A vártnál is nagyobb visszhangot váltott ki az Oktatási Minisztérium (OM) 2004. februári reformkoncepciója a felsõoktatásról. Az elképzelés az "üzleti szemlélet" jegyében fogalmazza meg a modernizáció elvárásait: egyik legvitatottabb kitétele a többes foglalkoztatás korlátozása, amely "legfeljebb egy teljes és egy részmunkaidõben vállalt feladat ellátását" engedélyezné egyetemi és fõiskolai oktatóknak. Bár a reformkoncepció tavaly augusztusban kiadott vitaanyagát különbözõ szakértõk véleményezésével dolgozták át, február óta óriási viták tárgya mind a tanárok állását, mind a bérezésüket érintõ passzus. Utóbbi szerint az oktatók javadalmazását teljesítménytõl függõen, differenciáltan kívánják megállapítani, többé-kevésbé az egyetemekre bízva a teljesítmények értékelését.
Az intercity-jelenség
Kérdésünkre, hogy pontosan hány oktatónak van több felsõoktatási intézményben teljes állása, kitérõ válaszok érkeztek. Az érintett oktatók számáról az egyetemeknek jobb esetben is csak hozzávetõleges adataik vannak. Mindamellett érdekes lett volna tudni, hogy kit hogyan érintene az új szabályozás. Élünk a gyanúperrel, hogy több intézmény "bajban lenne" az új helyzetben. Professzorok hiányában több szak léte veszélyeztetetté válna akkreditációs követelmények miatt, van olyan vidéki "kis szak", ahova a teljes oktatói gárda Pestrõl jár tanítani. Nem egy diáktól hallani olyan esetekrõl, hogy egy-egy professzor videóra veszi az elõadás teljes féléves anyagát, és azt vetítik le a diákoknak, akik azonban kötelesek a jelenléti ív aláírásával igazolni, hogy bejárnak az órára. Ilyen jellegû értesüléseinket természetesen egyetlen megkérdezett oktató sem volt hajlandó megerõsíteni, magát a jelenséget azonban mindenki általánosnak tartja. Barthel-Ruzsa Zsolt, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) elnöke azért elmondta, hogy több esetben fordultak hozzájuk hallgatók olyan panasszal, hogy az oktató nem maga tartja meg az óráit, hanem beküld egy doktoranduszt. Sokszor nem is látják az illetõt, csak vizsgáztatni megy be, esetlegakkor sem. Például azért, mert a professzor Szegeden és Gyõrben is állásban van. Az ilyeneket nevezik intercity-oktatóknak, tudtuk meg Csizmadia Józseftõl, a Doktoranduszok Országos Szövetségének elnökétõl. Mint lapunknak kifejtette, lehet tudni, hogy még egy nagyon tehetséges oktató sem tudja kettõnél több helyentisztességgel ellátni munkáját, de igazából színvonalas munkát (témavezetés, kutatás, konzultációk) csak egy helyen lehet végezni. A jelenlegi gyakorlattal kapcsolatban az az egyik probléma, hogy a négy helyen fõállású oktató 10-12fiatalt szorít ki, akkora a fizetése. Az érintettek a megélhetésre hivatkoznak: egy docens fizetése bruttó 260 ezer forint, Franciaországban ennek háromszorosát keresik az oktatók.
Így aztán hallgatók végzik az oktatói munkát - igaz, állást már nem kaphatnak, hisz arra nem jut pénz. Sok helyütt - miután a professzor úr nyilván nem tud 4-5 állást ellátni - a törvény által is "egészségesnek" mondott heti 4 óránál jóval többet dolgoztatják a PhD-seket, ez pedig azzal jár, hogy a fiatal kutatónak saját témájára sem marad ideje.
Az OM koncepcióját elméletben a legtöbb szakértõ jogosnak tartja. Nagy Sándor, az ELTE Természettudományi Kar Magkémiai Tanszékének docense egy tanulmányában így fogalmaz: "Az egyetemi tanár, akinek a dolga a kutatás vezetése, sõt kezdeményezése, a tudományos iskola vezetése, doktoranduszok konzultálása, a fõiskola/egyetem elõrevitele lenne, nem tudja ezt heti egy-két napban ellátni. Különösen, ha tanszékvezetõ." Csakhogy az álláshalmozás nem mellékesen az egyetemek érdeke is. "A felsõoktatási intézmény szeretné kimutatni, hogy megfelelõ számú magas képzettségû oktatója van, akkor is, ha az alig tartózkodik náluk, az oktató pedig szeretne annyi fizetést felvenni, ami megfelelõ jövedelmet biztosít. Egy egyetemi tanár mûködhet úgy is, hogy mindössze az óráit tartja meg és utána távozik. Az intézmény pedig ezt eltûri."
Opel, VW
Klinghammer István, az ELTE rektora is úgy véli, hogy a tanároknak minden energiájukat, tudásukat ott kell maradéktalanul elõvezetniük, ahol státusban vannak. Az új intézményi szabályozás, miszerint a tanároknak húsz órát falakon belül kell tölteniük, gyakorlatilag ezt a problémakört igyekszik kiküszöbölni. (Lásd még: Minden egész kizökkent, Magyar Narancs, 2003. december 18.) Klinghammer véleménye szerint az ilyesmi méltatlan is az intézményekhez. A rektor nagyon örül, ha ELTE-s professzorok vendégeskednek Bécsben, Heidelbergben, Berlinben, de úgy véli, ha az oktatónak itt a fõállása, a hallgatók érdeke is úgy kívánja, hogy itt csináljon iskolát. "Ménkû megtisztelõ, hogyha a pofára máshol is igény van. Legyen vendégprofesszor, vendégelõadó, részfoglalkozású: semmi kifogásom ellene" - fejtette ki a rektor, majd hozzátette, hogy a nyugati országok rektorai nem értik, miért ilyen laza nálunk a munkaszabályozás. Nagy Sándor sem fukarkodik a nyugati példával: mint írja, az egyetemi tanároknak évente kell beszámolót készíteniük arról, hogy milyen egyetemi tevékenységet folytattak. Klinghammer szerint az üzleti érdekeket is kifejezetten hátráltatja az álláshalmozás: "El tudja képzelni, hogy valaki az iparban saját maga konkurense? Hogy a Volkswagennél vagyok fõmérnök, de az Opelnál is vállaltam egy jó kis állást? Hát nem téboly?"
Utolérni hamar
A reformkoncepció hónapok óta várja, hogy a kormány elé kerüljön, ám addig részmegoldásoknak is örülnének az érintettek. A HÖOK elnöke úgy véli, nem szabad hirtelen cselekedni, meg kell vizsgálni, milyen okok állnak a jelenség mögött. Barhel-Ruzsa a kilencvenes évek szakalapítási lázát említi; azt is meg kellene vizsgálni, valóban minden tanszék, minden szak léte indokolt-e egyes egyetemeken. Csizmadia József olyan felsõoktatást képzel el, aholminél több arra érdemes jelöltnek van lehetõsége habilitálni, publikálni.
Noha a reformok meglehetõsen sürgetõk - és más területeken haladnak is a maguk útján -, azt még senki sem tudja, mikor indulhat meg a felsõoktatás oktatói létszámának bõvítése. (Nota bene: attól azért nem kell tartani, hogy dudva módjára elszaporodnak a habilitált oktatók, hiszen a minisztérium rögzíteni kívánja a fõállású tanárok számát.) Az OM a 2010-es évet jelölte meg határidõként: a koncepció szerint ekkorra kellene az oktatói béreknek utolérniük az európai fizetésekgazdasági fejlettséggel arányos szintjét. A tanulmányok - a kreditrendszer által elvileg biztosított - elismerési rendszere és a jövõre bevezetendõ kétszintû érettségi mellett ez lehet a biztosíték az egyetemi mobilitás megvalósulására.
Kotler Fruzsina
