Narratívák és összeesküvés-elméletek – avagy miért és hogyan működik a sorosozás?

  • Madlovics Bálint
  • 2016.05.26 13:12

Liberális szemmel – Republikon

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe.

A politikai kommunikációnak két, egymástól eltérő fölfogása van. Az egyik ügyalapú (issue-based): ez azt vizsgálja, hogy mely ügyek vagy témák napirenden tartása előnyös vagy előnytelen az adott politikus számára. A másikat, amiről hosszabban szeretnék beszélni, történetalapú (story-based) fölfogásnak fogom hívni.

Ennek a központi fogalma nem az ügy, hanem a narratíva. A szó maga azt jelenti: elbeszélés, történet, vagy kicsit költőibb fordításban, „mese”. Persze nem akármilyen mese: strukturált tündérmese, melynek a társadalmi viszonyok és az azokról alkotott ítéletek adják az alapanyagát és a szókészletét. Az egyes ügyeket, tényeket, olykor személyeket is a narratíva metaforikusan használja föl: egy történet szereplőiként pozicionálja őket, szerkesztett, belső szereposztással, irányultsággal, letisztult és átláthatóvá stilizált oksági összefüggésekkel, jellemzően valamilyen – a beszélő politikai céljainak kedvező – kifejlet felé vezető morális tanulságot sugallva.

Ha egy politikai erő egy ilyen „mesét” föl tud építeni, és aztán a választói az abban foglalt összefüggések szerint fogják értelmezni, illetve a helyén kezelni a különböző híreket, akkor lényegében az egyes ügyek és tények elveszítik a jelentőségüket. Ebben tér el igazán a történet- és az ügyalapú fölfogás: az előbbi szerint, mivel a narratívában a szerepek előre le vannak osztva, az a szerint gondolkodó hallgatóság a valóságot annak megfelelően fogja strukturálni, értelmezni – sőt ki is egészíteni saját „tényekkel”, amelyeket, mivel beleillenek a világképébe, épp oly valóságosnak vél, mint az úgymond „igazi” tényeket. Az egyes ügyek tehát nem érdekesek, hisz a narratíva megteremti a saját valóságát. Akár a mesevilággal épp csak ismerkedő kisgyermek esetében, aki naivan úgy gondolja, hogy az általa hallott történetben szereplő lények, a sárkányok és a boszorkányok is szükségszerűen valami valóságelemet testesítenek meg.

A politikai narratívák nagyon hasonlítanak az összeesküvés-elméletekhez. Ugyanazzal a világmagyarázó funkcióval bírnak, és ugyanúgy meg tudják teremteni a saját valóságukat. Nincs is éles határvonal a két műfaj között – s ezért korántsem meglepő, ha egy politikus, aki láthatóan történetalapú fölfogásban gondolkodik, illetve a narratívák építését tekinti kommunikációs stratégiája egyik legfőbb elemének, előbb-utóbb átcsúszik az összeesküvés-elméletek világába.

A közellenség

A közellenség

 

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről, illetve az általa szimbolizált, hazánk ellen törő háttérhatalomról beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet vagy egyszerű ellenségkép: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe. Röviden: adva van egy nagy többséggel bíró kormány, amely – mivel a nép az érdekei érvényesítése céljából az ő kezébe helyezte az ország vezetését – legitimen, kvázi a maga természetességével képviseli a nemzeti érdeket. Ezzel szemben áll az összeszövetkezett hazai és euroatlanti ellenzőkből álló „politikai satu”, amely illegitim módon próbálja gáncsolni a nemzeti érdek érvényesülését. A satu ikonikus alakja Soros György, akit nem érdekel a magyar nép döntése, és mindenképp az általa kívánatosnak vélt világot akarja ránk erőszakolni nyilvános és nem nyilvános, háttérhatalmi eszközeivel. Ez ellen kell fölvennie a harcot a nemzeti kormányzatnak. Akár Árgyélus királyfinak a nagy sárkány ellen.

Szeretném leszögezni: amikor a narratívákat a mesékhez hasonlítom, nem azt mondom, hogy irracionálisak, vagy hogy magától értetődően légből kapottak. Sőt a narratívák és az összeesküvés-elméletek egyik fő előnye éppen az, hogy nehezen támadhatók. Mert milyen válaszokat szoktak adni az ilyen elméletekre? Az első az azonosítás: „ez csak egy összeesküvés-elmélet”, avagy „ez hülyeség”. A gond ezzel a válasszal a valószínűségekben rejlik: még a legvadabb összeesküvés-elméletek sem nulla, csak azt közelítő valószínűségűek, miközben a velük szemben állított, normálisnak vélt magyarázat sem lehet száz százalékig bizonyos. Így pedig a „hülyeség” nem igazolható úgy, mint egy matematikai formula, például a „2×2=5” esetében. Az, hogy az adott magyarázat téveszmés-e, csak a saját, már meglévő hiteink, narratíváink és előföltevéseink alapján dől el. Ugyanúgy, mint amikor a sorosozásra azt mondják, hogy zsidózás: aki úgy szocializálódott, hogy alapból annak hallja, elfogadja a vádat, de más aligha.

De hát tényszerűen hazudnak! – szól a második válasz, amely azonban szintén gyenge hatásfokú. Nem azért, mert nem hazudnak, hanem azért, mert ebben a közegben ennek nincs jelentősége. Egész egyszerűen a tényekhez fűződő, már említett metaforikus viszony miatt a cáfolni kívánt állítások és narratívák érzéketlenek a bennük foglalt állítások igazságértékére. Mintha egy mesével kapcsolatban azt firtatnánk, hogy tényleg hétmérföldes-e a csizma. A lényeg, hogy az egyes tényállítások nem a narratívák támasztékaiként, hanem egészen másképp: a már előre meghozott ítéletek bármikor tetszés szerint helyettesíthető illusztrációiként szolgálnak.

Épp ezért egy hatékony válasznak az előföltevéseket kell megtámadnia, illetve a narratíva egészére, a logikai váz sajátosságaira kell koncentrálnia. Ha például szemügyre vesszük a föntebb vázolt, kormánypárti „mesét”, láthatjuk, hogy Soros abban csupán egy szimbólum: a nemzetiérdek-vezérelt, legitim kormánnyal szembeni illegitim befolyásolók szimbóluma. Nem az ő személyével kapcsolatos állításokat, hanem az azokkal illusztrált szembeállítást kell tehát megtámadni. Rá lehet mutatni például arra, hogy a demokratikus fölhatalmazásra való állandó hivatkozás pont az olyan, kormánnyal folytatandó vitákat lehetetleníti el, amelyekben a nép, amelynek döntést kéne hoznia, esetleg újragondolhatná a folyamatokat. S hogy így valójában nem is a nép dönt, hanem a kormány, amely kivívja szuverenitását saját fölhatalmazóival szemben is.

Persze ez csak egy lehetséges ellenérv: önmagában nem lehet hatásos, csak úgy, ha fölépítik. Ha azok, akiknek ez érdekében áll, a kormánnyal szembeni érveket és a saját maguk mellett szólókat narratívává szövik. Ez persze nem egyszerű feladat, de igen sok előnnyel jár – és hosszú távon alighanem elengedhetetlen, különösen egy olyan közegben, ahol az egyik főszereplő már rendelkezik egy átfogó narratívával. Ideje hát behozni a versenyhátrányt.

Neked ajánljuk

Velünk élő féltudás

  • Hernádi Elvira

Jó néhány éve már, hogy a Publius Hungaricus a féltudású magyar elit bűneit ecsetelte. Azóta felnőtt egy új generáció, az ország szellemi és politikai vezetése legalább az európai oktatás tisztes középmezőnyébe tartozó intézményekben kupálódhatott. 

Mielőtt eltűnik végleg

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Kisujjgyak

  • - köves -

Ha meg kell csinálni a nagy melót, letudni az utolsó bulit, kirámolni a széfet, ami után nincsen több széf, csak a boldog öregkor Kansasben, Soderbergh a mi emberünk.

„Összeáll egy nagy egésszé”

  • Láng Dávid

A 10 éve alakult Verőköltő zenekar frontembere univerzális művész: szinte minden hangszeren játszik, festő szakon diplomázott, és húszéves sem volt, amikor a Magvető kiadta a verseskötetét.

Becsapódás

Az ünnepi vacsoráját elköltő pár, Helen (Lovas Rozi) és Danny (Lengyel Tamás) lakásá­ba berobban a csurom véres Liam (Molnár Áron), akiről hamar kiderül, hogy a feleség testvére.

Az együttélés lehetőségei

A hagyományosan kétévente megrendezett Velencei Építészeti Biennálé is megcsúszott a pandémia miatt, de május 22. óta a Giardini della Biennale parkját és az Arsenalét, azaz az egykori velencei hadihajógyár területét ismét építészek, művészek és látogatók lakják be, egészen november 21-ig.

Szervezett szervezetlenség

  • Áfra János

A kis méretű, mégis zavarba ejtően tartalmas, nehezen áttekinthető tárlat egy nemzetközi kiállítássorozat része, amely a Zürichi Egyetemen 2017 és 2020 között megvalósult kelet-európai performance-kutatás eredményeit hivatott bemutatni.

„Nem hezitált”

Szerb Antal éppen 120 éve született, és 80 éve, 1941-ben jelent meg eredetileg háromkötetes munkája, A világirodalom története. A mű friss, minden eddiginél precízebb kiadásának sajtó alá rendezőjével annak népszerűségéről, hányattatott sorsáról, 21. századi aktualitásáról beszélgettünk.

A szamuráj reggelije

  • Pálos György

Fúziós korban élünk, azon sem lepődünk meg, ha egy kisvárosi étterem étlapján kevert fogásokat találunk. Az más kérdés, hogy a leves, amely se nem vietnami, se nem olasz, nem túl finom, mert nincs karaktere.

Merre vannak?  

  • Schein Gábor

Apró ember éles gombszemekkel. A fején zabolázhatatlan göndör haj. Befogad, figyel, kérdez. Hatalmas vágy él benne, hogy a világban rend legyen, de a világban nincsen rend. Hogy érthető legyen és átlátható. De a világ ellenáll a megértési kísérleteknek, kitüremkedik a réseken, széttöri a kereteket. A világ sokszor homályos, sötét, és soha nem átlátható. Hát akkor legyen a vers az! Legalább a vers.