Mit tehet, aki az eltűnt hozzátartozóját keresi? - „Először a rendőrségre mentünk”

Riport

Heti rendszerességgel jelennek meg eltűnt személyekről szóló hírek. Mit tehetnek, kihez fordulhatnak azok, akik elveszett családtagjukat keresik? Mit tesz a rendőrség, kell-e magánnyomozó, segítenek-e a közösségi oldalak?

A rendőrség hivatalos oldalán mintegy 6000 eltűnt személyt köröznek, ötször annyit, mint két évvel ezelőtt, közel hússzor annyit, mint 2013-ban, amikor 322 eltűnt személyt kerestek. Az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) tájékoztatása szerint az eltűntek nagy része (körülbelül 4000 ember) 10–18 év közötti fiatal, bár az ORFK szerint a statisztikát jelentősen „torzítja”, hogy a gondozóintézetek szökevényei is külön körözési adatban szerepelnek. A főkapitányság szerint a tavalyi drasztikus emelkedés hátterében „a kísérő nélküli migráns kiskorúak engedély nélküli eltávozása áll”.

Verseny az idővel

„Az eltűntek egyharmada tizenöt napon belül megkerül, és a többiek nagy része is általában három hónapon belül jelentkezik” – írtuk 15 évvel ezelőtti cikkünkben (lásd: Még a jóbarátoktól sem búcsúzom, Magyar Narancs, 2001. június 7.), most azonban az ORFK sajtóosztálya többszöri megkeresésünkre sem tudott választ e kérdésre; tájékoztatásuk szerint ilyen irányú statisztikák jelenleg nincsenek.

„Édesanyám tavaly december 28-án tűnt el – meséli Bianka több hónapos keresés után. – Együtt töltöttük a karácsonyt, nem volt jele annak, hogy el akarna menni. Egy ideje levert volt, főleg azért, mert megbánta, hogy ott hagyta a nyugdíj melletti mellékállását. Magát vádolta, belekerült egy szörnyű spirálba, hogy ő értéktelen, hogy jön az öregedés. Aznap még beszéltünk, de este nem vette fel a telefont. Odarohantam taxival, kerestem a lakásban, és akkor észrevettem a levelet. Egyből bejelentettük az eltűnését, mentünk a rendőrségre.”

„Azok az idős vagy beteg emberek mennek el, akik haszontalannak érzik magukat, nem akarnak a családjuk terhére lenni, vagy betegségük folytán eltévednek, elvesznek. Mások inkább a környezetük elől menekülnek, vagy megoldhatatlannak éreznek bizonyos problémákat” – mondja dr. Bilkei Pál kriminálpszichológus, majd hozzáteszi, hogy ilyenkor a legtragikusabb végkifejlet az öngyilkosság. Bilkei szerint az így eltűntek többsége néhány nap után hírt ad magáról. Ha ez az idő eltelik, radikálisan csökkennek az esélyek a megtalálásra, mert ez „azt jelenti, hogy a személy vagy talált egy olyan helyet, ahol új életet kezd, vagy tragédia történt vele, és már nem tud jelentkezni”.

Az sem mindig egyértelmű, hogy valaki önszántából megy-e el, vagy bűncselekmény áldozatává válik, bár a kriminálpszichológus szerint az eltűnési szándéknak vannak megelőző jelei. „Ha úgy találom, hogy semmit nem vitt magával, csak azt látom, hogy nincs sehol, akkor biztosan indulati kitörés áll a háttérben. Ha összeszedte a holmiját, akkor előre kitervelt, tudatos akció volt. Ilyenkor nagy valószínűséggel jelentkezni fog, de az első eset gyakran tragédiával végződik” – mondja. A januárban eltűnt 24 éves győri lányt egy hónap keresés után találták meg – holtan. A közlemények szerint sem telefon, sem irat nem volt nála; halálát feltehetően kihűlés okozta, az ön- vagy idegenkezűséget kizárták.

Nagyon fontos, hogy – a köz­hiedelemmel ellentétben – nem kell három napot várni a bejelentéssel. Ilyenkor ugyanis a rendőrség nem nyomozást indít, hanem körözést: rögzítik az eltűnt adatait, s a rendelkezésre álló online felületen – országosan és a schengeni térségben is – keresni kezdik az eltűntet, a hatályos jogszabály szerint 90 évig. A rendőrség először a kórházakban, hivatalos intézményekben, iskolában vagy ismerősöknél érdeklődik, és ellenőrzik azt is, hogy az eltűnt személy nem azonos-e valamely, már megtalált, ismeretlen sze­mély­azonosságú holttesttel. Az eltűntek többségét bejelentés vagy igazoltatás során találják meg, általános ügymenetről azonban nincs szó, az ORFK tájékoztatása szerint „minden ügy egyedi elbírálás alapján működik”.

Hivatalos, hivatásos

„A rendőrök nagyon aktívak voltak, egyből fel is jöttek hozzánk, bevittek a kapitányságra – meséli Bianka édesanyja kereséséről. – Volt egy-két szörnyű tippünk, hogy hátha a temetőben van, apukánk sírjánál; még aznap este elvittek minket oda is, míg ők egy másikban keresték párhuzamosan. De mivel nem volt semmi nyom, most már nem is keresik, mert ez nem egy »olyan ügy«, nincs is kapacitásuk” – mondja Bianka, hozzátéve, hogyha megtudott valamit, akkor a rendőrök annak utánamentek, de csak Budapest határán belül.

Kiemelt körözést csak bizonyos esetekben indítanak, például ha van forró nyom, vagy ha az eltűnés körülményei gyanúsak, s bűncselekmény lehet a háttérben, vagy az eltűnt személy az életkora illetve a betegsége miatt nagyobb veszélynek lehet kitéve. Ilyenkor ún. körözési akció indul, adott esetben terepkutatással is. De hagyományos értelemben vett nyomozás csak akkor indul, ha bűncselekményre utaló körülményt találnak. Ilyen volt a március 5-én a fővárosból eltűnt fiatal nő ügye, akinek a holttestét öt nappal később találták meg. Halálát az elsődleges orvos szakértői vélemény szerint idegenkezűség okozta – tájékoztatott az ORFK.

A szokásos rendőrségi eljárás során sokan érezhetik azt, hogy nem elég fontos az ügyük. A bürokratikus útvesztőkben nemcsak a családtagok, de a fontos információk is eltévedhetnek, amire jelenleg a rendőrség ellen pert nyert Nagy Anita és eltűnt édesapjának ügye hívja fel a figyelmet. Az 57 éves Nagy György 2010 de­cemberében tűnt el Óbudáról, amikor egy rokonát látogatta meg. Ám egy hónappal később egy másik ügyet is elindítottak: 2011 januárjában egy ismeretlen holttestet találtak Újfehértón. A III. Kerületi és a Nyíregyházi Rendőrkapitányság párhuzamos keresése azonban nem ért össze, bár volt egy szemtanú is, aki a keresett személyt Újfehértó környékén látta. Ahogy a családot képviselő ügyvéd több helyen nyilatkozta, az egyezésre 9 hónap elteltével jöttek rá, s az addig ismeretlen holttestnek nyilvánított férfi temetésének költségeit ki akarták fizettetni a hozzátartozóval. (A Fővárosi Törvényszék nem jogerős döntéssel mindkét kapitányságot kártérítésre kötelezte.)

Ennek fényében nem ritka, hogy aki megteheti, magánnyomozóhoz fordul vagy maga folytatja a keresést – így volt ez Bianka esetében is. „Körülbelül fél napot gondolkoztam ezen a lehetőségen, mert anyagilag nagyon megterhelő, több százezer forintról van szó, de összeadtuk anyukám barátjával. Ez lelkiismereti dolog” – meséli. Most arra várnak, hogy egy térfigyelő kamera hetek óta a rendőrségnél levő felvételeiről hírt kapjanak. „A magánnyomozók végigjárták az összes szociális intézményt, menhelyeket, karitatív szervezeteket, az összes kórházat. Ellenőrizték a pályaudvarokat, és olyan közösségekhez is eljutottak, hajléktalanokhoz, akik nincsenek regisztrálva.”

Mindenhol keresik

Mindenhol keresik

Fotó: Narancs

Bár a rendőrség a Kék Vonal Alapítvánnyal, illetve az Országos Információs és Kríziskezelő Központtal együttműködik, Krázsik József, az Országos Kriminalisztikai és Detektív Egyesület szakmai alelnöke szerint hiba kihagyni a magánnyomozói segítséget. A korábban operatív főtisztként dolgozó magánnyomozó szerint a rendőri szervek túlbürokratizáltsága és a kapacitás hiánya lassíthatja a keresést, a sokkal rugalmasabban mozgó magánnyomozó rövid időn belül végigellenőrizhet egy-egy vonalat.

„Pár hónapja Barcelonában volt egy sikeres »realizálásunk«. Eltűnési ügynek indult, de kiderült a kényszerítés, személyes szabadság megsértése, emberrablás törvényi tényállás megvalósulása is. A helyi nyomozati szervek segítségével az elkövetőket lefülelték, az eltűnt személyt pedig a helyi rendőrséggel közösen kiszabadítottuk. A megbízástól számított 3 napon belül az ügy megoldódott két magánnyomozó 3 napi munkája, két repülőjegy és minimális ügyviteli költség árán” – említi legutóbbi sikeres akciójukat. „Szeretnénk, hogy erősödjön a rendőrség és a magánbiztonsági szféra viszonya. Célkörözéseknél, eltűnéseknél, gépjárműeltűnéseknél tudnánk nagyon sokat segíteni. Olaszországban, Németországban, Angliában, Ausztriában, Szlovákiában, Csehországban ez már évek óta működik, de nálunk sajnos a jogi szabályozás nem engedélyezi a magánnyomozók ez irányú tevékenységét, s ez gúzsba köti a magánbiztonsági szolgáltatók lehetőségeit” – teszi hozzá.

A közösség ereje

Régebben Incze Zsuzsa tévéműsora, a két éve megszűnt Csellengők (interjúnk 2016. május 12-i lapszámunkban) igyekezett felhívni a figyelmet az eltűnt személyekre, ma a keresés legnagyobb civil fóruma a Facebook, bár az ORFK sajtóosztálya szerint „a valótlan felhívások (hoaxok, álhírek) miatt fennáll a veszélye annak, hogy az emberek nem veszik többé komolyan a valós segélykéréseket”.

Az egyik legnagyobb, eltűnt személyeket kereső csoport létrejöttét Bándy Kata és Szita Bence esete hívta életre 2012-ben. „Ez a két eset annyira megrázó volt, hogy úgy gondoltuk, tennünk kell valamit, amivel segíthetünk” – meséli az egyik alapító, aki nem szeretné nyilvánosságra hozni a nevét, mert ahogy mondja, bejegyzéseiket bűnözők, dílerek, futtatók is figyelik. „Az oldalunkra azonnal kikerül az eltűnés, de úgy is segíteni próbálunk, hogy indokolt esetben azonnal megadjuk a családtagoknak a területileg illetékes életmentő, kereső egységek elérhetőségét, hiszen ilyenkor minden pillanat számíthat! A beküldött fotókat úgy alakítjuk át, hogy ki tudják nyomtatni, lehessen velük plakátolni és szórólapozni. A legfontosabb persze az, hogy az így szerzett nyilvánosság sokat segít: sokszor érkeznek kommentek, hogy hol látták a keresett személyt. De a hozzátartozóknak már az is nagy segítség, hogy érezhetik, nincsenek magukra hagyva.”

Szerencsére a legtöbb esetben az illető magától előkerül, rátalálnak vagy megmentik. „A történetünk azzal kezdődött, hogy édesapám elment egy majálisra, engem pedig a barátai három nap múlva értesítettek, hogy a szombati mulatság óta nem látták, ezt ők is sokallják – meséli egy neve elhallgatását kérő nő. – Az életvitele miatt ritkán találkoztunk, de mindig tudtam, hogy mi van vele. A barátai azt mondták, hogy aznap is elég ittas állapotban volt, az esti órákban bebuszozott a közeli kisvárosba, majd onnan gyalog indult haza egy forgalmas és veszélyes úton. A férjemmel végigjártam az útvonalat: ő ment kocsival, én gyalogoltam mellette kilométereket… Akkor még fel sem fogtam, mi van, ha tényleg megtalálom. Bíztam benne, hogy csak megsebesült, és három napja várja, hogy valaki ráleljen. De nem találtuk. Bejelentettük a rendőrségen az eltűnését, felhívtam a közelben lévő kórházakat. A falunk 20 km-es körzetében plakátokat tettünk ki, megosztottam a Facebookon. Kaptunk fals híreket, de mindig kocsiba ültünk, és kerestük. Már a legrosszabbtól tartottam. Nyolc nappal az eltűnése után hívott egy fiatalember, egy ismerősének az ismerőse, hogy vele van az apukám, aki nem tudta, hogy keresem, de szólt, hogy hívják fel a családját, mert régóta odavan. Így végül megkerült, épségben van, azóta már többször beszéltünk.”

A Facebook-csoportokban az esetek nagy részében visszajeleznek a hozzátartozók, ha az eltűnt megkerül. De ilyenkor még nincs vége a történetnek. Az eltűnés ugyanis mindenképpen trauma, amit a közösség, a család nehezen dolgoz fel, bármi legyen a végeredménye. Bilkei szerint nagyon fontos volna a visszailleszkedés segítése. „Fontos, hogy ne úgy élje meg a személy az eltűnést, mint egy sikerélményt, hogy ezt is meg merem csinálni. De úgy se, mint egy olyan kudarcot, hogy még ez sem sikerült.”

Neked ajánljuk