Narratívák és összeesküvés-elméletek – avagy miért és hogyan működik a sorosozás?

  • Madlovics Bálint
  • 2016.05.26 13:12

Liberális szemmel – Republikon

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe.

A politikai kommunikációnak két, egymástól eltérő fölfogása van. Az egyik ügyalapú (issue-based): ez azt vizsgálja, hogy mely ügyek vagy témák napirenden tartása előnyös vagy előnytelen az adott politikus számára. A másikat, amiről hosszabban szeretnék beszélni, történetalapú (story-based) fölfogásnak fogom hívni.

Ennek a központi fogalma nem az ügy, hanem a narratíva. A szó maga azt jelenti: elbeszélés, történet, vagy kicsit költőibb fordításban, „mese”. Persze nem akármilyen mese: strukturált tündérmese, melynek a társadalmi viszonyok és az azokról alkotott ítéletek adják az alapanyagát és a szókészletét. Az egyes ügyeket, tényeket, olykor személyeket is a narratíva metaforikusan használja föl: egy történet szereplőiként pozicionálja őket, szerkesztett, belső szereposztással, irányultsággal, letisztult és átláthatóvá stilizált oksági összefüggésekkel, jellemzően valamilyen – a beszélő politikai céljainak kedvező – kifejlet felé vezető morális tanulságot sugallva.

Ha egy politikai erő egy ilyen „mesét” föl tud építeni, és aztán a választói az abban foglalt összefüggések szerint fogják értelmezni, illetve a helyén kezelni a különböző híreket, akkor lényegében az egyes ügyek és tények elveszítik a jelentőségüket. Ebben tér el igazán a történet- és az ügyalapú fölfogás: az előbbi szerint, mivel a narratívában a szerepek előre le vannak osztva, az a szerint gondolkodó hallgatóság a valóságot annak megfelelően fogja strukturálni, értelmezni – sőt ki is egészíteni saját „tényekkel”, amelyeket, mivel beleillenek a világképébe, épp oly valóságosnak vél, mint az úgymond „igazi” tényeket. Az egyes ügyek tehát nem érdekesek, hisz a narratíva megteremti a saját valóságát. Akár a mesevilággal épp csak ismerkedő kisgyermek esetében, aki naivan úgy gondolja, hogy az általa hallott történetben szereplő lények, a sárkányok és a boszorkányok is szükségszerűen valami valóságelemet testesítenek meg.

A politikai narratívák nagyon hasonlítanak az összeesküvés-elméletekhez. Ugyanazzal a világmagyarázó funkcióval bírnak, és ugyanúgy meg tudják teremteni a saját valóságukat. Nincs is éles határvonal a két műfaj között – s ezért korántsem meglepő, ha egy politikus, aki láthatóan történetalapú fölfogásban gondolkodik, illetve a narratívák építését tekinti kommunikációs stratégiája egyik legfőbb elemének, előbb-utóbb átcsúszik az összeesküvés-elméletek világába.

A közellenség

A közellenség

 

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről, illetve az általa szimbolizált, hazánk ellen törő háttérhatalomról beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet vagy egyszerű ellenségkép: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe. Röviden: adva van egy nagy többséggel bíró kormány, amely – mivel a nép az érdekei érvényesítése céljából az ő kezébe helyezte az ország vezetését – legitimen, kvázi a maga természetességével képviseli a nemzeti érdeket. Ezzel szemben áll az összeszövetkezett hazai és euroatlanti ellenzőkből álló „politikai satu”, amely illegitim módon próbálja gáncsolni a nemzeti érdek érvényesülését. A satu ikonikus alakja Soros György, akit nem érdekel a magyar nép döntése, és mindenképp az általa kívánatosnak vélt világot akarja ránk erőszakolni nyilvános és nem nyilvános, háttérhatalmi eszközeivel. Ez ellen kell fölvennie a harcot a nemzeti kormányzatnak. Akár Árgyélus királyfinak a nagy sárkány ellen.

Szeretném leszögezni: amikor a narratívákat a mesékhez hasonlítom, nem azt mondom, hogy irracionálisak, vagy hogy magától értetődően légből kapottak. Sőt a narratívák és az összeesküvés-elméletek egyik fő előnye éppen az, hogy nehezen támadhatók. Mert milyen válaszokat szoktak adni az ilyen elméletekre? Az első az azonosítás: „ez csak egy összeesküvés-elmélet”, avagy „ez hülyeség”. A gond ezzel a válasszal a valószínűségekben rejlik: még a legvadabb összeesküvés-elméletek sem nulla, csak azt közelítő valószínűségűek, miközben a velük szemben állított, normálisnak vélt magyarázat sem lehet száz százalékig bizonyos. Így pedig a „hülyeség” nem igazolható úgy, mint egy matematikai formula, például a „2×2=5” esetében. Az, hogy az adott magyarázat téveszmés-e, csak a saját, már meglévő hiteink, narratíváink és előföltevéseink alapján dől el. Ugyanúgy, mint amikor a sorosozásra azt mondják, hogy zsidózás: aki úgy szocializálódott, hogy alapból annak hallja, elfogadja a vádat, de más aligha.

De hát tényszerűen hazudnak! – szól a második válasz, amely azonban szintén gyenge hatásfokú. Nem azért, mert nem hazudnak, hanem azért, mert ebben a közegben ennek nincs jelentősége. Egész egyszerűen a tényekhez fűződő, már említett metaforikus viszony miatt a cáfolni kívánt állítások és narratívák érzéketlenek a bennük foglalt állítások igazságértékére. Mintha egy mesével kapcsolatban azt firtatnánk, hogy tényleg hétmérföldes-e a csizma. A lényeg, hogy az egyes tényállítások nem a narratívák támasztékaiként, hanem egészen másképp: a már előre meghozott ítéletek bármikor tetszés szerint helyettesíthető illusztrációiként szolgálnak.

Épp ezért egy hatékony válasznak az előföltevéseket kell megtámadnia, illetve a narratíva egészére, a logikai váz sajátosságaira kell koncentrálnia. Ha például szemügyre vesszük a föntebb vázolt, kormánypárti „mesét”, láthatjuk, hogy Soros abban csupán egy szimbólum: a nemzetiérdek-vezérelt, legitim kormánnyal szembeni illegitim befolyásolók szimbóluma. Nem az ő személyével kapcsolatos állításokat, hanem az azokkal illusztrált szembeállítást kell tehát megtámadni. Rá lehet mutatni például arra, hogy a demokratikus fölhatalmazásra való állandó hivatkozás pont az olyan, kormánnyal folytatandó vitákat lehetetleníti el, amelyekben a nép, amelynek döntést kéne hoznia, esetleg újragondolhatná a folyamatokat. S hogy így valójában nem is a nép dönt, hanem a kormány, amely kivívja szuverenitását saját fölhatalmazóival szemben is.

Persze ez csak egy lehetséges ellenérv: önmagában nem lehet hatásos, csak úgy, ha fölépítik. Ha azok, akiknek ez érdekében áll, a kormánnyal szembeni érveket és a saját maguk mellett szólókat narratívává szövik. Ez persze nem egyszerű feladat, de igen sok előnnyel jár – és hosszú távon alighanem elengedhetetlen, különösen egy olyan közegben, ahol az egyik főszereplő már rendelkezik egy átfogó narratívával. Ideje hát behozni a versenyhátrányt.

Neked ajánljuk