Ma már közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a Fidesz elsősorban a saját táborának politizál: tudja, hogy a győzelemhez ebben a választási rendszerben bőven elég neki az a kétmillió szavazó, aki mellette áll, úgyhogy ezt a bázist igyekszik minden eszközzel megtartani, legalább a jövő évi választásokig.
Kézenfekvő a kérdés, hogy sikerül-e ez a Fidesznek – a válasz pedig most még nem egyértelmű, lévén, hogy nyolc elemzőintézet közül egy, a Medián komoly esést mért a Fidesz támogatottságában, a többiek szerint viszont az elmozdulások belül maradtak a statisztikai hibahatáron. Ami viszont jóval világosabban látszik, szemben a mozgásokkal, az a Fidesz stratégiája: igyekszik visszanyerni az ügybirtoklás képességét.
Erre nem a szó hagyományos értelmében törekszik, mármint hogy nem a politikai napirendet próbálja meghatározni, a közbeszédet pedig megtölteni a számára előnyös témákkal, hanem inkább a közszájon forgó ügyeket próbálja a sajátjai szemében a magáévá tenni. Erre pedig úgy képes, hogy annak a világképnek az alapmotívumait sulykolja, amelyet a Fidesz szavazói már régről ismerhetnek, s amely nem más, mint a Fidesz nemzetképe. Erről szól a sorosozás: az üzletember befeketítése és a különböző ügyek őhozzá kapcsolása révén nem egy egyszerű „ellenségképet” vagy gyűlölettárgyat adnak, hanem segítenek a táboruknak fölosztani a világot a demokratikus legitimációval rendelkező, és ilyenformán a nemzeti érdeket par excellence képviselő kormányra egyfelől, és az ő ellenségeire, azaz a nemzet ellenségeire másfelől. Ez a fideszes érvelés gerince; a migránskérdés is e világkép mentén tudott – valójában egyes ügyek és témák egész sorát magába foglalva – hosszú ideig a közbeszéd tárgya maradni, és most a CEU- és minden más ügyet is ezzel próbálnak meg „birtokba venni”, a saját tábor szemében az univerzális „jó” szerepében tetszelegni.
Az ellenzék jó ideig nem alkalmazott semmi ehhez fogható, stabil és erős világképet, narratívát, ami összefogta volna az egyes ügyekről kommunikált véleményeit. Az utóbbi időben, a tüntetések nyomán azonban föltűnt a sorosozással szemben egy ellennarratíva: a putyinozás. A putyinozáshoz többen is negatívan állnak hozzá, mondván, az orosz államfőt föltételezni az Orbán-rendszer minden cselekedete mögött pont olyan összeesküvés-elmélet, mint Soros Györgyöt látni a legkülönbözőbb kormányellenes megmozdulások hátterében. Azonban a hasonlóság valójában csak annyiban áll, hogy mind a kettő narratíva, és a kommunikációs színtéren mindkettő arra szolgál, hogy a politikai eseményeket megmagyarázza, azok résztvevőit egy előre legyártott történet szereplőiként pozicionálja. Három fontos dologban viszont már eltérnek, és ezek a dolgok a putyinozást hatásosabb eszközzé is teszik a sorosozásnál.
Az első ilyen a célközönség. A sorosozás a használójának, azaz a Fidesznek csak a már meglévő táborát éri el: akik nem osztják a Fidesz világképét, azok az egészet őrült konteóként utasítják el, vagy egyszerűen csak kiröhögik, mint a tüntető fiatalok többsége is. A putyinozás hatóköre azonban szélesebb, amennyiben túlmutat használójának – az ellenzéknek, illetve közelebbről a Momentum Mozgalomnak – a már meglévő bázisán, és magába foglalja a bizonytalanok komoly hányadát is.
| ||
.jpeg "false")
Ez nemcsak a Kádár-rendszerben kialakult oroszellenesség miatt van így, hanem a miatt a másik két dolog miatt is, amiben a putyinozás még különbözik a sorosozástól: a konkrét problémákhoz való szorosabb kötődés, valamint a belőle világosan következő, pozitív üzenet, az Európa-pártiság miatt. Ami az előbbit illeti: persze a sorosozást, illetve a Fidesz nemzetképét is lehet bármilyen ügyre alkalmazni (sőt épp ez a lényege, hogy nemzeti érdekként tüntessen föl minden kormánycélt, álljon az bármilyen – köz- vagy magán- – érdek szolgálatában). A putyinozás azonban olyan rendszerkritika, amely nemcsak bizonyos érdekköröket láttat a cselekmények mögött, hanem konkrét párhuzamokat is von két ország: a putyini Oroszország és az orbáni Magyarország között. A párhuzamok számossága és mélysége, illetve a konkrét orosz befolyás ismeretében az Orbán-rendszer jó néhány vonását és botrányok sokaságát lehet ebben a narratívában elbeszélni – gondolatmankókat adva azoknak a bizonytalanoknak, akiknek egyébként nincs ilyen összetett valóságértelmezésük a politikai folyamatokról, és hatva a kiábrándult fideszesekre is, akiknek a számukra megdöbbentő CEU-ügyet is ez a narratíva tudná megvilágítani.
A putyinozásból, illetve az orosz párhuzamokra épített rendszerkritikából pedig egyértelműen levezethető egy pozitív program, a már említett Európa-pártiság. Önmagában a magyarok közismerten magas EU-szimpátiája nem lenne elég, hogy ez a program népszerű is legyen; elvégre van már párt, amely a Kelet–Nyugat ellentétre építi a kommunikációját, a DK, amely viszont lassabb ütemben tudott csak növekedni az elmúlt években. A Momentum vezetői viszont – Nyugatról a hazájukba visszatért fiatal értelmiségiek – hitelesebben képviselhetik ezt a víziót Gyurcsány Ferencnél, s ráadásul vannak a DK és a Momentum üzenetei közt lényegi különbségek is: a momentumosok láthatóan nem kötődnek görcsösen azokhoz a toposzokhoz, amik a 2010 előtti kritikátlan Nyugathoz igazodást jellemezték, és amelyek most is meghatározzák többek közt a DK kommunikációját. A Momentum Nyugat-képe árnyaltabb, kiegészül egy pozitív nemzetképpel is, és – a választópolgárokkal összhangban – hajlandó elfogadni még a Fidesz problémafölvetéseit is; amihez persze hozzáteszik, hogy rémesnek tartják Orbánék válaszait, melyek putyini mintára az európaiság és az unió pozitívumait is tönkreteszik. Ha a putyinozást egy ilyen pozitív Európa-pártiság egészíti ki, mely hajlandó vitát nyitni az EU sokak által érzékelt problémáiról, és határozott állást is tud foglalni újszerű, „európai és magyar” megoldások mellett, akkor ez izgalmasabb és a választók számára szimpatikusabb is lehet a sorosozást kiegészítő, harciasságával is csupán a status quo megőrzésére törekvő orbáni Európa-képnél.
