Az év vége felé egyre gyakrabban lehet hallani azt a véleményt, hogy 2016 nagyon rossz év volt, és éppen itt az ideje, hogy elmúljon. Kétségtelen, hogy idén számos művész, alkotó távozott el, folytatódott a szír polgárháború, valamint Donald Trump győzelme többeknek azt jelezte, hogy beköszöntött a bizonytalanság, a politikai rögtönzések időszaka. Mindennek tetejébe már az amerikai elnökválasztás előtt is bizonyossá vált, hogy Oroszország célja az Európai Unió destabilizálása. Az utóbbi évben egyre gyakrabban merült fel annak is a lehetősége, hogy a NATO és Oroszország között nyílt konfliktus lesz, többek között a balti országok kapcsán. Továbbá nem nehéz egy bizonyos tendenciát látni az egyes történések között. Nem is minden ok nélkül lehet például az orosz befolyást sejteni a jobboldali populista pártok előretörésében, noha létezik oroszellenes jobboldali populizmus is, ahogyan ezt a lengyel kormánypárt példája mutatja. Az egyes történéseket aggodalommal figyelők azonban mintha figyelmen kívül hagynák, hogy a populista hullám korántsem olyan töretlen, ahogyan azt többek között a Fidesz is láttatni szeretné.
| ||
A múlt héten éppen Lengyelországban értek el fontos eredményt a sajtószabadság mellett tartott tüntetések. A kormánypárt beleegyezett abba, hogy a Szejm üléseinek közvetítéséről szóló rendelkezésről majd januárban egyeztetnek a politikai erők, addig a korábbi szabályozás marad érvényben. Tehát előrelépés történt az eredeti konfliktus ügyében, amelynek lényege az volt, hogy az újságírók, szerkesztőségek egy szűkebb körének engedélyezték volna csak a törvényhozásból való tudósítást – ez természetesen nem jelenti azt, hogy a későbbi egyeztetéseken ne akarná a Jog és Igazságosság korlátozni a törvényhozási tudósítás lehetőségeit. De az ünnepek előtt nem csak a lengyel kormány, a tüntetők is időt nyertek: nem kellett az érdeklődés csökkenése miatt felfüggeszteni a tiltakozásokat. A lengyel események szempontjából fontos elem volt ugyanakkor, hogy a sajtószabadságért és az új alkotmánybírósági törvény ellen korábban is kiálló KOD (Demokráciavédelmi Bizottság) – a gyakori magyar gyakorlattal ellentétben – nem az ellenzéki politikai pártokkal szemben, hanem azok szövetségeseként határozza meg önmagát.
Egy tüntetés utáni kormányzati visszavonulás önmagában persze nem eget rengető eredmény, de a magyar tapasztalatok fényében igenis fontos fejlemény. A vélt és valós párhuzamok ellenére nem egyértelmű az a szembeállítás, amit a magyar kormányfő is tesz a régi elitek és az emberek szavát meghallgatni képes új politikai erők között. Mutatja ezt, hogy a megismételt osztrák elnökválasztáson sem a magyar kormány szívének kedves eredmény született, azaz nem a Fideszhez közel álló Szabadságpárt jelöltje nyert. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne léteznének olyan társadalmi folyamatok, amelyek azt jelzik, hogy máshol vannak a politizálás formáinak és tartalmának hangsúlyai. A gyűlölködést és a mesterséges szembeállítást elvető politikai erőknek éppen azon kell lenniük, hogy a megfelelő eszközök és a kívánatos intézkedések megtalálásával csökkenjen az a bizonytalanság, ami terepet ad a jobboldali populista erőknek. A kormányközeli média és megmondóemberek által hangoztatott vélemény ellenére azonban korántsem dőlt el 2016-ban, hogy az orbáni receptet alkalmazza-e majd egész Európa.
