Zaliszja apró falu a Zóna területén. A házak romosak, a kerteket fák nőtték be, az egykori utakat bozótos nyeli el, csak néhány ösvény mutatja, hogy néha emberek is mozognak itt. Az erdő szép lassan bekebelezi a harminc éve elhagyott települést, talán egy évtized se kell ahhoz, hogy minden összedőljön, és célt érjen a pusztulás. „Szelfizni szabad?” – kérdezi az egyetlen lakott házban a finn Mila, aki 64. születésnapját jött ünnepelni Csernobilba. Pár éve Transznisztriában járt, tavaly pedig Észak-Koreába ment csoportosan, igaz, utóbb két utastársát végül nem engedték ki az országból, csempészet gyanúja miatt. „Nagyon sajnáltam őket, vajon mi lehet velük?” – töprengett Mila még a buszban, amelyre 100 ezer forintnak megfelelő dollárért váltott jegyet. A buszon kilencen ülünk – a kétnapos, ottalvós csernobili túrán lengyel, amerikai, kínai és ukrán érdeklődők mellett utazgatok a Zónában.
| ||
Az elhagyott falu egyetlen lakójának nyomorúságos kis házában járunk. A 88 éves Rozalija apró, sovány teremtés, még minden gond nélkül látja el magát. Főz, növényeket nevel, takarít. Kurtán válaszolgat, ha azt firtatják, nem fél-e itt élni a nagy elhagyatottságban, nem tart-e a sugárszennyezettségtől, hiszen épp csak 30 éve robbant fel a közeli erőmű. „Nem félek. Jó itt. Itt születtem, itt halok meg. Ha baj lenne, már nem élnék. De élek. Szóval nincs baj. Egy évre telepítettek ki, ahogy lehetett, visszajöttem.” Ekkor jön a szelfi. Mila odapattan az idős asszony mellé, és máris kész a fotó, ami pikk-pakk, kinn is van az Instagramon. A lájkok pedig ömlenek.
Nukleáris szafari
Kijevben több olyan utazási iroda is működik, amely a Zónába szervez utakat. Az egynapos kirándulástól a hétnaposig terjed a kínálat, az érdeklődő csak befizeti a napi 40-50 ezer forintos költséget, minden mást elintéznek helyette. A szállás egy korrekt, wifivel felszerelt csernobili panzióban van, ebédet pedig az egykori erőmű menzáján lehet igényelni, ahonnan rálátás nyílik a szarkofággal beborított, 1986-ban felrobbant reaktorra. Az iroda, amivel én utaztam, nem győzte hangsúlyozni, hogy a Zóna – amely egy tíz és egy harminc kilométeres sugarú részre oszlik, az előbbiben vannak az erőmű létesítményei és Pripjaty városa, az utóbbi pufferterület a külvilág és a magasabb sugárzást kibocsátó belső kör közt – ma már teljesen biztonságos hely. Ezt illusztrálandó mutatták meg Rozalija nénit, akit feldobott a látogatás, és nagy kedvvel adta elő, amit fontosnak vélt életéből az őt fotózó látogatóknak. A kijevi utazási irodában csernobilos tollat, pólót és bögrét is lehetett vásárolni. Szuvenírt, meglepit.
| ||
A Csernobillal foglalkozókat élesen megosztja az effajta idegenforgalom. A pártolók szerint így érhető el, hogy a Csernobilhoz tapadó negatív tartalmakat csökkentsék, mások szerint azonban – közéjük tartozik Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas író, aki számos mélyinterjút készített az áldozatokkal – ez abszurd és méltatlan a tragédia emlékéhez. A Narancs többekkel beszélt, akik megjárták a baleset utáni zónát vagy hosszabb ideje foglalkoznak Csernobillal, hogy tisztán lássuk, milyen következményekkel és tapasztalatokkal járt a 30 éve történt szerencsétlenség, és ezek közül voltak-e pozitív előjelűek.
| ||
Jurij Scserbak eredeti szakmáját tekintve orvos-epidemiológus és szépíró; politikai pályáját az utolsó szovjet parlament küldötteként 1989-ben kezdte, az Andrej Szaharov vezette ellenzéki képviselőcsoport tagjaként. 1991-ben ő lett a független Ukrajna első környezetvédelmi minisztere. Hivatali ideje alatt rengeteget foglalkozott a tragédia következményeivel, de mint meséli, anno a főnökétől tudta meg, hogy 1986. április 26-án Csernobilban történt „egy kis baj”. Az akkor orvosként dolgozó Scserbak is úgy értesült, „volt valami kis tűz, de eloltották. Nem gondoltam a radioaktivitásra”.
A baleset bonyolult folyamat eredménye volt, amelynek több eleme csak jóval a robbanás után derült ki. Minden egy teszttel kezdődött, amit 1986. április 25-én indítottak a 4-es reaktorban, és amely felett éjfél után, április 26-án vesztették el a kontrollt. A teljesítménynövelő próbaüzem közben kikapcsolták a biztonsági rendszereket, hogy azok automatikusan ne avatkozhassanak be – a tesztet ugyanis gátolta volna a teljesítménykorlátozás. Amikor 1986. április 26. hajnali 1 óra 24 perckor a kezelők észlelték, hogy iszonyatosan megugrott a teljesítmény, próbáltak tenni valamit, de már késő volt. Akkora robbanás történt, hogy leszakította a reaktor 1000 tonnás tetejét, és kilőtte a levegőbe, majd irtóztató mennyiségű radioaktív anyag kezdett kifele áramlani, és áramlott is napokon át. A sugárzás mértéke egyébként nem egyenlő mértékű a Zónában. A szél 1986. április 26-án északnyugati irányú volt, így az erőműtől alig 10 kilométerre, ám délre fekvő Csernobil nem kapott komoly adagot a kiáramló szennyezett anyagból. Az itteni sugárzás emiatt – egyes mérések szerint – csak kicsivel magasabb, mint Kijevben. (Az más kérdés, mi van a földben, mi esik le az esővel stb.) Azok a katonák, őrök, munkások, tűzoltók, hivatalnokok, akik a Zónában dolgoznak, jellemzően itt laknak, de csak 15 napig vannak szolgálatban, utána 15 nap zónamentes életet kell élniük. A Geiger-számláló a 30 kilométeres körben nem is mutat kiugró számokat – de itt is az a szabály, hogy este hét óra után civil nem lehet az utcán, az alkoholfogyasztás pedig mindenki számára korlátozott, csak este 7 és 9 óra között lehetséges. A 10 kilométeres körbe újabb ellenőrző ponton lehet csak belépni; s itt már volt sípolás bőven. A legmagasabb értéket a pripjatyi checkpoint felé az ún. vörös erdőn áthajtva mértük (megállni eszünkben sem volt). A szél a robbanás után először közvetlenül erre a fenyvesekkel benőtt területre fújta a kiáramló radioaktív anyagot, a fák ettől lettek vörösek. Tartva attól, hogy kigyulladnak, és a porral továbbszáll a sugárzó anyag, már rég kivágták őket, így a rudij lisz valójában olyan erdő, amelyben ritkásak a fák. Ha a szél csak egy kicsit keletibb irányú, az egészet Pripjaty kapja: ez felbecsülhetetlen mennyiségű halálesetet s még súlyosabb tragédiát jelentett volna.
| ||
A balesetnek megvoltak a szociálpszichológiai és technikai okai. Az utóbbiak a Csernobilban is használatos ún. RBMK-reaktor olyan sajátosságait jelentik, mint a váratlan teljesítménynövekedés, illetve azt, hogy nem rendelkezett hermetikus védőépülettel, amely csökkenthette volna a kijutó szennyeződést. Egy igazi szovjet darabról beszélünk, behemót, nehézkes, kicsit instabil, és a védőberendezését is ki lehet kapcsolni. Ám a tragédiához még kellett valami: ez pedig a szovjet mentalitás volt. Egy szovjet reaktor egyszerűen nem robbanhat fel – a kezelők fejében nem létezett ilyen eshetőség (nemcsak Csernobilban, máshol sem), így nyugodtan kapcsolták ki a védőberendezést, ami utólag kapitális hibának bizonyult. A kigyulladt erőműhöz 250 tűzoltót rendeltek ki, akiknek tudomásuk sem volt arról, milyen sugárzásban kell dolgozniuk több mint egy héten át, ahogy az erőmű dolgozói sem tudták először, milyen közegbe kerültek. A szél északnyugati irányba vitte a kiszálló anyagot, ami így Fehéroroszországot kapta el először, de hamar elért Svédországba. Aztán visszakanyarodott a kontinensre, német, osztrák és francia területeket terített be. Így vált globális trauma a tragédiából. Hirosimához képest legalább százszoros sugárzás szabadult el.
Két történet
Scserbak csak lassan tudta összerakni, mi történt. A hivatalos média eleinte elhallgatni igyekezett a katasztrófa nagyságát. „Először egy kommunista költő mondta, hogy a központi bizottságban pánikolnak. Az egészségügyi minisztériumban dolgoztak barátaim, bementem hozzájuk, ők mondták, hogy Pripjatyot, az erőműnek épített várost kitelepítik. Ez 50 ezer embert jelentett.
A sugárzásról tudtak, arról nem, hogy mekkora. Mondták, vegyek a családnak jódot, amíg lehet, mert az jó a pajzsmirigynek sugárzás ellen. Ahogy a gyógyszertárhoz értem, láttam, óriási a sor, mindenki jódot akart venni. Ebből tudtam, hogy nagy a baj.” Kijevben ennek ellenére megtartották a május elsejei ünnepséget. „Tudtak a sugárzásról, de azt akarták mutatni, hogy nem kell félni, nincs nagy baj. A gyerekeket nem lett volna szabad utcára küldeni, mégis megtették. Ez bűn volt.” Scserbak jól emlékszik azokra a napokra, amikor májusban végre bejutott a Zónába. „Elképesztő pánik volt. Rengeteg katona és óriási fejetlenség, senki nem tudta, mi történik. Ápolókkal, tűzoltókkal, szemtanúkkal beszéltem, lassan kezdtem megérteni, mi történt. Riportokat kezdtem írni a nyitottabb lapoknak. A civilekre fókuszáltam, bementem a kórházakba, ahol a sugárfertőzött szerencsétlenek feküdtek. Fehér ruhában voltam, azt hitték, orvos vagyok. A hivatalnokoktól féltek, de velem szóba álltak, így én aztán többet tudtam meg, mint ők.”
Likvidátornak hívták azokat a kármentőket, akiket a szovjet vezetés a helyszínre vezényelt, hogy az elszabadult poklot megállítsák. Először a tüzet kellett eloltani, majd a szétrobbant egység fölé építeni a szarkofágot, a betonból és fémből készült fedelet, hogy „bezárják” a sugárzást. Bányászokra is szükség volt, mert a szétroncsolódott reaktor egyes részéhez csak alagút ásásával lehetett hozzáférni. Ezek az emberek, több ezren, óriási sugárterhelésben dolgoztak, többen hamarosan életüket vesztették, sokan tartós egészségügyi károsodást szenvedtek. Szerhij Mirnij is likvidátor volt, kémikusként neki sugárzásmérés volt a feladata. 1986. július közepétől egy hónapig volt terepen. „Nem féltem, felismertem a radioaktív vegyületeket, el tudtam kerülni a bajt.” Egész nap talpalt, mérte a szennyezést. „A méréseink alapján kellett a falvakat kiüríteni. Ez komoly stresszt okozott, mert a falubeliekkel jóba lettünk, aztán meg kellett mondani nekik, hogy hagyják el az otthonaikat… Ettől bűntudatkomplexusom lett. Ezzel álmodtam, nem tudtam túllépni a tehetetlenség érzésén.”
| ||
Miután Mirnij hazatért, fizikailag rendbe jött, de elhatalmasodott rajta egy fura, általa pszichotraumának nevezett állapot. „Ha elkezdtem Csernobilról beszélni, ömlött belőlem a szó. Lávaként kezdett hömpölyögni bennem valami. Feltört, és órákra elöntött. Kemény és fájdalmas érzések voltak ezek, teljesen kikészültem tőlük. Kerülni kezdtem, hogy beszélnem kelljen róla, mert folyamatosan ez ismétlődött meg. Ettől megváltoztam.” Mirnij ekkor írta első novelláját, és észrevette, az írás használ. Később tudatosult benne, hogy tulajdonképpen írásterápiát alkalmazott, azóta több könyve megjelent – egy magyarul is –, szépirodalom és kutatás egyaránt foglalkoztatja. „Tudom, hogy teljesen átlagos az esetem. Aki nem fizikailag sérült meg, az lelkileg lett terhelt. Én szerencsés voltam, tudtam ezzel kezdeni valamit. A társaim többsége nem.”
Köszi, Csernobil!
Van egy város Ukrajnában, ami nem lenne, ha nem robbant volna fel a 4-es reaktor. Szlavutics a neve, 25 ezren lakják, Csernobiltól 50 kilométerre fekszik északkeletre, közel a fehérorosz határhoz. Mivel Csernobil 30 kilométeres körzetét kitelepítették, sok lakásra volt szükség az ideiglenes szállásra vitt családoknak. Így a hatalmas ukrán erdő közepébe másfél év alatt felépítették Szlavuticsot. Helyi vélemények szerint ez volt a Szovjetunió utolsó (de lehet, az első) jó lépése, mivel ideköltözni 1988-tól maga volt a főnyeremény. „Nézzen körbe! Ezt mind Csernobilnak köszönhetjük!” – mondja Olekszandr Kupnij a főtéren. Egy padon ülünk, a szocialista álom kellős közepén. Körülöttünk négy-öt-hat emeletes panelházak, süt a nap, a levegő kellemes, a közeli park óriási fenyőinek lábánál pedig készül a mentés következtében elhunyt likvidátorok emlékműve. Madárcsicsergés, béke, babakocsikat toló anyukák.
Kazah, bakui, észt – az egyes városrészeket arról a tagköztársaságról nevezték el, amely polgárai felépítették azt. Van itt fehér, lila, sárga, de rőt színű épület is, némelyik külső díszítést is kapott. A házakban javarészt olyan családok laknak, akik valahogy kapcsolódtak az erőműhöz. „Imádtak idejönni. Kaptak lakást, ez hatalmas szó volt. Mások egy egész életet végiggüriztek, nekem meg csak odatolták a katalógust, hogy válasszak” – mondja Kupnij, aki a baleset idején nem Csernobilban dolgozott, hanem a zaporizzsjai erőműben, onnan igazolt át. Nem riasztotta a baleset, sőt, vonzóbbá tette az állást. „Radioaktív-méréssel foglalkozó specialista voltam. Csernobilnál jobb helyet el sem tudtam képzelni, ahol annyifajta sugárzás volt. Nekem az maga volt a paradicsom, olyan jelenségek voltak, amelyek máshol nem, és mindig volt meglepetés. Szakmailag izgalmas terep volt.”
| ||
Julija a férjével jött, tanítani az általános iskolába. „Lakást kaptunk, kiemelt fizetést. Járt az állami támogatás, egy részt az erőmű is adott hozzá. Ez egy mindennel felszerelt város, ahol sose volt nélkülözés, még a ’90-es évek elején sem, amikor egész Ukrajna szenvedett. Itt akkor is béke volt, amikor máshol nem volt élelem, nem volt fizetés, utcai zavargások voltak. Szlavutics még mindig kap támogatást az erőműtől, ezért ez Ukrajna egyik legjobb helye. Lényegében állam az államban.” Közben Szlavuticsban létrehozták a biztonsággal, radioaktív hulladékkal és radioökológiával foglalkozó Csernobil Központot. Kupnij 21 évet dolgozott az erőműben, amelynek három tovább működő reaktorát végül 2000-ben zárták be. „Ez nagyobb tragédia volt itt, mint a baleset. Azóta csak viszi a pénzt. Megszűntek a munkahelyek, a mérnökök máshova mentek dolgozni. Ma itt főleg iskolások élnek meg idősek. Sokan isznak is. A fiam is az erőműben dolgozott, ma call-centeres Kijevben, a lányom Harkivben tanul. Egyikük se jön már ide vissza.” A bezárás után fotósként és sajtósként maradt az erőműben, végleg 2009-ben jött el. A férfinak a vezetéssel is akadt konfliktusa. „Az volt a bajom, hogy sokáig ücsörögtek a dolgokon. Ha volt egy kis tűz valahol, három napig nem adhattam ki. Talán féltek is mutatni, hogy lehetnek még problémák Csernobilban. Mondtam, előzzük meg a problémákat, mert ebből meg ebből gond lehet. Ők csak azt mondták: nyugi már. Ebbe fáradtam bele.” Az emberek többsége Kupnij szerint pragmatikusan áll az élethez, sose volt gettóhangulat a városban, amíg volt munka, jó volt itt élni. „Én nem hibáztatok senkit, aki felejteni akar. Egy ilyen tragédiára nem lehet folyton emlékezni, az bénító. De ez csak az átlagemberekre igaz. A szakembereknek és a politikusnak nem szabad elfelejteni, mi történt, és mi vezetett oda.”
Jó dolgok
A csernobili balesetnek szörnyű következményei voltak (erről lásd keretes írásunkat), a II. világháború után ez volt Ukrajna legtraumatikusabb élménye, ugyanakkor – hangsúlyozzák forrásaink – számos pozitív változást is generált. Például – kis túlzással élve – bedöntötte a Szovjetuniót, miután a költségvetésnek rubelmilliárdokat kellett a baleset után elköltenie, és temérdek erőt, szakértelmet és embert a helyszínre vezényelni. „Egy jól működő ország túlélte volna, de egy olyan döglődő szervezetnek, mint a Szovjetuniónak, ez volt a kegyelemdöfés. Máshonnan kellett forrásokat elvonni, és ez megmutatta, hogy a rendszer működésképtelen” – mondja Kupnij. Scserbak felidézi, hogy a baleset után sok értelmiségi mozdult meg, az elkövetkező években a tiltakozásaikkal sikerült megállítaniuk több erőmű építését is Ukrajnában. Az ország zöld mozgalmai is innen határozzák meg magukat, a baleset az ukrán Zöld Párt megalakulásában nagy szerepet játszott. (Scserbak e szervezet első elnöke volt.) „A nukleáris ágazat globálisan is elvesztette a sebezhetetlenség mítoszát, ma már sokkal szorosabb felügyelet és figyelem mellett dolgozik.”
| Áldozatszámláló Vita tárgya, hogy hány áldozata volt a tragédiának. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 56 közvetlen halálos áldozattal számol, s úgy becsülik, 4000-en halnak vagy haltak meg a sugárzás következtében később. Ezt mások korábban akár 100 ezerre tették, s beleszámolták azt a mintegy 40 ezer abortuszt, amit Európa-szerte végeztek el a baleset után. Egy 2006-os egészségügyi kutatás azzal számol, hogy a baleset 2065-ig 16 ezer pajzsmirigyrákos és 25 ezer más típusú rákos megbetegedést okoz. Nehezíti és kicsit értelmetlenné is teszi a számháborút, hogy kétséges közvetlenül a balesetnek tulajdonítani a rákot olyan valakinél, akinél az elmúlt években diagnosztizálták a betegséget, és korábban kapott szennyezést a balesetből – igaz, kizárni sem lehet az összefüggés lehetőségét. A sugárszennyezés több mint 60 százaléka Fehéroroszországba jutott, de az ottani politikai klíma miatt erről nem lehet tudományos kutatásokat végezni. Azt több szervezet is hangsúlyozza: nemcsak a haláleset és megbetegedés számít. Százezreknek kellett elhagyniuk otthonukat és személyes tárgyaikat, ez is traumatizálhat. A kármentési akciók számolatlan rubelösszegeket emésztettek fel. Azt viszont pontosan tudni, hogy az egyre rosszabb állapotú, omladozó, sérült szarkofág fölé egy új, modern fedelet fognak húzni. Ez 80 százalékban kész van, ott feszít a felrobbant reaktor mellett. Ennek teljes költsége 1,6 milliárd euró, ebből csaknem 400 milliót az unió és az Egyesült Államok ad össze, de adakozik Japán és Kuvait is. Ukrajna eddig 45 millióval vette ki a részét a költségekből. Ahhoz a speciális átmeneti tárolóhoz, amelybe a 4-es reaktor kiégett és megsérült fűtőelemeit tennék, 300 millió euró szükséges. |
Mirnij azt hangsúlyozza, hogy ennyi idő után a pozitív fejleményeket is kell látni. „Bár a kompenzálásnál rossz megoldást választottak. Minél több időt töltesz kórházban, annál több támogatást kapsz. Érdekeltté tettek, hogy minél rosszabb színben tüntesd fel magad.” A jó válaszok közül ő az ökológiai mozgalmak felgyorsulását és a megújuló energia térnyerését emeli ki, de írásos munkáiban visszatérő kifejezés az infotrauma, amit szerinte kezelni kell. Az információhiány miatt Csernobil hallatán a legtöbb embert szorongás fogja el – véli Mirnij. „Tragédia történt, de a sugárzás csak egy bizonyos szint felett gyakorol hatásokat. Mérsékelni kell a Csernobillal kapcsolatos információs szennyezést.” Ezért hívja utazási irodájának útjait „szemfelnyitó túráknak”. „Ha visszatérek egy túráról, azt érzem, tisztítottam valamit az emberek fejében, amitől kicsit árnyaltabb lesz a világ. Egy tisztább, jobb hely.” Mirnij régóta nemzeti parkot csinálna a Zónából. „Egyedi terület, fantasztikus élővilággal. Nem a tragédiára emlékeztető emlékművek kellenek, hiszen a Zóna maga az emlékmű.”
Energiapolitikai dilemma
Akadnak, akik szerint Mirnij túl optimista, amikor azt állítja, hogy a Zóna teljesen biztonságos hely. Közéjük tartozik Irina Holovko, a National Ecological Center of Ukraine (NECU) munkatársa. „Csernobil nem lezárt történet. A katasztrófának nincs vége, számos nyitott aspektusa van, akadnak, akik nap mint nap megélik. A Zónán belül lakók például, és azok, akik a közelében élnek” – mondja. Szerinte probléma, hogy bár minden családnak és a lakosság nagy részének van tapasztalata az 1986-os katasztrófáról, a közbeszédben még sincs olyan múltfeldolgozó diskurzus, ami a tragédián túl az eset által felvetett kérdéseket is taglalná. „Ez ugyanis nem érdeke a kormánynak” – véli Irina. Egy friss ukrán tanulmányra hivatkozva azt állítja, kimutathatóan magasabb sugárzásveszélynek vannak kitéve azok, akik az említett területen élnek. Több ezer emberről beszélünk, és a Zónába visszaköltözők kapnak némi állami támogatást is, élelem és ital formájában. „Állami érdek, hogy ott éljenek, hiszen lehet velük propagálni, hogy a múlt véget ért. De ezek az emberek szennyezett földben termelnek zöldséget, és szennyezett fával fűtenek. Nem lenne szabad ott élniük.”
Ukrajnában a lakosság többsége ellenzi az atomenergiát, a kormány mégis új erőművek építését tervezi. A NECU munkatársa egy tavalyi felmérésre hivatkozva állítja, a lakosság 73 százaléka nem tartja biztonságosnak a nukleáris energiát, 64 százalék szerint pedig ki kellene lépni az atomenergiából. Mindez Csernobil hatása is, ám a kormány nem hajlandó vitát nyitni a kérdésről, és két új erőmű építésébe fogna. Sürgeti az idő. Az ország négy pontján lévő erőművek adják az ország elektromos készletének 55 százalékát. Másfél éve ez még csak 46 százalék volt, ám azóta a szénben gazdag Kelet-Ukrajna területén dúló fegyveres konfliktus miatt a hőerőmű-kapacitás visszaesett. Holovko szerint Ukrajnának lett volna esélye változtatni az atomra alapozó energiapolitikáján, például a ’90-es évek elején, a szocialista ipar összeomlása után drasztikusan csökkent az energiaigény, akkor lehetett volna csökkenteni az atom részesedését, de nem tették. „A hivatalos álláspont szerint Csernobil a szovjetek hibája, nekünk semmi közünk hozzá. Így legitimálják az atomenergiát Ukrajnában.” (Arra azért jó volt a zóna, hogy évekkel ezelőtt felépítsenek ott egy átmeneti kiégett fűtőelem-tárolót. Könnyű volt rá engedélyt kapni, és a nukleáris hulladékot ma már több ukrán erőműből is ideszállítják. A létesítmény alig egy kilométerre áll a felrobbant 4-es reaktortól.)
| ||
Az atomenergiának Ukrajnában komoly geopolitikai aspektusa van: az oroszoktól való függőség. „Oroszország hosszú ideig ingyen adta nekünk az üzemanyagot. Ez jól jött a mindenkori kormánynak, de bebetonozta az atomenergiát, és kiszolgáltatottá tett minket.” Most viszont – a Krím félsziget annektálása és az oroszbarát Viktor Janukovics elkergetése után – Oroszország ellenség Ukrajnában, így nemzetbiztonsági kockázat az orosz üzemanyagra hagyatkozni. „Azt mondják, ez az együttműködés független a politikai helyzettől. Ezt én nehezem hiszem el” – véli Holovko. Állítólag már folynak arról tárgyalások, hogy lehetne a szovjetek által épített reaktorokba amerikai üzemanyagot tölteni – ha ez a váltás megtörténik, az újabb fejezetet nyithat az orosz–ukrán konfliktusokban. Igaz, az első szakítás már megtörtént. Tavalyig úgy volt, hogy a ’90-es években bevezetett moratórium után elkezdődő új reaktorokat a Roszatom építi, az orosz állami cég adott volna hitelt a fejlesztésre Ukrajnának. Ám a konfliktus közbeszólt és az ukrán állam felbontotta a szerződését a céggel. Most a cseh Skoda JC-vel folynak a tárgyalások, ám ez nem feltétlen jelent előrelépést. A cég ugyanis az orosz OMZ-csoport tagja. „Itt történt a legnagyobb nukleáris katasztrófa, és a kormányunk meg se próbál változtatni az energiapolitikáján, és továbbra is az atomot preferálja. Nem tanultuk meg a leckét. Annyi előrelépés van, hogy a parlamentben van pár fiatal politikus, akik szeretnének új irányt. Ezért az orosz konfliktust lehetőségként kéne felfogni.”
*
Tizenkét kilométernyi séta Pripjatyban – ez a búcsú a Zónától. Délelőtt szállunk ki a buszból a javarészt omladozó panelházakból álló szellemvárosban. Fák törtek fel mindenhol, alig lehet tőlük haladni. Máskor az árkokra vagy a több méter mély csatornalyukakra kell vigyázni, meg arra, hogy be ne szakadjon valami alattunk. Túravezetőnk biztosít arról, hogy ez mind illegális, de épp ezért jó. Menjünk járatlan ösvényeken, menjünk be olyan helyre is, ahol még nem járt senki – de ő biztosan nem. Legyen izgalmas a nap! Felmászunk a 16 emeletes panel tetejére, felülről is megszemléljük az egykori szocialista paradicsomot.
| ||
Kicsit kóborlunk a lakásokban, átsuhanunk a parkon, benézünk a régi uszodába, a kézilabdacsarnokba, fel egy 10 emeletes tetejére, be a moziba, át az óvodán, a művházon. Rövid stop a közértben, aztán zeneiskola, táncház, hangszerbolt, dodzsem, óriáskerék. Rohad az egész, esik szét, bomlik, pusztul. Nem kérdés, eljön az idő, amikor nem lehet már bejönni ide, mert össze fog dőlni az egész, és akkor megint szállni fog a sugárzó por. Megtudom, az egykori lakosok gyakori vendégek erre. „A múlt héten is jött egy lány, aki négyéves volt az evakuáláskor. Elmentünk a régi lakásukba, fel a hatodikra. Sokáig nézte a falat, minden mást elloptak” – mondja a túravezető, aki eddig csak egyszer volt megilletődve. Amikor kis időre elvesztett egy csapatot. „Azok is régi lakosok voltak, de ők visszajárnak ide, mániákusak, és sokkal jobban ismernek mindent, mint én.” Rádióvevő és térképek voltak náluk, és ahogy kiszálltak a buszból, a csapat szétspriccelt, egy pillanat alatt el is tűnt a panelek közt. „Utánuk loholtam, de sehol nem találtam őket. Egyszerűen köddé váltak.”
(Csernobil–Kijev)
| Nukleáris perspektíva A katasztrófa a nukleáris iparban számos pozitív következménnyel járt. Megemelte a biztonsági intézkedések számát, együttműködőbbé tette az atomerőmű-üzemeltetőket, létrejött a World Association of Nuclear Operators nevű szervezet. Nőtt az ajánlások, ellenőrzések, nemzetközi kooperációk száma, és ma már az is természetes, ha valahol üzemzavar történik, azt szakértők vizsgálják ki. Csernobil után, 1989-ben dolgozták ki a hétfokozatú, ún. INES-skálát, amely az erőművekben történő problémás eseteket osztályozza. Ma már nem fordulhat elő, hogy olyan teszt történjen, mint Csernobilban, mindenhez előzetes terv és engedélyeztetés kell, a védelmi rendszereket pedig nem lehet manuálisan kikapcsolni. A volt Szovjetunió területén működő RBMK-reaktorokat többször átalakították, de Litvánia uniós tagságának már az volt az egyik feltétele, ha a saját ilyen típusú reaktorát leállítja. Abban nincs vita atompárti és atomellenes szakértők közt, hogy a változások jó irányba terelték az erőművek biztonsági kultúráját – másban annál inkább. A nukleáris ipar dolgozói alapvetően optimistán látják a jövőt, állítják, a kudarcokból is tanulhatunk. Ezzel szemben az antinukleáris szakértők minél előbbi atomleszerelést szeretnének, szerintük atomkatasztrófák előbb-utóbb újra és újra bekövetkeznek. Érvelésük szerint Csernobilban számos dolgot lehetett a szovjet tervezés és üzemeltetés nyakába varrni, de Fukusimában már egy sokkal modernebb rendszer adta meg magát. „Atomerőműveknél mindig előállhat olyan váratlan helyzet, amelyre a tervezők, a kezelők nem tudnak felkészülni” – állítja Scserbak. „Ha hétméteres falat építesz a cunami ellen, akkor egyszer majd jön egy tízméteres, és áttöri azt. Fukusimánál ez történt.” (Jurij Scserbak esszéjét Fukusimáról lásd: Fekete csillagok, Magyar Narancs, 2011. április 28.) Amellett, hogy szerintük csak idő kérdése egy új Csernobil méretű, azaz INES 7-es osztályzatú baleset bekövetkezése, további érvként merül fel az erőművek terrorfenyegetettsége is, vagy a háborús környezet kockázata. A fegyveres konfliktusba süllyedt kelet-ukrajnai területektől alig kétszáz kilométerre már van erőmű Ukrajna területén – akár célpont is válhat belőle. |
