A bős–nagymarosi erőmű és duzzasztórendszer kezdettől több volt szimpla csehszlovák–magyar beruházásnál – eleve a politika fogságában született (1977). A környezetvédelmi szempontok az egyik félnek sem számítottak, s a gazdaságosság követelményét is felülírták a politikai megfontolások. Nehéz eldönteni, hogy a közös terv vagy a hevenyészett kényszermegvalósulás volt-e a borzalmasabb, mindenesetre mindkét fél a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult 1993-ban.
Az eredeti terv szerint két erőművet és duzzasztót építettek volna a Szigetközben és a Duna-kanyarban. Szigetköznél a duzzasztót és az áramot termelő erőművet kettéválasztották: magyar területen, Dunakilitinél épült volna a duzzasztómű, felette egy Pozsonyig terjedő, leszigetelt tározó, ahonnan a Duna kibetonozott üzemvíz-csatornába terelve, a Szigetközt és a Csallóközt elkerülve mintegy 30 kilométeren keresztül a szlovák oldalon haladt volna, hogy a Bősnél (Gabčikovo) felépített erőmű áramfejlesztő turbináin keresztül, Szapnál térjen vissza a medrébe. Az erőműrendszer másik nagy egysége Nagymarosnál létesült volna: az itteni erőműhöz kapcsolódó duzzasztó tározójának a méterekkel megmagasított, kibetonozott és leszigetelt Duna-medret szánták, csaknem Győrig.
Miután a rendszerváltás előestéjén Magyarország felfüggesztette az építkezést (1989), majd az új, demokratikusan választott kormány felmondta a szerződést (1992), a szlovákok kidolgozták az ún. C variánst: az üzembe nem helyezett dunakiliti duzzasztó helyett 8 kilométerrel feljebb, Dunacsúnynál sebesen felépítettek egy másikat, és 1992 októberében elterelték a Dunát. Mivel a Nagymarosnál tervezett duzzasztógát fogta volna fel a Bősnél naponta kétszer a turbinákra zúdított felduzzasztott vizet, enélkül a bősi erőműben csak folyamatos üzemmód lehetséges, így az áramtermelés jóval kevésbé nyereséges. (Amúgy az eredeti erőműrendszer megépítésével termelt áram Magyarországot illető része is csak a hazai fogyasztás 3-4 százalékát adta volna.)
A Duna elterelésével az Öreg-Duna vízszintje 4-5 métert esett, a szigetközi mellékágrendszer 70 százaléka napokon belül kiszáradt. Csak a három évvel később Dunakiliti felett terméskő tömbökből épített bukógát (fenékküszöb) segítségével tudták úgy-ahogy megoldani a vízpótlást: a mellékágakat elzárták a Dunától, és a 4-5 méter magas bukógát segítségével a főágban megemelték a vízszintet. Így a mellékágrendszer felső részébe beömlik a víz, a mellékágakban pedig terelőkkel, bukókkal biztosítják a szintet és a folyás irányát.
„A kényszerű műszaki beavatkozások messze nem az eredeti vízjárást állították vissza: vannak ágak, ahol rohan a folyó, és vannak, ahol pangó víz alakult ki – összegzi a szigetközi mellékágak mai állapotát a Duna Charta elnöke, Bárdos Deák Péter, aki 1982-től dokumentálta a szigetközi tájat, fotóit felhasználták a hágai perben is. – Az ártéri növényzetnek fontos árvízi elöntéseket csak enyhén szimulálni tudták, ezért erős nádasodás indult meg, a jellegzetes kavicspadok, szigetek eltűntek, beerdősültek. De az ökoszisztéma stabilizálódott a Szigetközben, nincs olyan vészhelyzet, ami indokolná a sürgős műszaki beavatkozást. Más a helyzet az Öreg-Duna medrében, ahol a vízszint több méterrel alacsonyabb, mint az elterelés előtt, a folyó 300-350 méteres szélessége 250 méterre csökkent. A régi hajózási útvonalon 4-5 méteres a vízmélység, de azon túl sekély a meder. Ezzel együtt a folyó egybefüggő ökológiai folyosó.”
Mivel a Szigetközbe jutó víz minden zsonglőrködés ellenére kevés, magyar részről a tárgyalások elsősorban arra irányultak, hogy Magyarország több vizet kapjon – ami viszont a szlovákoknak az áramtermelés további apasztását jelentené, ezért a vízmegosztás kérdésében hajthatatlanok voltak.
Hága után
A hágai perben mindkét felet elmarasztaló ítélet született 1997-ben: a bíróság arra szólította fel a perlekedőket, hogy egyezzenek meg a vízmegosztásról és az egymásnak kölcsönösen okozott károk megtérítéséről – miközben a felek éppen azért mentek Hágába, mert nem tudtak egymással dűlőre jutni. 2010-ig változó intenzitással tárgyalgatott a két fél. A választások előtt kiderült, hogy a megbízott tárcaközi bizottság olyan tanulmányt küldött Pozsonyba, amelyben rehabilitációs lehetőségként az Öreg-Duna három helyen történő fenékküszöbös duzzasztása is szerepelt. Amikor ez nyilvánosságra került, az illetékes miniszter közleményt adott ki, miszerint a dokumentum csak munkaanyag, tartalmát a tárca nem is ismeri. Deutsch Tamás fideszes európai parlamenti képviselő fölszólította Bajnai Gordon miniszterelnököt, hogy „még a hétvégén” menessze Szabó Imrét és államtitkárát. A munkaanyag Deutsch szerint a „több évtizedes magyar érdekek elárulása”. A gyors lefolyású „botrányt” követően minden folydogált tovább a megszokott mederben.
Aztán 2015 októberében a harmadik Orbán-kormány „nem titkos, csak nem publikus” tárgyalásairól kiszivárgott egy feljegyzés, amely szerint továbbra is alternatíva a fenékküszöbös megoldás, sőt immár nem is háromról, hanem négyről lenne szó. Ám ezenkívül más is kiolvasható a jelentésből, amelyet az Igazságügyi Minisztérium 2014-ben kinevezett „Bős-ügyi” kormánymegbízottja, Baranyai Gábor 2015 nyarán írt miniszterének, Trócsányi Lászlónak: mégpedig Magyarország tárgyalási pozícióinak a feladása.
A dokumentum szerint (amit a Magyar Nemzet hozott nyilvánosságra) a négy fenékküszöb helyét egy „munkacsoport kidolgozta” (az összefoglaló nem nevesíti őket, de a Szapig tartó eredeti Duna-szakaszon lennének), s a „sporthajózás elősegítése érdekében” zsilipek kerülnének rájuk. A két fél a műszaki terveket és a költségvetést elkészíti 2015 szeptemberére, majd a kormánymeghatalmazottak (tehát nem az Országgyűlés vagy a kormány) jóváhagyása után pontosítják a részleteket, és beszerzik az építési engedélyeket. Magyarország nem kíván részt venni a bősi erőmű üzemeltetésében, s az ott termelt energia felére sem tart igényt; e „járandóságát” többletvízmennyiség formájában érvényesítené, igaz, a jelentés szerint a vízhozam kényes kérdését nem érintették. A cél „a status quóhoz minél közelebb álló megoldás kidolgozása”. Egyetértenek abban, hogy „a kérdéskört a lehető legkisebb nyilvánosság mellett kell megpróbálni lezárni”, és azt kellene kifelé kommunikálni, hogy „a megegyezés jelenti a valódi győzelmet”. Baranyai feljegyzését az igazságügyi miniszteren kívül 12-en kapták meg a belügyi, a külügyi, a fejlesztési és a földművelésügyi tárcánál, továbbá a vízügyi csúcsszerveknél, és mivel senki nem talált benne kivetnivalót, 2015 szeptemberében elkészült angolul a szlovák–magyar Joint Conclusions of Strategic Environmental Assessment, vagyis a közös nyilatkozat a stratégiai környezeti vizsgálatról (skv).
Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, aki tagja volt a Magyar Köztársaságot a hágai perben képviselő nemzetközi csapatnak, majd 2010-ig a kormányok felkért szakértője volt a magyar–szlovák tárgyalásokon, nemrég ízekre szedte az skv-t a Magyar Tudományos Akadémián a Duna Charta által rendezett Stratégia és környezet – Párbeszéd a Szigetköz jövőjéről c. konferencián. Az ülésre Baranyait is meghívták, aki először elfogadta, de végül családi programja miatt lemondta a részvételt. (A dokumentumok olvashatók az mta.hu oldal Hírek menüpontjában.) Nagy Boldizsár szerint jogilag Magyarország vétke a szerződés megszüntetése, a nagymarosi erőmű fel nem építése és a dunakiliti duzzasztó üzembe helyezésének elmulasztása. A szlovákok vétke az „ideiglenes megoldással” Magyarországnak okozott kár: a Duna egyoldalú elterelése, a „méltányos és ésszerű vízhasználat elvének” megsértése, a közös üzemeltetés „egyoldalúsítása”, a magyar tulajdonrész ellentételezés nélküli használata, a károkozás a Szigetközben és a Szap alatti szakaszon. Magyarországnak jogos igényei lehetnek a C variánssal okozott károk megtérítésére, de Nagy Boldizsár szerint elérhető cél lenne elkérni a bősi rendszerbe beépített magyar tulajdonrész (15 százalék) ellenértékét, vagy az annak megfelelő árammennyiséget és vízjáradékot a magyar vízvagyon hasznosításáért. Ehelyett – szerinte – a közös nyilatkozatból kiolvashatóan Magyarország lemondani készül számos jogos igényéről.
Huzakodás
Baranyai Gábor állítja, hogy a 2015 februárjában újraindult tárgyalásokon a magyar álláspont alappillérei nem változtak, annak kereteit az 1139/2004. kormányhatározat jelöli ki. Eszerint alapvetés, hogy „a Duna és mellékágainak rehabilitációja – elismerve a műszaki beavatkozások nélkülözhetetlenségét – a lehető legkisebb természetátalakító beavatkozással járjon, és eredményeképpen a természet önszabályozó működéséhez közelítő állapotok jöjjenek létre, amelyek hosszú távon csak minimális emberi beavatkozást igényelnek”. „Továbbra is kitartunk amellett – mondta lapunknak Baranyai –, hogy ne épüljön Nagymarosnál, sem máshol újabb duzzasztómű. Viszont a közös szigetközi Duna-szakasz rehabilitációja, ezáltal a magyar és a szlovák mellékágrendszer összekötése pusztán a vízmennyiség növelésével nem oldható meg. Ráadásul a hágai ítéletből nem következik, hogy igényt tarthatnánk a víz 50 százalékára. Magyarország eddig sem kért tulajdonrészt, sem energiát, a bősi erőművel kapcsolatos valamennyi követelését mindig is többletvíz formájában kívánta érvényesíteni. Arra törekszik, hogy a felek kölcsönösen lemondjanak kártérítési igényeikről.”
A tárgyalások kereteit meghatározó kormányrendelet azonban ilyen iránymutatást nem tartalmaz, a 2/b pont szerint „az árvízvédelem, a hajózás és az energiatermelés feltételeire vonatkozó magyar álláspontot úgy kell meghatározni, hogy az így kialakuló rendszer az 1. pont szerinti rehabilitációs elvek keretébe beilleszthető legyen, és egyben megfeleljen a hágai ítéletnek”. Egy 2001-ben a szlovákoknak átadott keretszerződés-tervezetben bukkan fel, hogy a Magyar Köztársaság az elvi energiarészesedését (de csakis azt) a Duna főmedrébe vezetendő vízre váltja.
A Bős–Nagymaros-ügy a rendszerváltás bűnben fogant projektje, amelyet az ésszerűség határait meghaladóan is elutasító álláspont jellemzett – értelmezi az eddigi magyar hozzáállást Baranyai Gábor. „A parlament határozatban tiltotta meg Dunakiliti beüzemeltetését, még a szigetközi vízpótló rendszerhez sem lehetett felhasználni (helyette dízelszivattyúkkal próbáltak vizet pumpálni a mellékágakba). Az 1977-es szerződés felmondása végső soron eszköz nélkül hagyta Magyarországot a C variánssal szemben. A hágai bíróság ítéletéből az olvasható ki, hogy Magyarország akkor részesedhet az áramból, ha befizeti az építés költségeinek 50 százalékát. Ehelyett mindig is valami elvi nullszaldóra törekedtünk, ez burkoltan az áram és a kártérítések nem igénylését is jelentette.”
Ami a méltányos vízmegosztást illeti, a 2015-ös közös nyilatkozatban egy csillagozott megjegyzés utal arra, hogy ezt a későbbi tárgyalásokon tisztázzák. Mintha a magyar koncepció a műszaki megoldásban – azaz a négygátas duzzasztásban – eleve garantáltnak látná az elegendő víz biztosítását.
Miért is ne
Mind vízgazdálkodási és ökológiai szempontból, mind műszakilag és gazdaságilag a duzzasztásos megoldás a legésszerűbb, de még nem állapodtak meg semmilyen műtárgy építésében – mondja Baranyai Gábor. „Eredetileg a régióban nem volt főmeder, a mellékágakban folyt a Duna. A hajózócsatorna létrehozása természetvédelmi szempontból rossz beavatkozásnak bizonyult, de ha megemelnénk a vízszintet fenékküszöbökkel, lelassulna a Duna, megállna a medermélyülés, és ha még a főmeder jelentős részét befedő növényzetet is eltávolítanánk, csökkenne az árvízveszély is. Ezzel elérnénk a másik fő célt is: a két mellékágrendszer ökológiai kapcsolatainak, valamint a főág korábbi ökológiai funkciójának a helyreállítását.”
„A Duna-meder ezen a szakaszon 10 kilométeren átlagosan 3 métert lejt – sorolja az ellenérveket Bárdos Deák Péter. – A jelenlegi tervek szerint 6-8 kilométerenként építenének gátakat, így, mivel két-két gát között mintegy 2,5 métert esik a folyó, erősen lépcsős vízszint alakulna ki, azaz a duzzasztók alatt ennyivel lenne magasabban a part éle a víz szintjénél. A legtöbb vízi élőlénynek ez leküzdhetetlen akadály, hogy megvalósítsa az Öreg-Duna és a mellékágak közti ökológiai kapcsolatot.” Hasonló a helyzet a vízügyi kapcsolattal a főág és a mellékágrendszer között. Ráadásul, amit a magyarok fenékküszöbnek neveznek, az a szlovák anyagban komplex gát néven szerepel, és a műszaki leírás szerint gátanként három árvízlevezető kaput és hajózási zsilipet, vagyis 100 méter vasbetont jelent egy műtárgyon belül. „Jelenleg a folyó ezen a szakaszon hajózástól és emberi befolyástól mentes, szabadon alakíthatja a medrét, szigeteket, zátonyokat, természetes növénytársulásokat alakíthat ki. Ezt teljesen ki akarják onnan pucolni, a Duna partját 40 méter szélességben legyalulnák, a hullámtérben erdőmentes árvízlevezető sávokat alakítanának ki. Mivel a gátakat úthálózattal kell összekötni, a zsilipekhez kiszolgálószemélyzet és épület kell, ha netán kisebb turbinát is építenének a duzzasztóba (mint Dunakilitinél tervezik), akkor az áram elvezetését is meg kell oldani. Ez nemhogy »természetközeli állapotot« nem hozna létre, de a valódi problémán, hogy kevés a Dunában a víz, sem segítene.”
Bárdos Deák szerint a korábbi javaslatok kidolgozásakor is felhívták a figyelmet a vízügyi szakértők, hogy a duzzasztók építése a már ma is kritikus árvízszintet tovább emelné.
A duzzasztás árvízvédelemre gyakorolt hatását semmilyen hatásvizsgálat nem elemezte, ez egyértelműen kiderült az április 1-jei konferencián. Mivel az elsődleges árvízlevezető Öreg-Duna medrébe négy helyen gátakat (fenékküszöböket) építenének, azok a levezető kapuk ellenére is jelentős akadályt képeznének az árhullámnak, és a vizet a medren kívülre, a falvak irányába nyomnák. Ennek kivédésére minden zátonyt, szigetet eltakarítanának a Duna medréből, de a helyzetet tovább rontaná a várható természetes feltöltődés, ami a dunacsúnyi tározóban és a dunakiliti fenékküszöb felett is megfigyelhető. Továbbá a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium 2009–2010-es jelentése szerint a duzzasztás „nem az ökológiai szempontból legjobb megoldás”, például azért, mert az itteni több száz méter vastag kavicsrétegben van Európa egyik legnagyobb édesvíztartaléka.
Baranyai Gábor szerint Magyarország 2008–2010, Szlovákia 2008–2013 között végzett stratégiai környezeti hatásvizsgálatokat még a korábbi (3 fenékküszöbös) vízügyi elképzelésre. Ezek azonban csak néhány szakterületet vizsgáltak, tehát nem nevezhetők „stratégiainak”, a munkaanyag is „előzetesnek” nevezi őket. „A négy fenékküszöbös megoldás a két ország által készített tanulmányok összegzése – magyarázza Baranyai. – Mivel 2013-ban kaptuk kézhez a szlovák anyagok utolsó részét, nyilvánvaló, hogy 2015-ben nem kezdtünk újabb vizsgálatokat, merthogy minden kétévente elavul. Azt, hogy mivel érdemes tovább foglalkozni, meg lehetett állapítani a 2008–2013 között végzett vizsgálatok alapján. Ezekre a magyar állam 200 millió forintot költött, és minden érintett tudományág képviseltette benne magát. De tovább fogjuk vizsgálni a fenékküszöbös megoldás környezeti szempontból optimális megvalósításának paramétereit” – ígérte a kormánymegbízott.
A Baranyai-levél amúgy egyvalamire bizonyosan jó volt: a kiszivárogtatás utóélete világossá tette, hogy a politikai ellenzék ellenállásával momentán nem kell számolni Duna-ügyben.
