Mindennapos probléma, hogy külföldi egyetemek tudásuk és képességeik alapján minden további nélkül felvesznek magyar diákokat rövidebb-hosszabb idõszakra, de a tandíjat, az utazási és megél-hetési költségeket a hallgatónak kellene elõteremtenie. A nyugati árszínvonal azonban a magyar diákok többségét megoldhatatlan nehézségek elé állítja. Az egyetemisták életnívója még hazai viszonylatban is igen alacsony. Egy olyan ország polgárai, amely a saját gazdaságát a világgazdaságon belül mint olcsó bérezésû országot pozicionálja, kifejezetten hátrányos helyzetben vannak, ha bármit külföldön szeretnének vásárolni - adott esetben oktatást.
Mondhatnánk, hogy éppen erre vannak a különbözõ állami és uniós csereprogramok. A konkrét adatok azonban azt mutatják, hogy ezek sem jelentenek megfelelõ mértékben megoldást. A Magyarországon jelenleg mûködõ legnagyobb csereprogram az EU által finanszírozott Socrates/Erasmus elnevezésû rendszer, amelyen keresztül az utóbbi fél évtizedben évente 1800-1900 hallgató tanult külföldön. Ha ehhez a számhoz hozzáadjuk a Leonardo da Vinci, a Ceepus, a Világ-Nyelv programok keretében kiutazókat is, akkor nagyjából 3500 hallgató vehet részt külföldi résztanulmányokon vagy szakmai gyakorlaton. Körülbelül még hét-nyolcszáz olyan ösztöndíj érhetõ el a Magyar Ösztöndíj Bizottságon keresztül, amelyek a magyar állam és más nemzetek kétoldalú megállapodásain alapulnak, és ott vannak az egyes uniós tagállamok által biztosított ösztöndíjak is. Ehhez jön még az a szûk, privilegizált csoport, amely a magas tandíjat és megélhetési költségeket képes mégis saját erõbõl kigazdálkodni, ez becslések szerint úgy egy százaléka az összes egyetemistának és fõiskolásnak. Ha figyelembe vesszük, hogy egyszerre mintegy 300 ezer diák tanul a magyar felsõoktatásban, az összes kint tanuló arányát még így is csupán évi négy százalék körülire becsülhetjük. Ez elképesztõen kevés egy felzárkózó ország esetében, még akkor is, ha Európa többi országában is hasonló a helyzet.
Minderre többféle magyarázat is adódik. Például minden ellentétes vélekedéssel szemben nemzetközi viszonylatban
még mindig gyenge
a hazai diákság idegennyelv-ismerete. Valószínûleg mégsem ez az igazi ok, hisz szinte minden oktató tudna mesélni arról, hogy a meghirdetett külföldi helyekre négyszeres-ötszörös a túljelentkezés. Csakhogy egyrészt eleve kevés a meghirdetett ösztöndíjas helyek száma, másrészt pedig rendkívül szerények az ösztöndíjak. Az Erasmus például átlagosan 250-300 euró támogatást ad a diákoknak havonta, amely a legtöbb nyugat-európai egyetemi városban az összes felmerülõ költség ötödét, ha fedezi; vagyis az Erasmust amolyan kiegészítõ támogatásként találták ki nálunk magasabb bér- és árszínvonalú országok diákjai számára, akik költségeik nagy részét maguk tudják állni. Számukra ugyanis nem sokkal drágább, sõt néha olcsóbb külföldön tanulni, mint otthon. Nálunk azonban egyelõre érezhetõen nõ a diákok frusztrációja, amikor folyamatosan azt hallják, hogy bõvültek a lehetõségek, míg a valóságban nem ezt tapasztalják.
Ha lehet, ennél is rosszabb a helyzet az oktatói mobilitás terén. A tanárok külföldi egyetemen szerzett tapasztalatai talán még hasznosabbak lennének, hiszen az ott megszerzett tudást és kialakult kapcsolataikat itthon közvetlenül kamatoztathatnák. Ennek fényében kifejezetten riasztó, hogy például az Erasmus- programon belül évente nem több mint 3-400 oktató tölt el valamennyi idõt külhoni oktatási intézményben, az átlagos kint töltött idõ pedig nem több mint másfél hét! Ráadásul egy hazai oktató elõrejutásánál vagy anyagi megbecsültségében nem veszik figyelembe a külföldön szerzett szakmai tapasztalatokat, ezért nem teremtõdik valódi érdekeltség.
Nem meglepõ, hogy miközben a legtöbb nyugati egyetemen ma már kifejezetten nemzetközi nyüzsgés tapasztalható, magyar diákkal vagy magyar oktatóval csak a legritkább esetben találkozhat az ember. Gyökeres változás valószínûleg csak középtávon,
a magyar bérszínvonal
emelkedésével várható. Minél közelebb kerülnek a hazai bérek és árak a fogadó országokéhoz, annál többen engedhetik majd meg maguknak, hogy rövidebb-hosszabb idõt külföldön töltsenek. De szükség van egyfajta gondolkodásbeli váltásra is. Talán semmi nem térül meg olyan jól egy ember élete során, mint egy neves egyetem diplomája, illetve az ott szerzett kapcsolatok. Kínában a családok a gyerek születésekor elkezdenek gyûjteni arra, hogy amikor felnõ, a legjobb amerikai egyetemekre juthasson majd el. Egyre tömegesebbé válik a külföldön tanulás lehetõsége, és ezektõl a "tengeri teknõsöktõl", akiket az állam is támogat, igen sokat vár a kínai társadalom. Valószínûleg a magyar államnak, illetve az Európai Uniónak is megérné, ha a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben támogatná a diákok külföldi tapasztalatszerzését. Nem kell félni attól, hogy a diákok esetleg tömegesen kint maradnak. A fogadó országokban sem olyan könnyû állandó munkát találni. És ha néhányan mégsem jönnének vissza, az sem tragédia. A rendkívül gyorsan felzárkózó Írország nagyon sokat köszönhet a külhonban ragadt íreknek, akik kapcsolataikkal és befolyásukkal segítették hazájukat.
Az intenzívebb hazai csereprogramokkal egyetemeink is nyernének. Megerõsödnének külkapcsolataik, könnyebben belekerülnének a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe, és õk is fogadhatnának külföldi professzorokat, diákokat. Örvendetes, hogy
õsztõl külföldrõl is
igénybe lehet venni a diákhitelt; már csak az a kérdés, hogy ez valóban ösztönözni fogja-e az érintetteket. Ha a magyar állam kész lenne még több ösztöndíj finanszírozására, az nem is kerülne olyan nagyon sokba. Egy havi 400 eurós ösztöndíj a diákok többségének már olyan segítséget jelenthet, amely saját forrásaikkal kiegészítve lehetõvé teheti számukra a tisztes megélhetést. Ez esetben egy öt hónapos szemeszter támogatása az államnak körülbelül ötmillió forintjába, vagyis minden újabb ezer diák kiküldése körülbelül félmilliárd forintba kerülne. Egy olyan ország számára, amely komolyan gondolja, hogy a tudás alapozza meg a felemelkedését, ez nem tétel.
Pogátsa Zoltán
