Az utóbbi hetek tüntetései után több olyan próbálkozás, lehetőség is felmerült, ami az elégedetlenséget, a megindult aktivizmust kívánja becsatornázni, fenntartani. Ezek közé tartozik a Gulyás Márton által meghirdetett választási mozgalom, a Momentum választási programja, amit a választók bevonásával kívánnak elkészíteni október 15-ig, valamint Vágó Gábor népszavazási kezdeményezése a korrupció elévüléséről.
A mozgósítás fenntartására, intézményesedésre
voltak próbálkozások a 2014-es netadós tiltakozási hullám után is. Ilyen volt a közösségi kezdeményezések egybefogására tervezett közösségi oldal, a Populus, az Új Magyar Köztársaság egyesület által kezdeményezett rendszerbontó népszavazás és a Most Mi! csoport. Akkor, 2015 elején ezek a próbálkozások nem vezettek eredményre, nem tudtak elegendő, stabil támogatottságot szerezni. Később, a Tanítanék mozgalom sem volt képes egy olyan országos hálózatot kiépíteni, amelynek segítségével mozgósíthatóak lettek volna a kormány oktatáspolitikájával szemben kritikus pedagógusok, tantestületek. Mindez nem róható fel teljes mértékben a mozgalmároknak, hiszen egy olyan környezetben kívántak szerveződni, amelyben nagyrészt hiányzott a politikai részvételre vonatkozó tudás és akarat.
A becsatornázási, intézményesedési kísérletek sikere függ a szervezetekben való részvételi hajlandóságtól, a szervezeti és mozgalmi cél összhangjától és a sikerbe vetett bizalomtól. Gulyás Márton az április 15-én tartott “Nem maradunk csendben” tüntetésen jelentette be, hogy egy olyan mozgalmat kíván indítani, amelynek célja Magyarországon az arányos választási rendszer bevezetése.
A választási rendszer megváltoztatásának célja
általában valamely társadalmi csoport emancipációs törekvéséhez kapcsolódik, így a munkások, nők harcoltak az egyenlő, titkos választójogért. A 2000-es évek második felében Malajziában kezdődött meg egy mozgalom a választási rendszer reformjáért, azonban ott sem az egész rendszert kívánták megváltoztatni, hanem az eljárás tisztaságáért tüntettek. Bár Gulyás kezdeményezésének célja elmondása szerint a társadalmi háttérrel nem rendelkező pártok és az elégedetlenek összekapcsolása, valójában a választási rendszer megváltoztatásának sincs társadalmi háttere, hiszen az nem foglalkoztatja a választókat, de a tüntetőket sem.
| ||
A Momentum a tüntetéseken megjelenő elégedetlenséget és a felcsillanó aktivitást a párt szervezeti építéséhez, programjuk megalkotásához és támogatottságuk, ismertségük növeléséhez kívánja becsatornázni. Ebben az esetben tehát nincs szó a tüntetők és a pártok között egy közvetítő szervezetről és egy közös ügyről. A Momentum saját bevallása szerint eredményes volt országjárásuk, és több száz új taggal bővülnek az elkövetkező időszakban. Május 1-i tüntetésük is sikeresnek nevezhető, hiszen ellenzéki pártok önmagukban nem képesek hasonló utcai mozgósításra, ugyanakkor a pártokkal szembeni bizalmatlanság megjelenhet esetükben is. Harmadik becsatornázási lehetőség, hogy Vágó Gábor, egykori LMP-s országgyűlési képviselő kezdeményezésére aláírásgyűjtés kezdődhet a a korrupciós ügyek elévülésének 12 évre történő megemeléséről. Bár éppen a Momentum példája mutatja, hogy ismertség nélkül, de sok munkával a szükséges aláírás összegyűjthető, azonban nem minden kérdés lehet ugyanannyira átütő, ahogyan azt éppen a 2015-ös rendszerbontó népszavazás példája is mutatja.
Az említett és az elkövetkező kezdeményezéseknek mégis lehetőséget adhat egyrészről az, hogy az ellenzéki tematika jelenleg nem keresztezi egymást. Példának okáért
az orosz befolyás kritikája vagy a korrupció
kezd közös ellenzéki ügy lenni, így az egyes témák erősíthetik egymást. A tüntetéseken felgyülemlett tenni akarás becsatornázásának ugyanakkor a legfontosabb feltétele az, ha az ellenzéki közvélemény megérti, hogy aktivitás nélkül nem lehetséges eredményeket elérni. Ennyiben túl kell lépniük a netadós vagy a pedagógustüntetések utáni tanácstalanságon. Egy aktív ellenzéki mag meg tudná mutatni, hogy nem kikezdhetetlen a NER. Ha referenciacsoportként tud szolgálni ez a kör, úgy az aktivitások képesek mintát adni más társadalmi csoportoknak is, akár már középtávon formálhatják a magyar részvételi kultúrát, meg lehet cáfolni azt a közvélekedést, hogy nem lehetséges formálni a közügyeket. A közös fellépés, a nagyszabású akciók és a sokaság demonstrálása nem csak a kormány számára jelenthet féket, de képes felrázni a médiapolitizálásban megcsömörlött, kis volumenű, performansz jellegű akciókhoz hozzászokott ellenzéki közvéleményt is.
A közéleti aktivitás megteremtéséhez azonban nem csak az elvárások megfogalmazására van szükség, de olyan részvételi formák használatához is, amelyek
megvalósíthatók és érthetők
a kormányváltást kívánók nagy részének. A szűkebb, fővárosi aktivista szubkultúra számára ismerős, bevett formák nem feltétlenül alkalmasak erre. Jó példa erre, amikor a 2000-es években a zöldek rendszeresen kisebb-nagyobb kerékpáros felvonulásokkal tiltakoztak környezetromboló beruházások ellen, amelyekhez így többen nem tudtak csatlakozni. Az sem elvárható az ellenzéki választóktól, hogy szoros, önmaguktól kezdeményező közösséget alkossanak. Sokan elmennek egy tüntetésre, de nem szívesen áldoznának arra szabadidőt, hogy idegenekkel ötleteljenek. Nem kell elvitatni a politikai pártok és más szervezetek szerepét a kezdeményezésben, szervezésben. Ebben a tekintetben a hagyományos formáknak, így a moderált fórumoknak, aláírásgyűjtéseknek több realitása van.
_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpeg?key=a7b3c8a0cf8956b679de8c69cfd81b30)
