legyen egy párt fő mondanivalója, de ezzel az ellenzék a kormányzati kompetencia látszatát veszíti el. Ennek a politikának ugyanis az az üzenete, hogy a kormányzati politikával csak az a probléma, hogy korrupt. A korrupciós ügyek kapcsán ráadásul az esetek többségében egyes személyek gazdagodásáról esik szó, így túlságosan is személyessé válik, bulvárosodik a politika. Ezek a témák könnyen átmennek a sajtón, be lehet kerülni a nyilvánosságba, azonban óhatatlanul is azt a látszatot kelti, hogy egydimenziós az ellenzéki politizálás. Az ellenzéki pártok számára ugyanis létkérdés, hogy ne tűnjenek olyannak, mint az egy-egy téma köré szerveződő civil szervezetek. Feladatuk, hogy alternatívát állítsanak minden szakpolitika tekintetében és azokat képviseljék a számukra adott térben, ne csak reagáljanak a gyanús pénzköltésekre. Ez különösen azért fontos, mert a rendelkezésre álló erőforrások és a médiatámogatás különbsége miatt a természetesnél is élesebben elvált a kormányzati és az ellenzéki politizálás dimenziója. Nem nélkülöz minden alapot az a benyomás, hogy miközben a kormány az EU-t érintő kihívásokról tárgyal és népesedéspolitikai döntéseket hoz, az ellenzék hirdetőoszlopokról és karórákról tart sajtótájékoztatót.
Mindannyiunk érdeke, hogy olyan országban éljünk, amely lehetőségeit nem emészti fel a már az állam működésének részévé vált korrupció. A korrupció elleni harc önmagában azonban nem vezethet sikerre, ellenben növeli az általános bizalmatlanságot a politikával szemben. Az ellenzéki pártok szempontjából szükség van tehát ezen túlmutató, proaktív elképzelések bemutatására, hiszen az ő szavazóik és a megszólítani kívánt bizonytalanok a leginkább kiábrándultak közé tartoznak.
