Negyvenezer névtelen áldozat - magyar zsidó kényszermunkások egy hamburgi lágerrendszerben

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Neuengamme Hamburg egyik külső, nagyrészt beépítetlen negyede, lakott része pár utcából áll csupán. Nevezetessége, hogy 1938-ban koncentrációs tábort építettek ide a nácik a hadiipari termelésben kényszermunkára fogott rabok elhelyezésére. Neuengamme azután egy kiterjedt, több mint 85 altáborral és hozzávetőleg 100 ezer fogollyal működő lágerkomplexum központja lett. Akadt olyan szatellittábor, ahol csupán tucatnyian raboskodtak, máshol akár 5 ezren is. Ezeket a helyeket gyakran városokban, lakott területeken létesítették. A kizsákmányolás és a gyilkosságok így mindenki – a civil lakosság – szeme láttára zajlottak a Hanza-városban és másutt.

Az áldozatok neve sok esetben máig ismeretlen. A leszármazottak pedig még mindig azzal küzdenek, hogy nem tudnak családtagjaik sorsáról;

miközben megkérdőjeleződik az a társadalmi konszenzus, hogy a holokausztra aktívan emlékezni kell.

Bromberger Strasse 117.

A horror évei. „…életben maradtam, hogy elmeséljem” – szabad fordításban ez a címe és alcíme Heinz Rosenberg 1985-ben németül megjelent visszaemlékezésének. A göttingeni lenszövőüzem zsidó tulajdonosának fiaként született Rosenberget 1941-ben deportálták Minszkbe, ahol két hosszú évet töltött. Ez azonban megpróbáltatásainak csak első állomása volt; összesen 11 különböző tábort járt meg, köztük Treblinkát, Plaszówot, Wieliczkát és Bergen-Belsent. A Neuengamme lágerrendszer egyik altáborában, a brémai Schützenhofban megélt tapasztalásait is leírja könyvében, ezzel támpontot adva történészek generációinak egy olyan altábor körülményeiről, melyet sokáig elfeledtek. Nekünk, magyaroknak is fontos ez a hely, hiszen itt Magyarországról deportált zsidók alkották a legnagyobb, mintegy 400 fős csoportot.

Schützenhof korábban a brémai szintik és romák gyűjtőhelyeként szolgált. A tábort 1943 októberében amerikai bombázók rombolták le. A Deschimag – a legnagyobb német hajógyárak egyesülése – aztán 1944 végén a megtisztított területet használta fel az altábor felállítására. A foglyok rongyos menetét nap mint nap tengeralattjáró-alkatrészek gyártására és a tengeralattjáróknak fedezéket nyújtó Hornisse bunker építésére vezényelték ki. A mostoha körülmények miatt rövid idő alatt 250-en haltak meg, s amikor 1945. április 7-én a németek a tábort kiürítették, az életben maradt nem zsidókat visszatoloncolták a neuengammei főtáborba, a zsidókat pedig marhavagonba terelve útnak indították.

 

Dessauer Ufer, Hamburg

Fotó: SHGL, Rainer Viertlböck, 2020 

„Ez volt a legborzalmasabb út, az összes közül. Víz és élelem nélkül teltek a napok; a vonat gyakran megállt, a nappalokból éjszakák, az éjszakákból nappalok lettek. Odakint zuhogott az eső; útitársaink a betegség és a halál voltak. Ételért könyörögtünk, de hiába kiabáltunk, senki sem hallotta meg. Az őrök magukkal voltak elfoglalva; menedéket kerestek, amikor megszólaltak a bombázást jelző szirénák. A haldokló foglyok már nem érdekelték őket. (…) A leggyengébbek haltak meg először. A vagon egyik végében halmoztuk fel a testüket, a kupac minden nappal nagyobb lett… Amikor a vonat legközelebb megállt, a vagon résein keresztül olvastuk: Bergen-Belsen. S a hírhedt szavakat: „Arbeit macht frei” – szól Rosenberg beszámolója.

Az egykori schützenhofi láger előtt, a Bromberger Strasse 117. szám alatt a repedezett betonba ágyazva botlatókövet találni, Schächter László neve áll rajta. Egyike azon keveseknek, akiknek – a leszármazottak kutatásának köszönhetően – ismert a személye, és akivel Heinz Rosenberg a marhavagonban, étel és ital nélkül, hét napon keresztül utazott.

Sírkövek a fenyőfák alatt

Hamburgból Bergen-Belsenbe nem lehet eljutni. Ugyanis Bergen-Belsen ebben a formában nem létezik. Külön város Bergen és egy másik, pici település Belsen, nem messze egymástól. De a közeli nagyvárosokból, Hamburgból vagy Hannoverből ma nincs direkt járat egyik helyre sem, és magához az egykori lágerhez egy harmadik település, Celle érintésével érkezhetünk meg. Onnan indul óránként egy buszjárat, amelynek egyik megállója az emlékhely. Amely nem más, mint egy emlékmű, előtte egy erdővel övezett mező, amely mezei virágokkal benőtt tömegsírokat rejt és néhány egyedi sírkő emelkedik rajta. Ennyi maradt a táborból, amelynek egykori bejáratánál kiállítóhely és dokumentációs központ épült; kortárs építészeti díjat nyert néhány éve.

A bejáratnál kiállítást hirdető tábla: Die Tat­ort: Bergen-Belsen (Tetthely: Bergen-Belsen), az épület üvegablakában felirat tájékoztat, odabent melegkonyhás büfé működik. A kiállítás gazdag, a könyvtár nyilvános, az itt dolgozók készségesek és felkészültek. Mégsem az épület, a kiállítás és a könyvek a legfontosabbak ezen a helyen. Végigsétálni a kiépített ösvényeken, a gigászi tömegsírok halmai közt, elképzelni az egykor voltat, az elképzelhetetlent; az igazi ereje ebben áll az emlékhelynek.

A Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt evakuált lágerekből folyamatosan szállították ide a foglyokat, a közepes méretű tábor így áprilisra, a háború utolsó hónapjára agyonzsúfolttá vált és pokoli körülmények uralkodtak. Ideérkezett Heinz Rosenbergék marhavagonja is. Hogy pontosan kiket és hány főt szállítottak a táborba ezekben a hetekben, nem tudható. Őket ugyanis az SS már nem regisztrálta. A fegyelem felbomlott, a korábbi, precíz nyilvántartást a bizonyítékokat eltüntetendő, el­égették.

Negyvenezerre becsülhető azoknak az áldozatoknak a száma, akiknek a nevét nem tudjuk.

Volt, aki túlélte a tífuszt, az éhezést vagy éppen a direkt gyilkolást, a többieket a kiásott tömegsírok nyelték el, vagy az egyetlen krematóriumban váltak hamuvá, de hatalmas máglyákat is raktak itt emberi testekből. A nácik minden nyomot el akartak tüntetni.

Az egykor a lágerben történtekről a visszaemlékezésekből tudunk képet alkotni. A történészek is ezekre a személyes beszámolókra támaszkodnak, sokszor a leszármazottak kutatásainak eredményeit használják. Ezt erősíti meg Bernd Horstmann, az emlékhely kutatója. „Sokszor a neveket csupán a bennünket megkereső leszármazottaktól tudjuk meg. A számok és adatok gyakran így kapnak arcot. Ezért fontos és értékes a leszármazottak kutatómunkája. Amíg a mintegy negyvenezer, ma még névtelen áldozatot nem azonosítjuk, a munka nem érhet véget.”

A fenyőerdőt, amely körbeöleli a tömegsírokat, néhol takaros, gondozott tisztások tagolják. A sírköveket olyanok állították, akiknek itt veszett oda a családtagjuk. „Drága, imádott jó anyukám, örökké siratlak, leányod, Zsuzsi”. Máshol csak ennyi: „Itt nyugszik fiam, Marcel”.

 

Magyar és lengyel női foglyok törmeléket takarítanak Bréma belvárosában

Fotó: Brémai Állami Levéltár/Walter Cüppers, Bréma, 1944

Visszakapott emlékek

Az emlékezésnek számos példáját látom, néha meglepő helyeken. Egy zárt Facebook-csoportban bukkantam Konyor Sylviára, véletlenül. Ha létezik ilyen. Képet oszt meg, gyűrű van rajta. A nagyapjáé.

Nyolcvan év után érkezett a küldemény, gyorspostával, Budapestre. Innen, egy Almássy téri csillagos házból vitték el a tokaj-hegyaljai, mádi születésű Bokor Ignácot 1944 novemberében. Jászberényben volt munkaszolgálatos, „meglépett”, ahogyan Sylvia meséli, hogy a gyerekeit végre lássa. A család egy életen át kereste. 1944 novemberében a nyilasok sok, Bokor Ignáchoz hasonló, szökött munkaszolgálatost vittek el, a vonat, amely november 3-án indult velük útnak Budapestről, Neuengamméba, Észak-Németország legnagyobb táborába és annak számos altáborába szállította a foglyokat.

Schächter Lászlót is pontosan így vitték el, aki a kilenc hónapos fiát akarta végre látni, életében először. Azon az éjjelen egyúttal utoljára látta. Az ő gyűrűjét még 1964-ben a Vöröskereszt küldte haza, László édesanyja őrizte, majd a fia kapta meg, aztán az unokája.

Sylviát azért keresem meg, mert ez a másik unoka, Schächter László unokája én vagyok, szintén neuengammei áldozati leszármazott. Mielőtt beszélgetésre kerülne a sor, röviden egyeztetünk. Sylvia leírja a nagyapja rabszámát: 65 758. Kérdezi: „A tiétek?” „A miénk 65 550” – válaszolom. Valóságos apák és nagyapák helyett ez maradt: számok birtokos névmással. Aztán beszélünk. Bennünket összeköt nagyapáink közös sorsa. A két jegygyűrű, amit visszakaptak a családjaink.

Az Arolsen Archives – International Center on Nazi Persecution a világ egyik legnagyobb holokausztarchívuma, ahol 13 millió eredeti irat és dokumentum mellett még mindig több mint 2500 személyes tárgyat is őriznek. Az archívum Bad Arolsenben, egy isten háta mögötti kis településen működik; Hamburgból négy óra az út oda és négy vissza, átszállással. S a Deutsche Bahn sem a régi már; amikor egy pénteki napon odatartok, a vonat késése miatt lemaradok a csatlakozásról. Amikor végre megérkezem, három türelmes kutatónő várakozik rám, dacára annak, hogy pénteken előbb zár az óvoda, s egyiküknek bizony már mennie kéne a gyerekért. Innen, erről a helyről küldték Budapestre Bokor Ignác gyűrűjét az idén. Önkéntesek és kutatók serege dolgozik ugyanis azon, hogy a személyes tárgyakat, amelyeket a nácik elvettek a Neuengamméba és Dachauba deportált emberektől, visszajuttassák a hozzátartozóknak. A bűnjeleket a nácik igyekeztek eltüntetni, sokat ezek közül a britek különböző rejtekhelyeken eldugva találtak meg. A 2016-ban indított #StolenMemory kampánynak köszönhetően már több száz családot sikerült fellelni. A mádi férfit a születési dátuma alapján azonosították, így már volt esély megtalálni a családot, s visszajuttatni a nyolcvan éven át őrzött gyűrűt. Akik itt dolgoznak, tudják, hogy ezek a tárgyak felbecsülhetetlen értéket képviselnek az érintett családok számára.

Emlékhely, nem gyakorlótér

Erős szél hajszolja a szürke felhőket; szeptember utolsó napjain már érezni, hogy a kikötőben ősszel, télen nem kíméletes az időjárás. Louis Wörnerrel, holokausztkutató német történésszel gyalogolunk a magasvasút kültelki megállójától ipari létesítmények, többsávos út mellett. Majd ahogy két felhő közt teret kap némi napsütés, az ipari építészet remeke, bámulatos, klinkertéglás, félig a vízre tervezett raktárépület tárul elénk. A Dessauer Ufernél vagyunk a hamburgi kikötőben; a „G” raktár falai dacolva idővel és történelemmel, ahogyan egykor 1903-ban felhúzták őket, úgy áznak most is az Elba folyó hullámai közt. „A század­előn kávét, később dohányt tároltak itt, aztán 1943-tól a raktárfunkció helyett olasz katonák internálótábora lett ez a hely, 1944 júliusától pedig a Neuengamme koncentrációs tábor legnagyobb hamburgi szatellitlágere, amelyet kifejezetten nők számára hoztak létre. Később, amikor a nőket máshova szállították, férfialtábor lett” – meséli Louis Wörner.

A foglyokat két transzportban – 1000 magyar és cseh, majd 500 lengyel zsidó nőt – 1944 nyarán szállították ide Auschwitz–Birkenauból, azért, hogy az északnémet iparnak dolgozzanak; rendkívül nehéz fizikai munkát kellett végezniük, háborús szempontból fontos létesítményekben. A nőket egyebek közt a német kőolajipar megmentését célzó Geilenberg-program keretében arra kényszerítették, hogy a nagy hamburgi finomítóknál – a Rhenania Ossag (a mai Shell), az Ebano-Oehler (a mai Esso), a J. Schindler vagy a Jung-Öl – dolgozzanak.

Közöttük volt az 1924-ben, Máramarosszi­ge­ten született Szmuk Hédi és húga, Szmuk Lívia, akiket 1944. május 15-én a családjukkal együtt Auschwitz–Birkenauba deportáltak. A szüleiket ott gyilkolták meg. Innen vitték a testvérpárt ’44 júliusában a Dessauer Uferre, kényszermunkára.

Mire megismerem a hely és a magyar nők rövid történetét, a százhúsz éves raktárkomplexum első épületrészéhez érünk, ahol meghökkentő kép fogad. A Bundeswehr „Red Storm Alpha” elnevezésű szimulációs védelmi gyakorlata zajlik éppen; három napon keresztül „nagy csapategységek szállítását gyakorolják a NATO keleti szárnyába”. Egy orosz fenyegetettség, esetleges háború esetén ugyanis a kikötő infrastruktúrája védelmet igényelne.

Az épület előtti udvaron, ahol a foglyok reggeli sorakozója zajlott, és ahol beosztották őket az aznapi kényszermunkára, most szögesdrótgöngyölegek gyűrűjében páncélozott járművek posztolnak, a katonák kezében készenlétben tartott gépkarabélyok. A „G raktár” előtti egyetlen botlatókő nem látható, egy harckocsi pont felette parkol. Az eset, a Die Initiative Dessauer Ufer képviselőjéből, Markus Fiedlerből erős indulatokat váltott ki, a szervezet közleményt is kiadott. „Az a küldetésünk, hogy emléket állítsunk a hamburgi altáborok rendszerének és a náci korszak gyilkos kényszermunkájának. Kapcsolatban vagyunk a túlélőkkel és a leszármazottakkal is. Világossá kell tenni: egy olyan hely, ahol több ezer embert – akik egyébként főként a ma »a NATO keleti szárnyának« nevezett területekről érkeztek – bebörtönöztek és megaláztak, bántalmaztak és kényszermunkásként megöltek, egyáltalán nem való katonai gyakorlatra. Az egykori foglyok és halottak iránti tiszteletből, akik egy fasiszta rendszer áldozatai voltak, mely rendszert a hadsereg szolgálta ki. Ahogyan már sokszor, most újra felmerül a kérdés, hogyan emlékezzünk, miként kezeljük ezeket a szimbolikus helyeket?”

Lagerhaus G címmel a helyről Markus Fiedler néhány évvel ezelőtt dokumentumfilmet is készített, amelyben a tábor egykori foglyaként a túlélő Szmuk Lívia is megszólal (már Livia Fränkelként). Nővérének Hédi Fried néven jelent meg Egy élet szilánkjai című könyve. Arról, hogy mi ösztönözte, hogy megörökítse történetét, így írt: „A legtöbb dologra emlékszem, de az emlékek elhalványulnak. Ha bennem elhalványulnak, vajon mi lesz azokkal, akik ezt soha nem élték át? Az utánunk következő generációk vajon képesek lesznek megérteni, ami történt?”

A nácik Titanicja

Mai és napirenden lévő kérdése ez nem csak a még életben lévő túlélőknek és az áldozatok leszármazottainak, de a német társadalomnak is. Oktatás- és emlékezetpolitikáról, személyes megélésekről este, sör mellett, németekkel beszélgetni sajátos élmény.

Dirk General-Kuchel a hamburgi székhelyű Axel Springer Verlagnál dolgozik, az egyik legnagyobb számítástechnikai szaklap, a Die Computer Bild főszerkesztője. Felidézi, hogy először tinédzserként, egy iskolai filmvetítésen szembesült azzal, hogy mit jelent a holokauszt. Szinte sokkot kapott, amikor megértette, mi történt, és emlékszik rá, hogy az osztálytársai közül többen rosszul lettek, ki kellett menniük a teremből.

Amikor arról kérdezem, hogy vannak-e náci felmenői, ironikusan felnevet. „Judit, németek vagyunk. Valószínűleg mindenkinek van náci felmenője.” Aztán mesél a nagyanyjáról, akinek a bátyja a Waffen-SS-ben szolgált és valahol keleten esett el a háború alatt. Amikor a nagymama róla beszélt Dirknek, mindig csodálatra méltó hősként emlegette.

„Ez az egész annyira zavaros volt számomra gyerekként. Szerettem a nagymamámat. A legkedvesebb ember volt a világon, akit valaha ismertem. Imádta a bátyját, és nem akart szembesülni vele, hogy egy gyilkos gépezet része volt. Könnyebb volt számára hősként gondolni rá. Amikor gyerek voltam és a holokausztról szóló dokumentumfilmek mentek, mindig kikapcsolta a tévét.” A család másik ágán Dirk nagyapja a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt ifjúsági szervezetének, a Hitlerjugendnek volt a tagja. Tizennégy éves, neustadti kölyökként szemtanúja volt a Cap Arcona óceánjáró katasztrófájának.

1945 májusában, három nappal Hitler öngyilkossága után a neuengammei lágerből 7 ezer foglyot – köztük valószínűleg a már említett, nem zsidó schützenhofi foglyokat is – a szebb napokat látott Cap Arcona luxus-óceánjáróra és a Thielbeck teherhajóra zsúfolták. A megkülönböztető jelzés nélküli, nyílt vízen haladó hajókra a brit vadászgépek és bombázók le is csaptak; csupán mintegy 600-an élték túl a bombázást és a hajók elsüllyedését. Sokan akkor lelték a halálukat, amikor a partra evickélve az ott várakozó SS-ek tüzet nyitottak rájuk.

A nagyapa azt mesélte azonban, hogy látta, nem csupán az SS-ek lőttek; civil neustadtiak is fegyvert fogtak.

Arról, hogy kik voltak ezek az emberek, hallgatott. A Cap Arcona roncsa még évekig látható volt mementóként, míg az utolsó maradványait is elemésztette a tenger. Nagyobb viharok után, a mai napig sodródnak emberi csontok a lübecki öbölbe, a Balti-tenger partjára. Kétezer, az óceánjáróról eltűnt embernek nem ismerjük a teljes történetét.

Az eltűntek sorsa azonban nem mindig marad ismeretlen.

Heinz Rosenberg, Hédi Fried és számos túlélő az emlékeiket hagyták örökül, mert a zsidók számára az emlékezés: kötelesség. A történészek dolga a személyes emlékezés kontextusba helyezése, a tényekké rögzített történelem, mindenki számára elérhetően. Az áldozati leszármazottaknak a megpróbáltatások okozta traumákkal, az elkövetők utódainak a szembenézéssel kell megbirkóznia. A kérdés az, hogy mennyire érezzük felelősnek magunkat azért, hogy ezt megtegyük, és aztán beszámoljunk róla, mit találtunk.

A holokausztról nyolcvan évvel a történtek után sem tudunk mindent. Amikor nemsokára elmúlik ez a kerek évforduló, akkor is napvilágra kerülnek majd új információk, kialakulnak eddig nem átlátott mintázatok. Az északnémet táborrendszer még ismeretlen áldozatai nevet, történetet kaphatnak. Sírhelyet, ahova az unokák, déd, ük- és szépunokák követ helyezhetnek el, esélyt, hogy emlékezhessenek. Emlékezhessünk mindannyian.

Töredékes források

A Digitális emlékhely és kutatási infrastruktúra – A holokauszt Magyarországon 80 évvel később projekt keretében az Institut für die Geschichte der deutschen Juden nemrégiben weboldalt hozott létre, amely A Magyarországi holokauszt és az észak-németországi deportálások címen regionális kontextusban mutatja be a legújabb kutatási eredményeket. (holocaust-ungarn-norddeutschland.de)

A projekt és a weboldal a magyarországi deportálások példáján keresztül láttatja, hogy a holokauszt történetében és a vonatkozó kollektív emlékezetben még mindig vannak kutatási és ismerethiányok. A kutatók által létrehozott adatbázis alapján, a különböző esettanulmányok és vizualizációk útján világítanak rá a foglyok különböző csoportjainak helyzetére, az eltérő fogva tartási körülményekre, a hadiiparban végzett kényszermunkára, de az üldöztetés civilek általi, a városokban való láthatóságára is. Azaz a kényszermunka és a náci terror, amely úgyszólván a „németek saját küszöbén” zajlott, a lakosság számára széles körben látható volt, és visszatekintve a bűnökben való részvétel és a lehetséges ellenállás aspektusait is felvillantja.

Táborok rendszere és a foglyok átszállítása

Az első németországi koncentrációs táborokat nem sokkal Hitler 1933-as kancellári kinevezése után hozták létre. Ezek elsődleges célja a rezsim állítólagos vagy valós politikai ellenfeleiként tömegesen letartóztatott személyek összegyűjtése volt. Ezeket a korai táborokat aztán feloszlatták, és a helyüket az SS (Schutzstaffel, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt katonai és védelmi szervezete) fennhatósága alatt álló táborok vették át. A nácik által kialakított, különböző tábortípusok eltérő célokat szolgáltak. A kényszermunkatáborok foglyait ipari üzemekben, gyárakban és különféle építkezéseken dolgoztatták, hogy a német hadigazdaságot kiszolgálják. A koncentrációs táborokban, amilyenek a korai táborok is voltak, a politikai ellenfeleket, homoszexuálisokat, zsidókat, romákat és más üldözött csoportokat tartották fogva, és gyakran kényszermunkát is végeztettek velük. A megsemmisítő táborokat kifejezetten a tömeges kivégzések céljából építették, ahol a zsidók, romák és más kisebbségek megsemmisítése zajlott gázkamrákban. Voltak úgynevezett tranzittáborok, amelyek más táborok átmeneti állomásaként szolgáltak, ideiglenesen itt fogva tartott rabokkal. A hadifogolytáborokban ellenséges katonákat tartottak fogva. Tábornak nem nevezhető, mégis a rendszer részeiként megemlítendők a gettók, amelyek elkülönített városrészek voltak, ahol főként a zsidó lakosságot zsúfolták össze, gyakran a koncentrációs táborokba deportálás előtt.

A foglyok áthelyezése egyik táborból a másikba sokrétű, gazdasági, katonai és ideológiai célokat egyaránt szolgáló mechanizmus volt. A náci vezetés egyik fő célja a foglyok kényszermunka általi maximális kihasználása volt. Gyakran szállították a foglyokat olyan táborokba, ahol éppen munkaerőhiány alakult ki, például hadiüzemek közelébe vagy különböző építkezésekre. Az áthelyezés okai közt szerepelt a hadi helyzet alakulása is; ahogy a szövetséges erők előrenyomultak, a náci vezetés igyekezett eltüntetni a bizonyítékokat a táborokban elkövetett bűntettekről. Ennek részeként gyakran indítottak halálmeneteket vagy szállítottak foglyokat más, még elérhető táborokba, hogy elkerüljék a felszabadítást és a felelősségre vonást. A foglyok mozgatását befolyásolták még ideológiai, fajelméleti szempontok, de az áthelyezés célja az is lehetett, hogy a munkaerőként már használhatatlanná vált foglyokat megsemmisítő táborba szállítsák.

A náci Németország összesen több mint ezer különféle típusú tábort hozott létre Európa-szerte.

(Hamburg)